A mai nap igen zökkenőmentesen ment, ráadásul nem is léptem át túlságosan a keretet. Szinte egy szuszra írtam meg 1679 szót, de aztán csak feltornáztam 1704-re. :) Viszont most elégedett vagyok magammal olyan téren, hogy lassan sikerül tartanom a mennyiséget, pedig nekem általában mindig ezzel szokott gond lenni. :) Ráadásul most még fájt is a fejem közben, de úgy tűnt, van, hogy még a kedvezőtlen körülmények is inspirálóak tudnak lenni. Igazság szerint máshogy terveztem a jelenet első felét, de végül Klint a kezébe vette a dolgokat, amit természetesen megengedtem neki, elvégre, ő a férfi... :) 

* * *

- Amikor azt mondtad, hogy „odakint”, akkor azt nem pont így értelmeztem –vallottam be Klint-nek, amikor néhány órával később egymás mellett álltunk az épület legtetején.
- Azt hittem, szereted a magasságot –mosolygott, miközben felmászott az előttünk lévő alacsony betonfalra.
- Miből gondoltad? –kérdeztem csodálkozva, és kissé hunyorogva néztem fel rá. Klint csak mosolyogva vállat vont.
- Múltkor nagyon bátran lemásztál a tűzvédelmi létrán –azzal kinyújtotta felém a kezét. Haboztam pár másodpercig, majd elfogadtam a kézfogást, ő pedig felsegített a falra. Amikor már mellette álltam, még egy pillanatig nem engedte el a kezem, és ahogy egymás szemébe néztünk, eszembe jutott az előbbi jelenet a szobában, ettől pedig természetesen zavarba jöttem. Lassan elengedtem a kezét, majd oldalra fordultam, és elnéztem a távolba. Szemünk előtt volt az egész város, melyet most érdekes színűre festett a lemenő Nap fénye.
- Sosem láttam még ebből a szögből New York-ot –mondtam.
- Hát, én már jó párszor –felelte. –Főleg, mióta itt vagyunk a főhadiszálláson. Gyakran feljövök egyedül, leülök ide, és csak nézem.
- Mit?
- Mindent –mondta, miközben leült a földe. Követtem a példáját. A karunk összeért, de nem akartam elhúzódni tőle. Lábunk lelógott a mélybe, nekem pedig eszembe jutott a szökésem.
- Nem szeretem a magasságot –mondtam akkor. –Igazából tériszonyom van.
Klint lassan rám nézett. –Tudom.
- Mi? –vontam össze a szemöldököm. –Honnan…?
- Elfelejted, hogy a bátyád bízott rám téged –húzódott féloldalas mosolyra a szája, ami egészen szokatlan volt tőle, de kétségtelenül jól állt neki. Talán túl jól is.
- Értem. Szóval Jamie rendesen felvilágosított velem kapcsolatban –összegeztem, és kissé nevetve megráztam a fejem, majd újra elnéztem a távolba. A szemem sarkából érzékeltem, hogy Klint követi a példámat.
- Nagyon szép ez a város –törte meg a csendes kis idő múlva.
- Akkor elég sajátos ízlésed van –jegyeztem meg. –Vagy csak nem jártál még a durvább negyedekben.
- Mint például a tiétek? –kérdezte.
- Mondhatni. De a mi házunk pont a gettó határán van. Szerencsére.
- De te még nem jártál a gettóban.
- Gondolom, ezt is Jamie-től tudod –húztam el a számat, mire csak bocsánatkérően elmosolyodott.
- Ne haragudj. Nem vagyok túl jó az ismerkedésben.
Ezen szavak hallatára kissé gyorsabban kezdett dobogni a szívem. –Valóban? Nos, nem látszik rajtad –próbáltam könnyed hangon beszélni.
- Igazán? –vonta fel érdeklődve a szemöldökét, és felém fordult a felsőtestével. –Akkor, mi látszik rajtam?
Végignéztem rajta, és éreztem, hogy elpirulok. A tekintete úgy vonzotta az enyémet, mint egy mágnes, és úgy tűnt, mintha a vesémbe látna. Ez egyszerre volt ijesztő és kellemes. Már-már túl kellemes…
- Hm… Hát… Tudod, én sem vagyok túl jó az ismerkedésben –motyogtam.
- Nem ezt kérdeztem.
Alig jött ki hang a torkomon, de vettem egy mély levegőt, hogy lehiggadjak. Igazából tényleg nem értettem, mi bajom van. Klint csak egy fiú. Beszélgettem már fiúkkal. Az más kérdés, hogy még senki nem váltott ki belőlem ilyen érzéseket, és még egyikük sem nézett rám hasonlóan…
- Nos, az látszik rajtad, hogy nem vagy amerikai –kezdtem bele. –Hiába is próbálsz beilleszkedni, süt rólad az európaiság.
- És ez jó, vagy rossz? –billentette oldalra a fejét.
