A történet egyre jobban írja önmagát. :) Most történetesen Alicia követelt ki magának egy kis főszerepet, sőt, azt sem terveztem be, hogy David felbukkan pont Carlos társaságában. De ha már így alakult, örülök neki. Így még jobb lett, mint ahogy elterveztem - bár, ha őszinte akarok lenni, nem igazán terveztem sehogy. Egy bizonyos fázis után már talán nincs is szükség ilyen szintű tudatosságra. De ki tudja... azt hiszem, ez a regény-világ titka. :)

* * *

Vártam pár percet, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. A csendet szinte csak a szívem zakatolása törte meg, de közben úgy füleltem, mint egy vadászkutya. Bár, most inkább éreztem magam űzött vadnak…
Aztán elkezdődött. Először valami robbanáshoz hasonló hangot hallottam, majd kiáltásokat és lövöldözéseket. Ki akartam menni, hiszen képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy én megmenekülök, miközben Klint odabent harcol…
De a hűtő nem mozdult, én pedig beláttam, hogy mennem kell. Klint nyilván nem véletlenül utasított a menekülésre. Ha maradok, azzal még nagyobb bajba sodrom őt. Tud vigyázni magára. Talán sokkal jobban, mint gondolnám.
Hátrálni kezdtem, majd megfordultam, és futásnak eredtem. Először egy szűk kis folyosón haladtam, majd újabb ajtóhoz értem, amit kinyitva egy lépcsőházban találtam magam. Bizonyára vészkijárat lehetett, mert vaslépcső vezetett le a földszintre, amely, amikor ráléptem, megnyikordult alattam, és mikor megfogtam a kezemmel a korlátot, rozsda-és festékdarabkák fúródtak a tenyerem bőrébe. Kapkodva lesepertem őket, majd sietős léptekkel elindultam lefelé. Ám alig tettem meg két fordulót, amikor fölöttem kivágódott egy ajtó, és hárman tódultak ki rajta. Gyorsan behúzódtam a fal árnyékának menedékébe, és hevesen dobogó szívvel vártam.
- Siessünk, nincs sok időnk! –mondta egy fiúhang.
- Csipkedd magad, bogaram! –mondta egy másik, majd tompa puffanást hallottam, és egy lány fájdalmas kiáltását. Kilestem a fedezékemből. A lány négykézláb érkezet a földre, az egyik fiú pedig épp akkor rángatta fel a karjánál fogva.
Alicia.
- Mit csináljunk vele?
- Carlos azt mondta, nincs már szükség rá –felelte a fogva tartója, majd felfelé intett a fejével. –Vigyük a tetőre és lökjük le.
- Persze, hogy a fél város idecsődüljön –gúnyolódott a másik. –Lőjük le, és kész. Itt úgysem fog hiányozni senkinek.
Alicia nyöszörögni kezdett, én pedig egy pillanatra lehunytam a szemem. Tudtam, hogy mennem kéne, és azt is tudtam, hogy nyilván Alicia áll a támadás mögött, mert valószínűleg ő köpött be minket Carlos-nak. Talán még mindig együtt vannak, bár ezt nem hiszem, mert akkor Carlos nem akarná megöletni. De mi van, ha ez a két fajankó csak saját szakállukra cselekszik?
Nem hagyhatom cserben. Jamie is ezt akarná. Úgyhogy vettem egy mély levegőt, és halkan elindultam felfelé.
- Igazad van –adta be a derekát a másik fiú, és Alicia-t lelökte a földre, neki a falnak.
- Kérlek, ne bántsatok! –könyörgött Alicia sírva. –Carlos nem akarná…
- Változtak a dolgok, drágám –vágott közbe a srác, és a társára nézett. –Intézzük már el, mert nem bírom a női hisztit.
- Te, figyelj már, talán igaza van –bizonytalankodott a másik. Eközben egyre közelebb értem hozzájuk, ők pedig szerencsére háttal álltak nekem, így nem láthattak. Tervem nem volt, de erre csak akkor döbbentem rá, mikor már csak három lépcsőfok választott el tőlük. Talán ha az egyiküknek megragadnám a lábát, és lehúznám… De hát ki tudja, hogy elég erős leszek-e hozzá? De még ha sikerül is valamilyen csoda folytán, mi lesz a másikkal?
- Megkérdőjelezed a szavamat? –szállt vitába a fegyvert fogó fiú.
