Az események mostanra igen felpörögtek, bár bevallom, még engem is meglepett ez a fordulat. Nem terveztem, hogy Royd-nak ilyen nagy szerepet szánok ebben az egészben, de végül is, örülök, hogy így alakult. Az már jó, amikor a szereplők a kezükbe veszik a dolgokat. :) Egyébként bevallom, ma kicsit tovább írtam, mint 2515 szó, de kénytelen voltam kevesebbet felrakni, mert hát, nem mindegy, hol ér véget egy fejezet. De most már legalább újra lendületet kapott a sztori, és persze én is, ennek pedig nagyon örülök. :) 

Úgy éreztem, megfulladok ebben a kis lakásban, ebben az aprócska szobában, ezen a szűk ágyon… Börtönnek éreztem a saját testemet is. Szabadulni akartam. Önmagamtól, az emlékeimtől, az érzéseimtől. A tetoválástól, mely körül már véresre kapartam a bőrt a körmömmel. Gyűlöltem Klint-et, mert belekényszerített ebbe az egészbe. Rávett úgy, hogy közben tudta, el fog hagyni. Miért akarta, hogy örökre szenvedjek a hiányától? Hogy esélyem se legyen magam mögött hagyni őt?
Gyűlöltem őt, mégis szerettem. Persze, hogy szeretem. A szerelem nem múlik el ilyen gyorsan. Ráadásul még semmi sem veszett el. Hát persze… Hiszen még utána mehetek. Bizonyára nem juthatott olyan messzire, de ha mégis, akkor sem esélytelen a dolog. Megtalálom, és megbeszélünk mindent. Nem veszíthetem el őt. Nem hagyhat magamra. Hiszen ígéretet tett a bátyámnak. Klint pedig komolyan veszi az ígéreteit. Ebben biztos vagyok.
Felpattantam az ágyról, és kirohantam a nappaliba, de már a folyosón megtorpantam, mert odabent Mats és Amy vitatkoztak egymással.
- Te tudtad?! –hüledezett Amy. –Tudtad, mire készül, és nem tettél semmit?
- Miért, mit tehettem volna? Nem szólhatok bele másnak a kapcsolatába.
- Nem, de legalább nekem szólhattál volna, hogy ne készítsem el azt a tetoválást! Te jó ég… Asszisztáltam egy ilyen… kegyetlen ötlethez!
- Persze, hogy kegyetlen –válaszolta Mats feszült hangon. –Azt hiszed, Klint nem szenvedett, mire eldöntötte, mit tegyen?
- És az, hogy Caitlyn mennyire szenved? –kérdezte Amy indulatosan. –Ne hiszem el, ti férfiak olyan… fafejűek vagytok! És sosem bíztok bennünk, mert féltek a női hisztitől!
Mielőtt Mats válaszolhatott volna, határozottan beléptem a helyiségbe. Mindketten elhallgattak, és ijedten néztek rám. Zavaromban és idegességemben ismét kapargatni kezdtem a tetoválásom körül a bőrt.
- Ne haragudjatok… nem akartam hallgatózni, én csak… szólni akartam, hogy elmegyek.
Mats és Amy gyors oldalpillantást váltottak, aztán Mats felém fordult. –Nem mehetsz el, Caitlyn.
- Nem hiszem, hogy bármi beleszólásotok lenne –húztam ki magam.
- Klint rám bízott téged –folytatta Mats. –Rám ruházta a felelősséget, amit Jamie-től kapott…
- Nem vagyok senkinek a tulajdona! –kiabáltam. Éreztem, hogy valami elszakad bennem ezen szavak hallatán. –Ha el akarok menni, elmegyek! Különben is, lehet, hogy Jamie Klint-re bízott engem, de azt nem úgy értette, hogy bárki is korlátozza a szabadságomat! Jamie a demokráciáért küzdött! Lázadó volt! És én is az vagyok.
- Ne küzdhetsz tovább –rázta a fejét Mats. –A harcot elveszítettk. Különben is, túl veszélyes. Ha bármi bajod esik…
- Akkor mondd el, miért hagyott el Klint –kezdtem bele a játékba. –Ha megmondod, talán maradok. Talán hallgatok rád, és talán adok neked egy esélyt.
Láttam rajta, hogy nagyon küszködik magában. El sem tudtam képzelni, milyen titkokat bízott rá Klint, de úgy tűnt, még az aktuális világpolitikai helyzetnél is durvábbak.
