Talán ezért is halasztottam tudat alatt mostanában ezt a regényt. Mert tudtam, hogy el fog jönni ez a pillanat. És az a legrosszabb, amikor érzed, hogy szenved a szereplőd. Amikor az ő szenvedése a tiéd is. Amikor könnyek gyűlnek a szemedbe a fájdalma miatt. Nem szeretek fájdalmat okozni a szereplőimnek. De muszáj volt. Egy író mondhat ilyet, hiszen tudja, mi lesz a történet folytatása. Tudom, mit szánok Caitlyn-nek. Pontosabban, kit. Tudom, miért tettem ezt. A javát szolgálja, de ez még nem látszik. Hú, ez így kicsit hátborzongatóan hangzik, pedig így van. Furcsa, de így van. De attól függetlenül nagyon nehéz volt megírni. 

* * *

Mikor reggel felkeltem, egyedül voltam a szobában, de mihelyst felültem az ágyon, nyílt az ajtó, és Klint lépett be. Mikor meglátott, megtorpant.
- Felébresztettelek? –kérdezte.
- Már fent voltam –ráztam a fejem. Egy ideig elmerültünk egymás tekintetében, a szívem pedig valamiért nagyon különösen dobogott a barna szempár láttán. Hirtelen rádöbbentem, mennyire szeretem őt – és éppen ezért fájt annyira a távolság kettőnk között. Nem akarok így élni. Ha már tényleg csak ő maradt nekem, akkor meg főleg nem. Úgyhogy feltápászkodtam az ágyról, és odamentem hozzá. Nem szólt semmit, még akkor sem, amikor megálltam, pont előtte. Én sem szólaltam meg. Hallgattam a lélegzetvételét, egy idő után pedig az enyém is felvette a ritmusát. Aztán lassan végignéztem rajta. Mint mindig, most is fáradtnak tűnt az arca, a szemei alatt sötét karikák, arcbőre sápadt. Egy sötétkék póló és egy fekete farmer volt rajta, barna haját bizonyára most nyírta le, mert tegnap még kissé kócos volt. Jól állt neki ez a frizura, ettől csak még helyesebb lett, de jól láthatóan feszült is volt. Én pedig szeretném oldani a feszültségét.
Kissé bizonytalanul felemeltem a kezem, és a mellkasára helyeztem az ujjaimat, pont a szíve fölé. Elakadt egy pillanatra a lélegzetem, amikor megéreztem tenyerem alatt a szívverését. Vagy inkább az ő lélegzete akadt el?
Ránéztem, ő pedig rám. Tekintetünk egymásba kapcsolódott. Láttam benne önmagamat. Láttam benne kettőnket. A szerelmünket. A jövőnket. A boldogságot. Ugyanakkor volt ott még valami, ami mindezt nem engedte szabadjára. Valami gát. Egy fal, ami fogalmam sincs, mikor került oda. De le fogom rombolni. Le fogjuk. Ő is akarja. Tudom.
Odahajoltam hozzá, és lágyan, kissé félve megcsókoltam. Tudtam, hogy jól esik neki is. Tudtam, hogy szeretné. Mégis ellenállt.
- Caitlyn –suttogta, de én egy újabb csókkal beléfojtottam a szót.
- Most ne –mondtam, mikor egy pillanatra elváltam az ajkaitól, majd megfogtam a kezét, és a derekamra helyeztem, és ismét a szemébe néztem. –Most csak velem foglalkozz. Semmi más nem számít, csak te és én.
Újra megcsókoltam, ő pedig végre visszacsókolt. De mindezt úgy tette, mintha viaskodna valamivel. De hát miért teszi?
- Caitlyn… -kezdte újra. –Valamit meg kellene beszélnünk…
- Ne most –vágtam közbe, és határozottan megmarkoltam a pólóját a derekánál. –Ráér. Minden ráér. De mi nem.
Úgy tűnt, ez hatott. Nagyot sóhajtott, majd magához húzott a derekamnál fogva, lábával belökte az ajtót, majd megfordult velem együtt, nekivetett az ajtónak, és szenvedélyesen megcsókolt. Egyik kezemet felcsúsztattam a karján a tarkójához, és ujjaimmal cirógatni kezdtem a haját. Ő is beletúrt a fülem mögött a hajamba, majd az arcomat és a nyakamat kezdte puszilgatni. De aztán abbahagyta, fejét a kulcscsontomhoz hajtotta, és olyan szaporán vette a levegőt, mint aki most futott keresztül a városon.