- Nem, de talán Carlos tényleg…
- Carlos most mással van elfoglalva. Ezt a melót ránk bízta. Vagy talán úgy akarsz járni, mint az az idióta Jamie?
Ez az egy bántó szó hihetetlen adrenalin löketet adott nekem. Már nem is foglalkoztam vele, mi lesz a tetteim következménye, csak előre lendültem, megragadtam a fiú vállát, és teljes erőből hátrarántottam. Váratlanul érte a támadásom, még védekezni sem volt ideje, így pedig gond nélkül letaszítottam őt a lépcsőn. Legurult a következő fordulóig, ott pedig nagy nyekkenéssel landolt.
- Caitlyn! –visította Alicia, nekem pedig épp annyi időm volt, hogy félreugorjak, így a másik fiú ökle a falat találta el helyettem.
- Képes lennél megütni egy nőt?! –rivalltam rá. –Így nevelt meg anyád?
- Nem az anyám nevelt –rázta a fejét. –Hanem az utca!
- Ajaj –motyogtam, mikor ismét előrelendült, és ezúttal nem volt időm kitérni előle. Megragadta a nyakamat, és a falhoz szegezett engem. Lábaim nem érték a földet, és fuldokolni kezdtem a szorításától.
- Úgy látszik, minden Lewis ugyanolyan hülye –suttogta, kaján vigyorral az arcán. Kétségbeesetten igyekeztem lefejteni magamról az ujjait, de szemeim előtt fekete pöttyök jelentek meg, ami tudtam, nem jót jelent. Kezdett kicsúszni a kezemből az irányítás. –Nemsokára viszontláthatod a bátyádat –támadóm hangja csupán távoli foszlányként jutott el hozzám. –Ezért még hálás is lehetsz nekem…
Éreztem, hogy lassan elhagy az erő. Már nem is próbáltam küzdeni. Kezeim ernyedten hullottak le róla, és feladtam. Igaza van. Legalább nemsokára viszontlátom Jamie-t. Ez pedig több, mint amit kívánhatnék…
Aztán egyszer csak megszűnt a szorítás a nyakam körül, én pedig a földre zuhantam, és az oxigén ismét elkezdett áramlani a tüdőmbe. Kissé hörögve vettem a levegőt, a nyakam pedig borzalmasan fájt, de legalább ismét magamnál voltam, igaz, én nem teljesen. Felemeltem a fejem, és akkor megláttam a fiút, aki előttem feküdt ájultan, mögötte pedig Alicia állt, felemelt kezeiben egy vasrudat szorongatva. Remegett mindene, és szaporán vette a levegőt, közben pedig elkerekedett szemekkel nézett áldozatára.
- Úristen –motyogta, és szabályosan elhajította a csövet, majd szája elé kapta a kezét. –Úristen… megöltem…
Feltápászkodtam a földről, és a nyakamba nyilalló fájdalommal mit sem törődve odamentem hozzá. –Nem ölted meg –mondtam, bár közel sem sikerült olyan erőteljesre, mint akartam. Minden egyes szónál úgy éreztem, mintha pengét húzogatnának a nyelőcsövem falán.
- Honnan tudod?! –kérdezte hisztérikusan, majd elakadt a lélegzete, amikor a földön heverő fiú mocorogni kezdett.
- Mennünk kell –fogtam meg Alicia kezét. –Nincs sok időnk. Ha felébrednek, biztos, hogy nem lesz esélyünk.
- Jó… persze… -bólogatott Alicia, majd elindultunk lefelé a lépcsőn. Mikor a lépcsőfordulóban heverő fiúhoz értünk, lehajoltam, és felvette a mellette heverő pisztolyt. Bár eszem ágában sem volt használni, valami azt súgta, nem árt, ha mégis nálunk van. Ha mást nem, megfélemlítés gyanánt.

Útközben nem sokat beszélgettünk. Nekem még mindig borzalmasan fájt a torkom, és minden egyes nyeléssel komoly harcot vívtam. A nyakamat tapogatva csak próbáltam megtippelni, hogy vajon nem-e sérült meg a hangszálam, mert a beszédhangom alapján valami ilyesmire következtettem.
- Hova megyünk pontosan? –kérdezte Alicia, mikor már vagy húsz perce gyalogoltunk az éjszakai, kivilágított utcán. Páran megbámultak minket, ebből sejtettem, hogy gyakorlatilag az arcunkra van írva az iménti verekedésünk.