- Alapvetően nem rossz. Mert meg kell vallani, hogy európai létedre nagyon is helyes vagy. De ha Jamie vagy David most itt lennének, akkor búcsút is inthetnél ennek a tulajdonságodnak –csúszott ki a számon, mielőtt megfékezhettem volna magam. Klint azonban csak elnevette magát, és végigsimított a karomon.
- Most pontosan úgy beszélsz, mint Jamie. Tudod, ő is valami ilyesmit tanácsolt nekem, idézem: „ha bármelyik fiú Caitlyn közelébe merészkedne, akkor ne fogd vissza magad!”
- Mondtam én –bólintottam mosolyogva. Klint kissé elkomorodott, és a tekintete most még intenzívebb lett, mint amúgy.
- Azon hezitálok, hogy ezt a parancsot vajon önmagammal szemben is teljesítenem kell-e.
A gyomromban mintha ezer pillangó kelt volna életre. Levegőt is alig kaptam, és pislogni is képtelen voltam, Klint barna szemei így pedig gond nélkül magukba szippantottak engem. Ráadásul nem tudtam eldönteni, hogy most tényleg egyre közelebb van hozzám, vagy csak képzelődök… netán szédülök…?
De amikor megéreztem ajkait az enyémeken, akkor már tudtam, hogy ez a valóság. Pontosabban: valami sokkal jobb! Automatikusan hunytam le a szemem, hogy ne lássam, amint kiszökik alólam a talaj, és zuhanni kezdünk lefelé. Zuhanás helyett azonban felkapott minket a szél, és csak repültünk, sodródva a levegő áramlásával…
Aztán a csóknak vége lett, én pedig lassan kinyitottam a szemem. Klint olyan közel volt hozzám, hogy éreztem a teste melegét, és meg tudtam volna számolni a szeplőket az orra mellett. A tekintete úgy csillogott, mintha láz gyötörné, és az apró fényes pontok között megláttam egy lányt, akinek ugyanígy csillogtak nagy, barna szemei, arca pedig ki volt pirulva a boldogságtól.
Én voltam az a lány. Én vagyok. Itt vagyok. Vele. Azzal, akivel álmomban sem gondoltam volna.

Éjjel alig aludtam valamit, jobbára csak ültem az ágyon, felhúzott lábakkal, bámultam ki az ablakon, és Klint-re gondoltam. Sajnos nem tudtunk sok időt együtt tölteni, mert éjjel ő volt beosztva a járőrözésre. Alig vártam, hogy megvirradjon, és ismét találkozzunk, úgyhogy mihelyst mozgásokat hallottam odakint, én is összekaptam magam, és a kevés alvás ellenére frissen és fürgén mentem ki a konyhába. Néhányan már reggeliztek, de nem láttam se Klint-et, se Maria-t, sem James-t. Royd viszont ott ült a pultnál, úgyhogy a lehető legkevésbé feltűnő módon mentem oda a hűtőhöz, hogy valami kaja után nézzek.
- Szia! –köszönt rám egy fiú a hátam mögül, pont akkor, amikor lehajoltam a tejért. Ijedtemben hátraléptem egyet, így sikeresen felnyársaltam a bakancsommal az illető lábát. –Aú!
- Bocs! –mentegetőztem, és amikor gyorsan megfordultam, szembetaláltam maga Ralph-al.
- Semmi gáz –vigyorgott. –Én bocs, hogy megijesztettelek.
- Nem érdekes –legyintettem, majd félreálltam, hogy ő is odaférjen a hűtőhöz.
- Te Lyn vagy, igaz? –kérdezte, amikor elindultunk vissza az asztalokhoz. Nálam egy pohár tej volt csak, ő viszont rendesen felpakolt.
- Igen. Te pedig Ralph –feleltem, mire elismerően füttyentett.
- Így tudod mindenkinek a nevét?
- Jó az arc-és névmemóriám –vontam vállat, miközben leültünk az egyik félreeső asztalhoz, én pedig gondosan odafigyeltem rá, hogy háttal kerüljek Royd-nak. –De egyébként csak azokét jegyzem meg, akikkel volt már valamilyen kapcsolatom.
- Ja, mi pedig mindketten újoncok vagyunk –kacsintott rám, miközben kezébe vette a zsemlét, és felém nyújtotta. –Egyél, kislány, valami azt súgja, hosszú napunk lesz!
- Nem vagyok éhes –ráztam a fejem, és ez igaz is volt. Ráadásul Ralph válla fölött folyton az ajtót lestem, de Klint nem akart megérkezni. Persze, az is lehet, hogy reggeli helyett alszik egyet. Nem csodálkoznék rajta.
- Na és, te hova valósi vagy? –kérdezte tele szájjal Ralph.
- Ide New York-ba –válaszoltam. –Na és te?
- Én elég messziről jöttem –húzta ki magát. –Rio de Janeiro!
- Azta –mondtam elismerően. –És mi szél hozott ilyen messzire?