- Ezt most tényleg nem kellene –mondta, azzal felegyenesedett, és tett egy lépést hátra. Nagyon csalódott voltam, és mindenekelőtt teljesen értetlenül álltam a viselkedése mögött.
- De hát miért? –kérdeztem, szinte már számon kérően. –Talán már nem szeretsz?
- Nem erről van szó –rázta a fejét. –Szeretlek, Caitlyn. De…
- De? Én tényleg nem értelek, Klint –beletúrtam a hajamba, és közben igyekeztem nem sírni. Egy fiú sem érdemel könnyeket, mondogatta mindig Jamie, majd hozzátette: Vagy aki mégis megsirat, annak velem gyűlik meg a baja.
- Nem is várom el, hogy megérts. De tudnod kell, hogy nem a te hibád.
- De micsoda? –léptem oda hozzá, és megfogtam a kezét. –Klint, bármi bánt is, nekem elmondhatod. Még akkor is, ha velem kapcsolatos. Hidd el, megértem. Ha akarod, nem szólok rá semmit, de tudnom kell…
- Nem kell tudnod –vágott közbe. Elengedett, elfordult tőlem, és a kezébe temette az arcát. Odamentem hozzá, és hátulról átöleltem, fejemet a vállára hajtottam. Nem tudtam, mit mondhatnék még. De azt tudtam, hogy nem akarom elengedni. Nem hagyhatom, hogy ez a szakadék még nagyobb legyen közöttünk. Ha kell, erőszakkal is hidat építek. Mert tudom, hogy ő is ezt akarja. Csak most valami túl nagy nyomást gyakorol rá.
- Nem kell egyedül megbirkóznod vele –suttogtam. –Segítek neked hordozni a terheidet. Ahogyan te is az enyémeket.
- Nem tudsz segíteni –mondta megtörten, lehajtott fejjel. –Bárcsak megkímélhetnélek ettől… Talán nem kellett volna…
Elharapta a mondat végét, de már késő volt. Minden izmom megfeszült ezen szavak hallatán, és automatikusan hátráltam egyet. Klint felém fordult. A tekintete tele volt megbánással és fájdalommal. –Nem úgy értettem…
- Nem kellett volna velem összejönnöd? –kérdeztem remegő hangon.
- Nem, dehogyis –most ő lépett oda hozzám, és két keze közé vette az arcomat. –Szeretlek, Caitlyn, és nem tudom mással elképzelni az életem! De…
- Akkor meg mi a baj? –fakadtam ki. –Miért vagy olyan távolságtartó velem? Miért zársz ki? Én nem tudok így élni, Klint! Nekem már csak te maradtál! Ha téged is elveszítelek…
- Nem fogsz –vágott közbe hevesen. –Nem fogsz elveszíteni. Ígérem.
- Ezek csak szavak –ráztam a fejem, és már éreztem is, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. –Nem bizonyít semmit.
Úgy tűnt, ez kicsit mellbe vágta. Nem akartam ilyen keményen fogalmazni, de tényleg nagyon fájt, hogy így viselkedik velem. És akkor még nem is tudja, hogy az éjjel kihallgattam a beszélgetésüket… Talán elmondhattam neki, de nem akartam. Talán jól esett kicsit most szenvedő alanynak lenni.
- Gyere velem –mondta Klint, mire értetlenkedve ráncoltam a szemöldököm.
- Hová?
- Csak ide a másik szobába –halványan elmosolyodott, de csak a szájával, a szemei nem tükrözték ezt a gesztust. –Ha a szavak nem elegendőek, akkor a tettek következnek.
Eszembe sem jutott, hogy ellenkezzek vele, csak hagytam, hogy átvezessen Amy tetováló műhelyébe. A lány ott volt, éppen a vázlatait rendezgette, és eléggé meglepődött, amikor beléptünk.
- Jó reggelt! Öhm, nem eltévesztettétek az ajtót? –kérdezte, zavart nevetéssel.