Kiskoromban verekedtem utoljára, persze, nem önszántamból. Volt egy unokatestvérünk, aki előszeretettel agyabugyált el engem, mindenféle különösebb indok nélkül. Én meg olyan önfeláldozó és félős voltam, hogy sokáig nem szóltam senkinek. De végül aztán Jamie egyszer meglátta a kék-zöld foltokat a karomon, és nagyon mérges lett. Utána soha többet nem jött hozzánk az az unokatestvérünk.
Nem hittem volna, hogy valaha ismét egy fiú céltáblája leszek.
- Nemsokára ott vagyunk –közöltem vele, kissé nyersen. Nem akartam vele annyira bizalmaskodni. Attól, hogy megmentettem az életét, még nem lettünk puszipajtások. Sőt.
- Caitlyn, kérlek, én… -kezdte, de egy kézjelzéssel elhallgattattam.
- Most ne –suttogtam rekedten, és kissé megszaporáztam a lépteimet. Alicia kissé lemaradva követett, hallottam, hogy szipog. Sosem tudtam mit kezdeni a síró emberekkel. Még a saját könnyeimmel sem – talán ezért is sírtam olyan keveset.
A cím, amit Klint felírt a papírra, egy belvárosi, előkelő panelház volt, amelyhez hasonlóban még soha nem jártam. A bejárat két oldalánál cserépbe ültetett pálmafák díszelegtek, a nagy üvegajtón át pedig jól látszott az előtérben lévő kristálycsillár.
- Ide? –kérdezte Alicia. Nem feleltem, csak elővettem a papírt a zsebemből, ellenőriztem a címet, majd zsebre raktam a kártyát, és határozottan bementem az épületbe.
- Jó estét, hölgyeim! –fogadott minket a recepciós férfi, és nem kerülte el a figyelmem az az erőltetett mosolya és leplezetlen gyanakvás a tekintetében. –Segíthetek valamiben?
- Klint Larens-hez jöttünk, a 7/56-os lakásba. Köszönjük –azzal elindultam a lift felé, de a férfi megköszörülte a torkát.
- Már bocsánat, de… Biztos, hogy Mr. Larens önöket várja?
- Ezt mégis hogy érti? –villantottam rá a tekintetem. Most jól jött a rekedtes és kissé mélyebb hangszínem, mert a férfi szemmel láthatóan hátrahőkölt ijedtében. Reméltem, még fenyegetőbben festek csapzott hajammal, fekete ruhámmal és nyilván kék-zöld foltos nyakammal.
- Nézzék –húzta ki magát a férfi, és megigazította a nyakkendőjét. –Ez itt egy előkelő hely, és nem szeretnék bántó lenni, de önök a legkevésbé sem… előkelők.
Zavartan felnevetett, nekem pedig az indulattól ökölbe szorultak a kezeim. Bár, igazából nem tudtam, kire is vagyok mérges. Hiszen ez a férfi nem tehet semmiről. Klint annál inkább. Miért küldött ide, ha tudta, hogy úgysem vagyok elég „előkelő” ehhez a helyhez? És ha már itt tartunk: ő mitől lenne olyan előkelő?!
- Elnézést, Mr… Uram –lépett előre Alicia, és egy bájos mosolyt villantott a férfira. –Nem szeretnénk kellemetlenséget okozni, tényleg. Mr. Larens bizonyára említette önnek, hogy ma este egy Lyn Rioter nevű hölgy fog érkezni hozzá. Nem úgy ismerem Mr. Larens-t, mint aki elfelejtene önnek szólni, hiszen mind tudjuk, milyen fontos a recepciósok munkája.
Úgy tűnt, ez hatott. A férfi örömében kissé elpirult, és igazgatni kezdett valamit a pulton. –Miért nem ezzel kezdték? –mosolygott. –Természetesen Mr. Larens fogadja önt, Miss Rioter. Azonban szíves türelmét kéri, mert valószínűleg késni fog. Tudja, hogy megy ez manapság –legyintett nevetve, de mikor csak felvontam a fél szemöldököm, lassan elhallgatott, és egy kulcsot nyújtott felém. –Hetedik emelet 56-os ajtó.
- Kösz –vettem ki a kezéből a kulcsot, majd a liftek felé indultam. –Te meg honnan tudtál erről? –vontam kérdőre Alicia-t, mihelyst becsukódott mögöttünk a lift ajtaja, és elindultunk felfelé.
- Nem tudtam. Csak blöfföltem –vont vállat. –Ismerve Klint-et biztos voltam benne, hogy a recepcióst is beavatta.