- Mats, joga van megtudni –motyogta Amy. A fiú nagyot sóhajtott, egy pillanatra égnek emelte a tekintetét, de aztán végül mégsem állt kötélnek.
- Nem –jelentette ki. –Én nem mondhatom el. Nem tehetem. Nem az én dolgom.
- Akkor nyilván megérted, miért kell elmennem –mondtam megsemmisülten. Nem felelt semmit, csak lehajtotta a fejét. Próbáltam visszafojtani a könnyeimet, miközben sarkon fordultam, és a kijárat felé indultam. Már az utcán voltam, amikor Amy utánam szaladt, és egy papírt nyomott a kezembe.
- Mi ez? –kérdeztem csodálkozva, és szét akartam hajtogatni, de ő megállított.
- Ne most! –riadtan körbepillantott, miközben a kezemet szorongatta, és könnyes szemekkel nézett rám. –Úgy sajnálom, Caitlyn… hidd el, én nem tudtam róla semmit. Máskülönben nem készítettem volna el a tetoválást. Tudom, milyen érzés… most már örökre magadon kell viselni… De Klint jó ember –folytatta sietve. –Talán most nem úgy látod, de tényleg az. Egyszer majd megérted. Szüksége van rád. Talán jobban, mint neked rá.
Nem értettem, miért mondja nekem ezeket, de mielőtt rákérdezhettem volna, berohant a lakásba. Egy ideig csak álltam a járdán, aztán lenéztem a kezemben tartott kis papírra, és lassan széthajtogattam. Egy koppenhágai lakcím volt rajta. Vagyis Klint hazament.
Nagyot sóhajtottam, és leültem a lépcsőre. Zsongott a fejem. Ezek szerint Klint hazament volna? De hát, miért? És nekem miért nem mondott róla semmit? És Amy miért adta nekem ezt ide? Menjek utána? Utazzam keresztül a fél világot? Egy lány egy fiú miatt? Nem vagyok túl konzervatív, de úgy éreztem, ez mégsem lenne helyén való. Még akkor sem, ha háborúban és szerelemben elvileg mindent szabad.
Úgy látszik, el kell döntenem, mi a fontosabb: ragaszkodni önmagamhoz, vagy mindent megtenni a szerelmemért – azok után, hogy ő egy szó nélkül elhagyott engem.
Nem fogok fejest ugrani a bizonytalanba, döntöttem el, miközben felálltam a lépcsőről, és elindultam. Mielőtt feladom az elveimet egy fiúért, meg kell tudnom az igazságot. Ehhez pedig vissza kell mennem New York-ba a lázadókhoz.

Klint legalább a kocsit itt hagyta nekem, de most még ennek sem tudtam felhőtlenül örülni. A kormányt fogni és azon az ülésen ülni, ahol pár napja még ő foglalt helyet, borzasztó volt. De legyőztem ezeket a rossz érzéseket, és próbáltam csak a célra koncentrálni. Még akkor is, ha egyáltalán nem volt kedvemre ismét találkozni Royd-dal.
Kerülő úton mentem, mert nem akartam belebotlani a város határánál lévő járőrökbe. Így kicsit késve ugyan, de elértem a várost. Gondoltam, hogy először a lázadók főhadiszállására megyek, de aztán eszembe jutott, hogy az valószínűleg romokban áll a támadás óta. Valami belső ösztön azt súgta, hogy Klint lakásán keresgéljek, úgyhogy végül ott parkoltam le. Recepciós nem volt sehol, ezt már önmagában is furcsálltam, mindenesetre nem foglalkoztam vele, hanem sietve felmentem a hetedik emeletre. Be akartam menni, de az ajtó zárva volt. Türelmetlenül kopogtam. Biztos, hogy vannak odabent, hiszen az ajtó alól fény szűrődött ki. És valóban: úgy fél perc múlva már nyílt is az ajtó, és ott állt velem szemben Royd, meglehetősen hiányos öltözetben.
- Te? –kérdezte meglepetten. –Nahát… nem számítottam rád.
- Bocsánat, ha rosszkor jöttem… -mentegetőztem, és éreztem, hogy elpirulok, de próbáltam úrrá lenni lányos zavaromon.
- Dehogyis. Lisa már pont menni készült.