- Nem –mondta Klint, majd rám nézett. Viszonoztam a pillantását, próbáltam belőle kiolvasni valamit, de nem sikerült. –Tetoválást szeretnénk. Persze, csak ha te is benne vagy.
Ezt már nekem címezte. A szívem kihagyott egy ütemet. Egy tetoválást? Sosem gondolkoztam rajta, hogy bármit is magamra varrassak. Otthon ez egyszerűen nem volt téma. Mégis, úgy éreztem, ha a szüleim megtudnák, nem örülnének neki. Nem akartam őket megbántani még ebben a helyzetben sem. Bár nem hiszem, hogy egy tetoválás miatt megváltozna rólam a véleményük.
- Pontosan milyen tetoválást? –kérdeztem higgadtan. Klint tekintetében különös fény csillant.
- Azt mondtad, biztosíték kell neked arra, hogy sosem veszítesz el. Mások gyűrűt adnak hasonló fogadalomtételkor, de mivel az most nem áll rendelkezésünkre…
Elakadt a lélegzetem, Amy pedig a szája elé kapta a kezét. Ez az egész úgy hangzott, mint egy lánykérés, csak éppen egészen egyedi feldolgozásban. Klint szembefordult velem, megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett.
- Nem ígérhetek semmit, Caitlyn. Az életem eléggé bizonytalan. Csak azt tudom, hogy szeretlek, és szeretni is foglak mindig, bármi is történjen. És kerüljek tőled bármilyen messzire, ha úgy adódik, de lélekben mindig veled leszek. Sohasem veszítesz el. Mindig a szívemben leszel –tette a kezem a mellkasára. –És mindig magamon fogom hordani szerelmünk pecsétjét –érintette meg mutatóujjammal a gyűrűsujját. –Elég biztosíték ez neked?
Pislogtam párat, mert a könnyeimtől már alig láttam Klint-et, majd magamhoz öleltem őt. Képtelen voltam megszólalni, de ebben az ölelésben minden benne volt. A kimondatlan igen, ami sokkal többet hordozott magában, mint azt valaha is gondoltam volna.
- Az én lánykérésem is szép volt, de ez felülmúlta –szipogta Amy, mire kicsit elnevettük magunkat, és kibontakoztunk az ölelésből.
- Akkor? Elkészíted a tetoválásunkat? –kérdezte Klint.
- Enyém a megtiszteltetés –hajtott fejet Amy. –Van is egy ötletem a mintát illetően.
Odamentünk az íróasztalához, ő pedig elénk rakott egy vázlatot egy hajóhorgonyról.
- Mit szólsz? –nézett rám Klint. Felé fordultam, és elmosolyodtam.
- Jobbat el sem tudnék képzelni.
Klint is elmosolyodott, és kissé megszorította a kezem. –Akkor vágjunk bele. 

A tetoválás elkészítése egyáltalán nem volt fájdalommentes, de Klint végig ott volt és fogta a kezem. Cserébe én is támogattam őt, így nekem a bal, neki pedig a jobb gyűrűsujjának a belső részén ott díszelgett egy pici, fekete horgony.
- Gratulálok –mosolygott Mats, amikor elújságoltuk neki is a hírt. –Bár, őszintén szólva, nem tudom, minek tekintsem ezt az egészet…
- Kapcsolatmegerősítőnek –felelte Klint, és fél kezével magához ölelt. –Ezzel fejezzük ki egymás iránti elköteleződésünket.
- Ugye, milyen romantikus? –szólt közbe sugárzó arccal Amy.
- Igen… persze –bólintott Mats egy erőltetett mosoly kíséretében, majd zavartan megköszörülte a torkát. –Klint, beszélhetnék veled egy kicsit?
- Majd később. Most közös programunk van –nézett rám csillogó szemekkel. Legszívesebben repültem volna a boldogságtól. Mivel érdemeltem ki mindezt?

Mos először fordult elő vele, hogy álom helyett újra levetítődött előttem az egész együtt töltött napunk. Egész életemben nem éltem át ennyi élményt, mint ezen az egyetlen napon. Kicsit olyan volt, mintha Klint be akarná pótolni az eddigi elmaradásokat, és rengeteg mindent belesűrített ebbe a pár órába. De én nem bántam, mert nagyon jól éreztem magam vele. Felemelő érzés volt önfeledten sétálgatni kéz a kézben vele a városban, beszélgetni, nevetgélni, csókolózni, ölelkezni… Tényleg szeretem őt. Úgy érzem, most már nincs köztünk az a bizonyos fal. Sem a szakadék. Újra közel kerültünk egymáshoz. Talán majd idővel beavat a titkaiba is. De nem erőltetem. Mindennek eljön az ideje. Különben sem jó siettetni semmit.