- Ismerve? –kérdeztem fenyegetően. Alicia-nak a szeme se rebbent, nekem pedig lassan leesett a dolog. –Ja, persze… Jamie –morogtam, és fáradtan nekidőltem a lift falának.
- Figyelj, Caitlyn, tudom, hogy most mit gondolsz rólam…
- Akkor meg minek beszélnénk róla? –vágtam közbe, miközben felértünk a hetedikre. A liftajtó kinyílt, én pedig kisétáltam rajta. Ügyet sem vetve Alicia-ra elindultam megkeresni az 56-os ajtót, és nemsokára meg is találtam. Türelmetlenül elfordítottam a zárban a kulcsot, majd szabályosan belöktem az ajtót, és bemasíroztam a lakásba – de amikor már odabent voltam, muszáj volt megtorpannom, mert erre tényleg nem számítottam.
Ha a háztömb kívülről pazar volt, akkor ez a lakás még úgysem cáfolt rá előkelőségére. Biztos voltam benne, hogy ilyen luxusban még életemben nem volt részem. Gyönyörű, világos, bőr ülőgarnitúra, sötét, lakkozott hajópadló, még sötétebb, fa bútorzat, fehér, puha szőnyeg… hatalmas ablak… selyemfüggöny… és az a franciaágy odabent a hálószobában…
- Hol vagyunk? –kérdeztem, szinte hang nélkül.
- Gondolom, Klint albérletében –felelte a hátam mögött Alicia. Tátott szájjal néztem körbe. Üvegcsillár… kristálypoharak… hatalmas LCD TV…
- Albérlet? –ismételtem. –Ez nem albérlet, Alicia. Ez egy palota!
- Azért ahhoz elég kicsi…
Szorosan összezártam a szemem egy pillanatra, majd megfordultam, és odamasíroztam hozzá. –Tekintsünk el attól, hogy hol vagyunk. Ez nem fogja elterelni a figyelmet az igazi problémáról.
- Pihenned kellene, mert a nyakad…
- Hallgass! –kiabáltam, de egyből meg is bántam, mert a torkom mintha lángra lobbant volna. Mélyeket lélegeztem, és masszírozni kezdtem a nyakam. –Te hívtad ránk ma este Carlos-t, igaz? –néztem rá. Alicia szorosan összezárta a száját, szemeiben könnyek csillogtak.
- Caitlyn, én meg tudom magyarázni…
- Mégis mit? –húztam ki magam, és igyekeztem minél dühösebben nézni rá. –Azt, hogy elárultál és majdnem megölettél minket, vagy azt, hogy annak idején átverted Jamie-t? Tudok róla –tettem hozzá, mikor épp szólni akart. –Klint mindent elmondott.
Alicia elhűlve nézett rám, aztán különös mosoly jelent meg az arcán. –Mindent? De gondolom, természetesen nem önmagával kapcsolatban.
- Ne tereld a témát…
- Nem terelem, Caitlyn! –előrelendült, és megragadta a vállam. –Te azt hiszed, mi mind Jamie ellen vagyunk, pedig ez nem igaz! Nem biztos, hogy mi vagyunk az igazi ellenség!
- Mit akarsz ezzel mondani? –vontam össze a szemöldököm. Alicia még erősebben szorította a vállamat, miközben kissé kihúzta magát.
- Nem volt más választásom. Kockáztatnom kellett, mert másképp soha nem tudtunk volna veled kapcsolatba lépni.
- De hát miért akar Carlos annyira beszélni velem? –értetlenkedtem.
- Nem Carlos akar veled beszélni –rázta a fejét, és erre, mintegy vezényszóra kinyílt a lakás ajtaja, és ott állt előttem David, teljes életnagyságban.
- Caitlyn! –kiáltotta, és néhány lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot, hogy a karjaiba zárhasson. Visszaöleltem őt, de kezdeti örömöm egyből alább hagyott, amikor a válla fölött elnézve láttam, hogy még hárman lépnek be a lakásba – köztük Carlos.
- Ő mit keres itt? –mutattam Jamie gyilkosa felé.
- Azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk a lázadók kezei közül –magyarázta David. –Carlos velünk van.
- Dehogyis! –kiabáltam. –Ő ölte meg Jamie-t! Láttam! Megölte őt!
- Ha én nem teszem meg, megtette volna más, és hidd el, az nem lett volna ilyen kíméletes –válaszolta Carlos.
