Kicsit kevesebb, de a cselekmény miatt muszáj volt előbb abbahagynom. Érdekes, amikor én izgulok a saját könyvem folytatása miatt, ugyanis nemsokára gyökeres változások állnak be a történetben. De mindent a maga idejében. Ami viszont rossz volt, hogy egy szereplőtől ismét búcsút kellett venni. De a későbbiekben majd mindenre meglesz a magyarázat. Annyit elárulok, hogy már most említésre került egy olyan szereplő, aki a későbbiekben nagyon fontos lesz... de többet nem mondok. :) 

* * *

- Szállj le a barátaimról, ember! –termett ott Ralph, majd felbukkant mellette James is. Beugrottak mellénk a liftbe, és megnyomták a földszint gombot.
- Hogy kerültök ti ide? –kérdeztem, miközben James elkezdte leszedni rólunk a bilincseket, így nemsokára szabad volt a csuklóm.
- Csak nem gondoltátok, hogy magatokra hagyunk titeket? –kérdezett vissza.
- És a többiek? Maria? –nézett rá Royd. James arcizmai megfeszültek.
- Ő jelenleg külön utakon jár.
- De mi itt vagyunk –vágott közbe Ralph csillogó szemekkel. –A hűséges kis mag! A legtöbben behódoltak, mások elbújtak, de majd megtaláljuk őket, és akkor a lázadók újra erősek lesznek!
Bágyadtan elmosolyodtam. Ralph olyan kis lelkes volt. És talán most pont erre a hamis örömre volt szükségem. Csak a figyelemelterelés miatt.
- Hol van Klint? Nem együtt voltatok? –kérdezte tőlem James, mire összerezzentem, de próbáltam tartani magam.
- Akárcsak Maria, jelenleg ő is külön utakon jár.
James tekintetében együttérzés csillant, de szerencsére nem feszegette tovább a témát. –Az épület tele van fegyveresekkel –magyarázta. –Nem lesz könnyű kijutni, de sikerülhet.
- Főleg, mert rajtatok is az ő egyenruhájuk van –nézett végig rajtuk Royd.
- Nem bíztuk a véletlenre –nevetett Ralph.
- Szerintem szét kellene válnunk –folytatta James. –Én majd megyek Lyn-nel az alagsoron át, amíg ti elterelhetitek a figyelmüket idefent.
- Nem akarom, hogy bajuk essen –szóltam közbe.
- Nem fog –nyugtatott meg James. –Az alagsorban is nyüzsögnek. Egymást fedezzük. Találkozunk a megadott címen. Ralph majd odavezet –tette hozzá. Royd bólintott, miközben a liftajtó kinyílt, és Ralph-al együtt kiléptek a fülkéből. Mi tovább mentünk még egy szinttel lejjebb.
- Nem lesz baj –mondta James. –Ki fogunk jutni.
- Tudom. Nem félek –válaszoltam automatikusan. James rám pillantott, miközben újra kinyílt a liftajtó, és kiléptünk a felvonóból. Kissé sötét, alacsony mennyezetes alagsori folyosón találtuk magunkat, melynek plafonján csövek húzódtak végig. James megfogta a karomat, úgy vezetett végig, de csak azért, hogy így még inkább úgy tűnjön, a fogvatartottja vagyok.
- Úgy érted, nem félsz, mert úgy érzed, nincs mit veszítened? –kérdezte.
- Tényleg nincs mit veszítenem –feleltem tompán.
- Ezt az egyet ne hitesd el magaddal –válaszolta határozottan, miközben befordultunk balra. –A saját életed mindennél fontosabb. Nem számít, kiket veszítettél el magad körül, kik hagytak cserben, sosem veszítheted el a legfontosabbat: önmagadat.
- Nem kezelem félvállról az életemet –mondtam kissé sértetten. –De te ezt nem értheted. Ez az a fajta nyugalom, amit azok éreznek, akiknek már nincs kiért félniük.
