Bár már régen túlléptem a 235. oldalt, akárcsak a Törhetetlen, úgy A Lázadó c. könyv esetében is sikerült megtalálnom azt a tételmondatot, ami szerintem viszi az egész kötetet, és amiben össze van foglalva a lényeg. Mert végül is a 2. kötet, meg igazából már az első vége is felveti annak a lehetőségét, hogy Tris nem igazán tudja, mit is keres a Bátraknál. Hiszen ő eredetileg csak annyit látott belőlük, hogy rohangálnak az utcán, ugrálnak le-fel a vonatról, és ez számára, az Önfeláldozók beszabályozott életrendjéhez képest nagyon csábító volt. A szabadság. Talán kicsit elfogultan nézte a Bátrakat kívülállóként, aztán amikor bekerült közéjük, akkor döbbent rá, hogy nem is olyan tökéletesek, mint azt gondolta. De hát van-e egyáltalán tökéletes ember? Persze, hogy nincs. Mindenkinek vannak hibái. De amikor döntés előtt állunk, amikor az a tét, hogy az életünk további részét kik között fogjuk eltölteni, milyen környezetben, milyen társaságban, milyen hivatásban, akkor először mi is elfogultak vagyunk. Ez természetes, hiszen jobb esetben azt választjuk, ami vonz bennünket. Az elején pedig olyan könnyű megfogalmazni, miért vonz az a bizonyos lehetőség! A gondok akkor kezdődnek, amikor már úgymond nyakig benne vagyunk. Akkor döbbenünk rá, hogy mint minden más, úgy ez sem tökéletes, ez sem fenékig tejfel. Addigra már túl vagyunk nem egy sérelmen, fájdalmakon, sebeket is szereztünk, bizonyára csalódtunk is - ezek pedig könnyen padlóra küldhetnek minket. Van, aki ki is száll, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni a valósággal. Mert ez nem más, mint a valóság. A valóság pedig sohasem tökéletes. A valóság mindig tele van ferdeségekkel, hibákkal, és igen, fájdalmakkal is. Kerülhetünk padlóra, és lehetünk ott egészen sokáig is. Van, hogy úgy érezzük, küzdenünk kell a talpra állásért, és van, hogy úgy érezzük, képtelenek vagyunk felállni, mert annyira fáj. Van, hogy csak összegörnyedünkk, kétségbeesetten átöleljük magunkat, hogy így még kisebbek legyünk, és a könnyeinkkel küszködve könyörgünk a megoldásért, a kiútért. Csak egy kicsi fénysugarat, ami meggyújthatja a reménységet... 
Az  gond, hogy a körülöttünk lévőket akarjuk megváltoztatni legtöbb esetben, sőt, tőlük várjuk a reménységet, a jobbra fordulás lehetőségét. Ez nagy hiba. Először is azért, mert reménységet csak Istentől kérhetünk, várhatunk és kaphatunk. Másodszor pedig azért, mert a változtatást igenis önmagunkban kell elkezdeni. Maradhatunk a padlón egy ideig, ha így jól esik. De használjuk ki értelmesen az ott töltött időt. Hunyjuk be a szemünket, és utazzunk vissza az időben, megtalálva azt az eredeti indokot, azt az eredeti vezérelvet, azt az eredeti motivációt, ami oda vezérelt, oda hajtott minket, ahol most vagyunk. Mert az az eredeti hajtóerő a kulcsa mindennek! Igazából annak nem szabad elvesznie soha. Változhat menet közben a gondolkodásmódunk, fejlődhet a személyiségünk, erősödhetünk az ütések által - de az eredeti motiváció el ne vesszen, mert akkor elveszett az egész. Halványodhat, de ne tűnjön el. És ha eljön az idő, induljunk el keresésre, találjuk meg valahol lelkünk leghátsó rejtekében, ragadjuk meg, és hozzuk felszínre! Állítsuk helyre, mert idővel talán kicsit megkopott, de hát bizonyára nem hiába rejtettük el. Féltettük. A hivatásunk felé vezető motiváció megtalálása nagy kincs, hiszen ez fog bennünket megtartani azon az úton, amit választottunk. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Tris is tudta ezt, amikor a Bátrakat választotta. Az ő esetében ez volt a pályaválasztás. Elbizonytalanodott? Igen. Padlóra került? Igen. Dühös volt? Igen. Csalódott? Ó, hogyne... De 235 oldal után, egy paintball meccsen megtalálta az eredeti motivációját, egy színesre festett fekete ingben. Ez jelképezte számára, hogy miért is választotta ezt a csoportot. De ami még fontosabb: visszatalált a saját útjára. Önmagához.