Erre, mintegy vezényszóra felbukkant a háta mögött egy csinos szőkésbarna hajú lány, és kecsesen kilibbent a folyosóra.
- Nem tudtam, hogy van barátnőd –mondtam, miközben beléptem a lakásba.
- Még csak ismerkedünk.
- Elég gyorsan teszitek –motyogtam. –És mindezt Klint lakásán… Nem arcátlanság ez egy kicsit?
- Úgy látom, eltanultál Klint-től néhány dolgot és kifejezést –mosolygott Royd. –Ne vedd sértésnek, de az „arcátlanság” szó elég röhejesen hangzik egy gettóban felnőtt lány szájából.
- Miért? Ti mivel vagytok különbek nálunk? –tettem karba a kezem.
- Elég sok mindenben –felelte Royd, miközben odalépett a kanapéhoz, és felvette a pólóját. –De gondolom, nem azért jöttél, hogy a származásunkról csevegjünk.
- Ki tudja –adtam kitérő választ, és közben feszülten figyeltem minden egyes reakcióját.
- Hol van Klint? Hogyhogy egyedül vagy?
- Én is ezt kérdezem.
Royd egyenesen a szemembe nézett, és féloldalas mosoly jelent meg az arcán. –Teljesen új oldaladat mutatod nekem, kedves Lyn.
- Ne tereld a témát. Mondd meg, hol van Klint.
- Nem tudom, feltűnt-e, de kettőnk közül nem én vagyok a barátnője és nem én töltöttem vele az elmúlt napokat –tárta szét a karját.
- De az unokatestvére vagy –léptem hozzá közelebb. –Biztosan tudsz róla mindent, vagy legalábbis, sok mindent. Tudnom kell, hol van.
- Ha nem mondta el neked, akkor nyilván jó oka volt rá –felelte kifejezéstelen hangon.
- Kérlek! –odaléptem hozzá, és megragadtam a karját. Úgy könyörögtem neki, mint Jamie Carlos-nak. –Könyörgöm, Royd… Tudnom kell! Nekem… nincs senkim Klint-en kívül! Ha ő is elhagy, én abba…
Elcsuklott a hangom, és lehajtottam a fejem. Már bántam, hogy így kitárulkoztam előtte. De úgy tűnt, hatott. Royd megfogta a vállam, gyengéden és óvatosan.
- Te erős lány vagy, Lyn –mondta halkan. –Ki fogod bírni. És ha elfogadsz egy jó tanácsot: sohase helyezd az életed egyetlen ember kezébe. Mindig biztosítsd be magad több oldalról. Különben úgy jársz, mint Jamie.
Felemeltem a fejem, és a szemébe néztem. Most először tényleg nem láttam benne ártó szándékot, beképzeltséget, vagy bármi mást, ami eddig jellemezte őt. Őszinte volt, nyílt, és aggódó. Vajon ez lenne az igazi arca?
- Tudnom kell, hogy hol van –motyogtam meggyötörten.
- Ha tudnám, akkor sem mondanám el –válaszolta. –A te érdekedben. Egy ideig találkozott az utatok, de Klint világa nem a te világod. Ezt pedig ő is tudta. Csak azt csodálom, hogy mégis engedett a szívének. Ő is egy új oldalát mutatta meg nekem.
Nem nyugtattak meg a szavai, sőt. –Akkor nincs más választásom –mondtam. –El kell mennem Dániába.
- Hogy… Mi? –értetlenkedett.
- Klint bizonyára hazament. Csak azért jöttem ide, hogy biztosra tudjam, van-e értelme feladnom önmagam, és utána menni. Azt reméltem, tőled megtudom az igazságot. És most már látom, hogy nincs más választásom.
- Nem mehetsz Dániába, Lyn! –ellenkezett Royd. –Megőrültél? Az nem olyan egyszerű! Meg különben is, Európában viharos állapotok uralkodnak.
- Mi közöm nekem ehhez az egész politikai helyzethez?
- Most már te is egy vagy a lázadók közül, akiket Jamie, a norvég király törvénytelen fia vezetett.
- De én nem is Norvégiába mennék, hanem Dániába…
- Az már egy és ugyanaz! –vágott közbe Royd türelmetlenül. –Hát nem érted? Európa már nem úgy néz ki, mint egykor! Megszűntek az országhatárok! A skandináv országokat egyesítették Északi Királyság néven! Teljesen átalakult a törvénykezés, ami most már inkább hasonlít az egykori, királyi modellhez, mint a mostanra megszokotthoz!