- Gondolod, hogy nem értem? –állt meg, és a szemembe nézett. –Az egész életemet Maria árnyékában töltöttem, ráadásul egy olyan családban, ahol rajtam kívül senki sem fehér. Az iskolában sokat csúfoltak, és elhitették velem, hogy Maria igazi ikertestvére meghalt, de a szüleim mindenképpen akartan egy fiút is, ezért hát örökbe fogadtak. Aztán persze kiderült, hogy a családunkban minden harmadik generációban előjönnek ezek a gének, egy régi vegyes házasság következtében. De akkor már késő volt. Abban a hitben nőttem fel, hogy rossz helyen vagyok, és nincs igazi családom. Most pedig Maria is elhagyott. Az ikertestvérem, akit mindezek ellenére mindig is nagyon szerettem, és akihez mindig is ragaszkodtam. De nem adom fel. Van egy pont, amin túl nem felelhetek Maria-ért. Saját magamért viszont igen.
Teljesen ledöbbentem a szavai hallatán, és el is szégyelltem magam. Mielőtt azonban bármit is válaszolhattam volna, felbukkant egy fegyveres férfi a folyosó végén.
- Hé! Ti meg mit csináltok? –szólt oda, és elindult felénk.
- Nyugi, velem van –mondta James. –Odafent találtuk. Meglett Royd Hagen, ő pedig szintén egy bűntársa.
- De miért hoztad le ide? –kérdezte a férfi. –Semmi keresnivalója idelent. Odakint várja a kisbusz, te is tudod.
James ujjai ráfeszültek a kezében tartott pisztolyra. A velünk szemben álló csak egy pillantást vetett rám, majd James-re, és tudtam, hogy egyből átlát a szitán. Felemelte a fegyverét, de James gyorsabb volt: maga mögé utasított engem, ő pedig lőtt, mire a férfi elesett.
- Gyere! –ragadta meg a kezemet James, és futni kezdett velem a kijárat felé, és már hallottuk is, hogy néhányan sietve felzárkóznak mögénk. –Ne nézz hátra, és ne lassíts!
- James! –kiáltottam, mikor előttünk is megjelent két fegyveres a folyosón. James egyből váltott, és behúzott engem jobbra, egy vasajtó mögé. Egy szűkebb folyosón találtuk magunkat, ami zsákutcába vezetett, csupán egy kis ablak volt az utat lezáró fal felső részén.
- Ki kell másznunk –közölte velem James. –Felemellek, te pedig kinyitod az ablakot.
- Jó –bólintottam, azzal hagytam, hogy átkarolja a térdeimet, és felemeljen. Fél kézzel megkapaszkodtam a fal peremében, másik kezemmel pedig megragadtam az ablak kilincsét, de az nem akart kinyílni. –Beragadt.
- Próbáld erősebben –sürgetett James. Tudtam, hogy nincs sok időnk. És ha utolérnek minket, akkor sosem szabadulunk. Minden erőmet összeszedve próbáltam kinyitni az ablakot, de nem engedett. Sírhatnékom volt. Nem lehet igaz, hogy ennyire se vagyok képes!
Aztán egyszer csak kívülről valaki betörte az ablakot. Ijedten felkiáltottam, és védekezően magam elé emeltem a kezeimet, így néhány üvegszilánk a karomba fúródott. Aztán valaki megfogta a karomat, és elhúzta az arcom elől. Royd.
- Most próbáld meg kinyitni az ablakot –mondta. Elfordítottam a kilincset újra, ami immár gond nélkül engedett, Royd pedig kihúzott engem az épületből. Mikor már kint voltam, James-t is kisegítettük, utána pedig futásnak eredtünk.
- Várjatok –lassítottam, és próbáltam nem tudomást venni a szúró fájdalomról az oldalamban. –Hol van Ralph?
- Ő már a kocsinál van –felelte Royd, de feltűnt, hogy kerüli a tekintetem. James-re néztem, aki csak megfogta a kezem, ezzel unszolva, hogy siessünk. Royd kocsija az épület mögötti szűk sikátorban parkolt, a hátsó ülésén pedig ott feküdt Ralph, vérző sebbel a mellkasán.
- Ralph! –kiáltottam, azzal kapkodva kinyitottam az ajtót, letérdeltem a kocsi mellé, és kezembe vettem az arcát. –Mi történt vele? –vontam felelősségre Royd-ot.