- Tee… -sziszegtem, és dühösen elindultam Carlos felé, ám David határozottan megállított.
- Caitlyn, fejezd be! Carlos-nak igaza van! Így volt a legjobb mindenkinek.
Döbbenten meredtem a bátyámra, és hirtelen émelyegni kezdtem. –Igaza volt… -suttogtam, miközben leráztam őt magamról, és hátrálni kezdtem. –Te tényleg szövetkezel velük… te tényleg… -elcsuklott a hangom, és a szám elé kaptam a kezem. David egy pillanatra lesütötte a szemét.
- Ne ítélj elhamarkodottan, hugi… -lépett felém.
- Ne gyere közelebb! –szóltam rá, és hirtelen indulattól vezérelve előkaptam a fegyvert a kabátom belső zsebéből. David tekintetében különös fény csillant.
- Mit művelsz? Tényleg ennyire átmosták az agyad?
- Én ugyanaz vagyok, aki voltam! –vágtam rá ingerülten, kezemben megremegett a fegyver. Természetesen nem akartam bántani David-et, de ebben a helyzetben nem tudtam reálisan gondolkodni. Annyira fájt az igazság, amivel szembesültem, hogy úgy éreztem, mindjárt belehalok. –A bátyánk volt! –ekkor már sírtam, a könnycseppek gyors egymás után gördültek le az arcomon. –A bátyánk! A testvérünk! Hogy tehetted?!
- Nem tettem semmit! –emelte fel a hangját David. –Ha hagynád, hogy megmagyarázzam neked, mi folyik itt, akkor…
- Nem érdekel! –fojtottam belé a szót, és egy laza mozdulattal a lába elé dobtam a pisztolyt, miközben fájdalmas tekintettel néztem rá. –A végtelenségig védtelek, mert a testvérem vagy. De nem hittem volna, hogy valaha is képes lennék ilyen aljasságra, puszta féltékenységből!
Erre már nem mondott semmit. Nagyon megbántottnak tűnt, de nem érdekelt. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem éreztem iránta semmit. A családtagjaink iránti szeretet azt hiszem, semmi nem tudja semmissé tenni. Még az árulás sem. De nagyon haragudtam rá. Sőt, ha pontosabban akarok fogalmazni: nagyon bántott, amit csinált. Fájt. Dühített.
- Most akkor mi lesz? Mindjárt ideérnek –szólalt meg a Carlos mellett álló egyik srác.
- Nem hagylak itt velük, Caitlyn –mondta David határozottan, és kinyújtotta felém a kezét. –A bátyád vagyok, és kötelességgel tartozom irántad. Gyere velünk, és felejtsd el a lázadókat.
Csak néztem kinyújtott kezét, és egy pillanatra elgyengültem. Igaza van. Ő a bátyám, akivel felnőttem, akit jól ismerek, és aki mindig csak jót akart nekem. De Jamie mégsem rá bízott. És most már kezdtem látni, hogy nem véletlenül.
- Nem megyek sehova –mondtam halkan, de magabiztosan. –Te választottál egy irányt, és én is ezt tettem. Ha ez azzal jár együtt, hogy egymás ellen fogunk harcolni, akkor vállalom. De nem térek le a Jamie által kijelölt útról.
- Szerinted ezt ő jelölte ki? –fakadt ki David. –Szerinted ő akarta, hogy ez legyen?
- Nem számít, hogy mit akart eredetileg, de most ez van! És biztos vagyok benne, hogy ha élne, helyeselné a döntésem.
Hevesen dobogó szívvel néztem farkasszemet David-del. Próbáltam nem pislogni, de ez nehéz volt úgy, hogy közben a könnyek szúrták a szemem.
- Mennünk kell, Dave –lépett oda Carlos, és megfogta a bátyám vállát. –Ne aggódj. Ezzel még nincs vége.
- Az biztos –morogta David, majd végre megszakította a szemkontaktust, sarkon fordult, és távozott, nyomában a többiekkel. Egyedül maradtam ebben a luxuslakásban, amely most mégis sötétebbnek és nyomasztóbbnak tűnt bármilyen középkori tömlöcnél. Lerogytam a padlóra, felhúzott térdeimet átkulcsoltam a karjaimmal, hátha így megakadályozhatom azt, hogy szétessek.
Klint-nek igaza volt. A bátyám áruló lett. De én vajon mi vagyok? Elvégre, az, hogy ki az áruló, csupán nézőpont kérdése.