Teljesen ledöbbentem, úgy, hogy egy darabig szóhoz se jutottam. Royd elengedett, és leroskadt a kanapéra, kezébe temetve az arcát. –Megbuktunk –motyogta. –A lázadóknak annyi. Nem értük el a célunkat. És az egész az én hibám.
Most olyan összetörtnek tűnt, mint még soha. Megsajnáltam, így hát leültem mellé, és sután megsimogattam a vállát. –Nem tehetsz róla, Royd. Te csak azt tetted, amit jónak láttál. És bizonyára már rájöttél, hogy erőszakra nem lehet erőszak a válasz. De nem hinném, hogy az itteni helyzetek befolyással voltak az európai…
- Én lettem volna a koronaherceg –fojtotta belém a szót. Először nem is értettem, miről beszél.
- Tessék?
- Én vagyok a norvég király elsőszülött fia, aki lemondott a trónról –mondta keserűen. –A nagyapám, Royd Hagen után neveztek el, aki nem sokkal a zavargások kitörése előtt meghalt. Apám követte a trónon, de ezt csak úgy tehette meg, ha bebiztosítja az örökösödését. Egyértelmű volt, hogy én kövessem a trónon, de én… én nem akartam. Próbáltam meggyőzni, hogy mindez nem helyes. Amikor nem hallgatott rám, akkor… Én nem akartam egy ilyen rendszerben uralkodni! –fakadt ki. Úgy éreztem, mintha kést döfött volna a szívembe. Megdermedtem ültő helyemben.
- Te voltál… -suttogtam. –Te kutattad fel Jamie-t…
- Nem akartam neki rosszat! –bizonygatta, és meg akarta fogni a kezem, de én elhúzódtam tőle. –Az öcsém, Askel még túl fiatal, csak húsz éves… nem ruházhattam rá ekkora terhet… Azt akartam, hogy mindenkinek jó legyen…
- Megölted Jamie-t –mondtam remegő hangon.
- Dehogyis –rázta a fejét. –Nem öltem meg! Nem én öltem meg! Nem vagyok gyilkos! Fogalmam sem volt róla, hogy ez lesz! Apám mindig is szeretett volna találkozni vele, de anyukád sohasem hagyta. Én csak elejtettem neki az információt, mielőtt eljöttem Amerikába, aztán itt megkerestem Jamie-t, és neki is elmondtam… De csak azért, hogy tudja! De fogalmam sem volt arról, hogy ez lesz a vége!
Royd már majdnem sírt, ez pedig csak feldühített. Az a fiú, aki azelőtt olyan határozott, rideg és kíméletlen volt, most egyszerre érzelgősebb lett bárkinél. Bizonyára nagyon nyomasztja ez a teher, de könyörgöm, legalább viselje méltósággal!
- Ezek szerint te nem tudtál arról, hogy meg akarják ölni?
- Esküszöm, hogy nem –tette a szívére a kezét, mire elfordítottam a fejem.
- Nem kell esküdöznöd –morogtam.
- De tényleg nem tudtam róla –bizonygatta. –Mikor eljöttem otthonról, minden kapcsolatot megszakítottam a családommal. Az új törvények szerint áruló vagyok. Ha hazamegyek, meg is ölhetnek.
- Micsoda? –hüledeztem. –De hát nem a középkorban élünk!
- Pont ezt mondom –mosolygott szomorúan. –Ez a világ már nem ugyanaz, mint amibe beleszülettünk. Olyan idők jönnek, amire senki nincs felkészülve. Ezt akartuk lázadóként megértetni az emberekkel. De kudarcot vallottunk, ráadásul még meg is kell lakolnunk a lázadásunkért.
Mihelyst ezt kimondta, dörömbölni kezdtek az ajtón. Royd megfogta a kezem.
- Segíts kimenekülnöm innen, és én is segítek neked! Kérlek szépen!
Nem tudtam, mit tehetnék. Meg voltam rémülve, ráadásul ezek az új információk… ha Royd a norvég király fia, akkor az azt jelenti, hogy Jamie féltestvére az apjuk révén… és Royd, bár nem akarta, mégiscsak halálba juttatta a bátyámat azzal, hogy az elveihez ragaszkodott.