- A kalandvágy –adta meg a szerintem egyértelműen kitérő választ. –Tudod, úgy gondoltam, ha már egyszer félvér vagyok, kötelességem meglátogatni azt a helyet, ahonnan félig-meddig származom!
- Hogyhogy félvér?
- Apa New York-i volt. Törzsgyökeres amerikai, ha lehet ilyet mondani –nevetett. –Egy kis farmon nőtt fel Cansas-ben, aztán New Yorkba jött tanulni. Itt ismerkedett meg anyával.
- Aki, ha jól sejtem, latin-amerikai –mondtam, mire bőszen bólogatott.
- Jaja. Pontosabban mondva, spanyol. Ők is csak átköltöztek –magyarázta, és ismét nagyot harapott a zsemléből.
- Szóval, New York után Madrid jött volna? –érdeklődtem, mire kicsit elkomolyodott.
- Nem –mondta. –Madridban van a bátyám. Az áruló –morogta. Talán megkérdezhettem volna, miért beszél így a testvéréről, de egyrészt nem az én dolgom, másrészt pedig esélyem sem volt a további beszélgetésre, mert akkor hirtelen valaki nemes egyszerűséggel levette a fejemről a sapkát. Egyből felpattantam a helyemről, és villámló szemekkel fordultam az illető felé.
- Csak semmi hirtelen mozdulat, kedves Lyn –vigyorgott kajánul Royd, kezében tartva a sapkámat.
- Add vissza! –követeltem, és előre lendültem, hogy elvegyem tőle a sapkámat, de ő a magasba tartotta azt, így elvétettem a mozdulatot, sőt, nekiestem a mellkasának. Gyorsan hátrébbléptem tőle, de ő csak még jobban mosolygott. –Az az enyém –suttogtam.
- Csak volt –helyesbített. –Mi nem hordunk ilyeneket. Azt hittem, világosak számodra az öltözködésre előírt szabályok.
- Igen, de a sapka akkor is… szükségem van rá! –tört ki belőlem.
- Pedig szerintem sokkal jobban áll, ha nincs rajtad –kacsintott rám. Éreztem, hogy elönt az indulat, és nekirontottam, de akkor valaki hátulról megragadott a derekamnál fogva.
- Fejezd be, Lyn! –szólt rám Klint. Az ő karjai kulcsolódtak körém, én meg hirtelen nem is tudtam felfogni ezt a tényt, annyira Royd-ra összpontosítottam.
- Köszönöm, hogy végre valamiben egyetértünk –biccentett felé Royd. Klint elengedett engem, majd közelebb lépett Royd-hoz, és határozottan kikapta a kezéből a sapkát.
- Ez marad. Joga van hozzá –közölte vele ellentmondást nem tűrő hangon. Royd arcáról lehervadt a mosoly, szemei összeszűkültek, és ő is tett egy lépést Klint felé. Alig volt köztük magasságbeli különbség, így tekintetük szinte egy vonalba került. A szobában gyakorlatilag már mindenki minket nézett.
- Te szándékosan járatsz le engem mindenki előtt? –kérdezte halkan Royd.
- Ez nem lejáratás. Ez csak egy sapka –felelte Klint higgadtan, de feszült hangon. Egy pillanatig farkasszemet néztek, Royd jobb keze pedig ökölbe szorult. Úgy tűnt, megüti Klint-et, de aztán végül letett erről a tervéről, és hátrált egyet.
- Igazad van. Ez csak egy sapka –ezt egyenesen nekem címezte, annyi gúnyt sűrítve ebbe az egy mondatba, amennyit csak tudott, majd sarkon fordult, és emelt fővel távozott. A szívem majd’ kiugrott a helyéről, és kissé tétován pislogtam fel Klint-re.
- Köszönöm –motyogtam. Klint kissé zihált az indulattól, és csak nézett a távolodó Royd után. Aztán lenézett a sapkára, melyet még mindig az ujjai között szorongatott, és felém nyújtotta, miközben végre a szemembe nézett.
- Szívesen.
Elvettem tőle a sapkát, ő pedig egyből elfordult tőlem, és ott hagyott. A többiek már rég visszatértek a reggelijükhöz, én még mindig ott álltam, és azt a pontot néztem, ahol Klint eltűnt. Szerettem volna magyarázatot találni a viselkedésére, de nem volt. A tegnap estét biztosan nem álmodtam. De ha tényleg megcsókolt ott fent a tetőn, akkor most miért volt velem ilyen elutasító?
Próbáltam nyelni egyet, de a torkom annyira összeszorult, hogy képtelen voltam rá. Olyan volt, mintha valami belülről fojtogatna – ilyet pedig még soha nem éreztem azelőtt.
- Mennünk kell –zökkentett ki a gondolatmenetemből Ralph. –Kilenckor kezdődik a kiképzésünk. Úgy hallottam, Klint nem szereti, ha megvárakoztatják.
Már nem voltam benne biztos, hogy annyira érdekel, mit szeret, de azért Ralph nyomában én is elhagytam a konyhát, hogy részt vegyek életem első kiképzésén.