Bár alig vártam, hogy újra reggel legyen és láthassam őt, mégis elég sokáig aludtam. Mikor felkeltem, Klint már nem volt sehol. A matrac az ágy mellett szép rendezett volt, mintha nem is feküdt volna benne senki. Ezt furcsálltam. Bár nem emlékeztem rá, hogy Klint mikor feküdt le aludni, mert engem hamar elnyomott az álom, de hát biztosan itt volt ő is…
Felültem, és csak akkor vettem észre a Klint párnáján lévő összehajtogatott papírt. Szinte ösztönösen nyúltam felé. Biztosan egy szerelmes üzenet. Kitelne tőle, és megmagyarázná a távollétét. Ma egyébként sem ronthatja el semmi a kedvemet.
Széthajtogattam a papírt, de mire a sorok végére értem, már alig kaptam levegőt. Felpattantam az ágyról, és úgy, ahogy voltam, kirohantam a szobából. Mats és Amy a konyában voltak, mikor berobogtam.
- Ti tudtátok? –szegeztem nekik a kérdést. Szorongó pillantást váltottak egymással, majd Mats felém lépett.
- Caitlyn, nyugodj meg…
- Miért nem szóltatok?! –kiabáltam. –Miért nem mondtatok semmit?
- Nem akartunk megbántani. Figyelj, nem az van, amire gondolsz…
- Miért, lehet ezt máshogy értelmezni? –lobogtattam meg előtte a levelet. Amy halálsápadt volt, szemei pedig könnyektől csillogtak. Zihálva vettem a levegőt, és lerogytam a padlóra, kezembe temettem az arcomat. –Megígérte… A tetoválás… Megígérte… azt mondta…
Mats odajött hozzám, és leguggolt mellém. –Klint szeret téged, és soha nem hazudna neked. Ne ítélj elsőre.
Egész testemben remegtem, pedig nem is volt hideg. De ez másfajta hidegrázás volt. A félelem járt át. A félelem, hogy egyedül maradtam. Kiszolgáltatott lettem. Senkire sem számíthatok. Ráadásul itt ragadtam egy vadidegen helyen. Egyedül a vadonban.
Lehajtottam a fejem, és újra elolvastam a levelet, melynek minden egyes sora késdöfés volt a szívemnek.
Drága Caitlyn! Tudom, hogy most utálni fogsz, és minden okod meg van rá. Talán úgy érzed, átvertelek. Én is úgy érzem, még akkor is, ha tudom, nem így van. Vagy legalábbis, nem akartam. Nem akartam neked hazudni. De megbántani sem akartalak. Az én életem nem egyszerű. Vannak dolgok, amiket nem oszthatok meg veled, de nem azért, mert nem bízok benned, hanem mert ezek megkötöznek engem, fogságban tartanak, és megakadályoznak abban, hogy veled legyek. Szerettem volna lerázni magamról ezeket a bilincseket. Azért is jöttem el Amerikába. Aztán, amikor megismertelek téged, akkor más értelmet nyert a lázadásom. Pontosabban fogalmazva: értelmet nyert. Te ugyanis nekem adtad az igaz szerelmet, amiről azt hittem, sohasem tapasztalhatom meg. De most mégis el kell hagyjalak. Tudd, hogy nem akarom. Veled akarok lenni, de nincs más választásom. De tudd, sosem hagylak el igazán. A szívemben mindig ott leszel. Sohasem felejtelek el. Mindig is téged foglak szeretni. Csak téged. Senki mást. Bármi is történjen.
Remélem, egy nap majd megértesz.
Szeretlek: Klint.
Két könnycsepp hullott a szememből a papírra. –Hát –motyogtam, és összegyűrtem remegő ujjaimmal a levelet. –Azt hiszem, ezt második olvasásra sem lehet máshogy értelmezni.
Kezembe temettem az arcomat, és sírni kezdtem.