- Meglőtték. Egy óvatlan pillanat volt az egész… nem is értem, hogyan…
- Azonnal orvoshoz kell vinni –sürgettem őket, de egyikük sem mozdult. –Mit álltok ott?! Induljunk már!
Ralph arca falfehér volt, és nehezen, egyre ritkábban vette a levegőt. –Semmi sem tehetünk érte –motyogta James.
- Dehogynem! –kiabáltam. –Miért mondotok le róla ilyen könnyen?!
- Lyn… -suttogta Ralph erőtlenül, és véres kezével felém nyúlt, nagy, barna szemeivel pedig rám nézett. Mondani akartam neki valamit. Valamit, ami semmitmondó, mégis megnyugtató. De ahogy ránéztem, rájöttem, itt nincs mit mondani. Itt nincs helye a szavaknak.
- Itt vagyok, Ralph –mondtam, és megsimogattam az arcát. Úgy néztem rá, mintha a kisöcsém lenne. –Itt vagyok. Mind itt vagyunk.
- Lyn… Ígérd meg… Kérlek… -most már nagyon nehezen vette a levegőt, és minden egyes szóval meg kellett küzdenie. –Keresd meg… a bátyámat… Sean… és mondd el… mondd el neki, hogy… sajnálom… igazságtalan voltam… vele…
Sűrűn kellett pislognom, mert már alig láttam a könnyeimtől. –Hát persze –mosolyogtam szomorúan, és megsimogattam az arcát. –Megígérem.
Ralph reszketősen felsóhajtott, majd lehunyta a szemét, teste előbb megfeszült, majd elernyedt, és nem lélegzett többé.

Nehéz csend telepedett ránk aznap hajnalban James lakásán. Nem nagyon beszélgettünk, inkább csak ültünk, magunk elé meredve. Annyira magam alatt voltam, hogy simán elfogadtam egy pohár bort, igaz, nem ittam belőle, csak forgattam az ujjaim között. Ralph-ra gondoltam, és arra, milyen igazságtalanság, hogy ilyen fiatalon meg kellet halnia. Ráadásul milyen értelmetlenül… még csak azt sem tudjuk, pontosan kikkel álltunk szemben ma, és egyáltalán, miért üldöztek minket? Talán a királynak dolgoznak? De hát miért üldözné a király a saját fiát?
Bár, ezen talán nem csodálkoznék. Ha képes volt megöletni Jamie-t, aki szintén a fia volt…
Már nem tudtam, kinek higgyek. Már nem tudtam, ki mond igazat. Szerettem volna Royd-ot hibáztatni, mert úgy sokkal könnyebb lett volna, de nem tehettem, mert Royd valójában nem tehet semmiről. Feltéve, ha igaz, amit mond. Mert akkor csak annyi a bűne, hogy hű akart maradni az elveihez. De milyen áron érdemes ragaszkodni önmagunkhoz? Kezdek rájönni, hogy talán nem minden áron. Talán van, amikor igenis, áldozatot kell hoznunk, mégpedig azért, hogy megmentsünk másokat. Ha Royd összeszorította volna a fogát, és elfogadta volna a koronahercegi címet, akkor Jamie még most is élne, és a többiek… Ralph… szegény Ralph…
Ijedten rezzentem össze, amikor valami koppant az ablakon. Kinéztem az ablakon, és megláttam a külső párkányon egy követ, amire mintha egy kis papírt kötöttek volna. Kinyitottam az ablakot, felvettem a követ, leoldottam róla a kis papírtekercset, majd széthajtogattam.
Találkozzunk az utca végében. David.
Kissé kihajoltam, de a sötét utcán senkit sem láttam. Mivel csupán a második emeleten voltunk, elképzelhető, hogy David meglátott engem itt üldögélni, és megdobott egy üzenettel. De igen kevés rá az esély, hogy csak véletlenül erre járt. Nyilván követett. A kérdés csak az, hogy miért? És mit akar?
Lehunyta egy pillanatra a szemem. Nem élhetek úgy, hogy senkiben nem bízok magam körül. David a bátyám. Feltételeznem kell róla, hogy jót akar. Muszáj, különben megőrülök.