Tényleg erről szólna ez az új világ? Fel kell adnunk önmagunkat?
Mielőtt válaszolhattam volna, az ajtó döngve kinyílt, és benyomult rajta három fegyveres. Royd és én felálltunk a kanapéról, hogy szembenézzünk a ránk szegeződő pisztolycsövekkel.
- Fel a kezekkel, és semmi hirtelen mozdulat! –mondta az egyikük, miközben egy másik elindult a lakásban, hogy szétnézzen.
- Bocsánat, de elárulnátok, mi rosszat tettünk? –kérdezte Royd.
- Az majd mindjárt kiderül –felelte a férfi.
- Lázadókat keresünk. Pontosabban kettőt. Klint Larens és Ryod Hagen. Úgy tudjuk, ők a legfőbb bujtogatók.
A szívem kihagyott egy ütemet. –Ez itt Klint Larens lakása, igaz? –kezdte meg a vallatást a fegyveres.
- Csak volt –válaszolta Royd. –Két napja kiköltözött, és én jöttem a helyére.
- Ismered őt személyesen?
- Nem, de…
- Hogy hívnak?
Royd-nak a torkára forrtak a szavak. Úgy tűnt, mintha csak a lehetséges büntetését látná maga előtt, az ettől való félelem pedig teljesen megbénította. Nekem kellett hát közbelépnem. –Ő a vőlegényem, Robert. Én Lyn vagyok.
Mindkét szempár rám szegeződött. –Szóval együtt vagytok?
- Igen –bólintottam, és megfogtam Royd kezét. –Épp a közelgő esküvőnket szervezzük. Itt szeretnénk tartani ebben a szállodában, de előtte szerettük volna feltérképezni a helyet. Tudják, hogy megy ez…
- Nem tűntök túl pénzesnek –jegyezte meg a másik. –Egy ilyen helyhez képest… És miért viseltek feketét?
- Mert… -kezdtem, de a lehetséges kifogás, hogy „gyászolunk”, annyira nevetségesnek tűnt, hogy inkább ki se mondtam. De időm se lett volna rá, mert mielőtt bármit is szólhattam volna, a másik fickó kijött a konyhából, kezében egy villával.
- Ezt látnod kell –szólt oda a társának, mire az odament, és alaposabban szemügyre vette a villát. Felismertem az evőeszközt, az volt, amit én magam is megcsodáltam, és amin egy furcsa minta díszelgett. Most legalább megtudhattam, pontosan micsoda.
- A norvég királyi család címere –motyogta a férfi, és a tekintete egyből ránk szegeződött. Royd és én egyszerre tartottuk vissza a lélegzetünket, szívünk egyszerre dobbant meg csalódottan. Innen nincs kiút. Győztek.
Kivezettek bennünket a folyosóra, mintha valami közönséges bűnözők lennénk. Még bilincset is kaptunk, ettől pedig még rosszabb volt az egész. Hová jutottam? Hová jutottunk? Mi lett ebből a világból? Vagy ez csak egy átmeneti időszak? Mindez kell a megújuláshoz, a megtisztuláshoz? Azt mondják, a jó dolgokhoz vezető út rögös. De már kezdem látni, hogy ezek a szavak csupán üres ámítások. Már nem tudom, miben higgyek. Nem tudom, mi lesz ezután.
- Sajnálom, hogy belerángattalak –motyogta Royd, miközben megálltunk a liftnél.
- Nincs mit sajnálod. Te nem tehetsz róla –feleltem.
- Sokkal tartozom neked –nézett rám Royd. –Könnyítettél a lelkemen. Segítesz cipelni ezt a terhet. Ezt sosem felejtem el neked. Hálám örökké üldözni fog.
Lehajtottam a fejem, és nyeltem egyet, de a torkomban keletkezett gombóc nem akart eltűnni. Örülnöm kellett volna neki, hogy segítettem egy embernek. De Royd-nak fogalma sincs, ezzel mekkora terhet rakott rám – olyat, amit sosem fogok tudni letenni. Sosem.
Kinyílt a liftajtó, a fogva tartónk pedig betuszkolt minket a fülkébe, majd ő is beszállt utánunk, de mielőtt megnyomhatta volna a gombot, lövést hallottunk, egy golyó eltalálta a férfi vállát, aki fájdalmasan felkiáltott, és a lift falának esett.