Csütörtökön beköttettem a szakdolgozatot. Másfél év munkája 60 oldalban. Ezt tarthattam a kezemben, bár csak rövid ideig, mert tegnap le kellett adnom a TO-n. Vagyis, még nem lett volna muszáj, mert kedd a határidő. De alkut kötöttem magammal, hogy nem hagyom az utolsó pillanatra. Skerült. A küldetés teljesítve. Szakdolgozat megírva. Fárasztó volt ez az időszak, de ezt csak most, utólag érzem igazán. Csütörtök este kicsit sírtam, azt hiszem, akkor jött ki rajtam a feszültség. Mert azért volt feszültség, csak éppen az írás közben nem erre figyeltem. Ezek szerint jól tudok szelektálni. Egy szakdolgozat írás tehát még egy kis önismereti program is. Közben meg azt is nehéz volt elhinnem, hogy mindezt én írtam. Én! Nem, mintha az írás olyan távol állna tőlem, csak hát azért mégis... Pedig hányszor volt olyan, hogy úgy éreztem, képtelenség, hogy meglegyen az 50 oldal... aztán végül 60 lett. Hatvan! 
Úgy fájt kiadnom a kezemből. Vajon hogyan fogják olvasni mások? Ők is azt fogják látni benne, amit én? Fog nekik tetszeni a téma? Fogják benne látni a sok időt, energiát, amit belefektettem? Fogják látni benne a kötődést, ami kialakult köztem és a téma között? Fogják érezni, hogy szívemet-lelkemet beletettem? 
Talán hülye kérdések ezek, de van egy még hülyébb: van olyan, hogy szakdolgozat írás utáni depresszió? Nem, nem vicc. Persze, nem a szó szoros értelmében vett depresszióra kell gondolni. Anya azt mondta nekem egyszer, amikor még egyszer, kamasz koromban azt mondtam neki, hogy szerintem depressziós vagyok: "ha az lennél, nem gondolkodnál rajta, hogy tényleg az vagy-e, és végképp nem tudnál róla." Azt hiszem, ebben van valami, azóta tanultam is egy-két dolgot ezekről, és talán aki depresszióban van, annak az az egyik jellemzője, hogy nem elemezgeti az állapotát, "csak" egy elszenvedő alany. De tény, hogy most olyan furcsán üresnek érzem az életem. Úgy értem, az elmúlt hetekben szinte csak ezzel foglalkoztam. A könyvtárt jártam. És, az mégiscsak árulkodik valamiről, hogy pénteken, miután leadtam a szakdolgozatot, visszamentem a könyvtárba, leültem oda, ahol mindig is ültem a szakdolgozat írás közben, és ott olvasgattam, közben pedig már nem volt előttem az a hatalmas könyvkupac, csak az üres asztal... 
Tényleg olyan hülyén érzem magam, de ilyet amúgy még sosem éreztem. Bár, talán azért, mert még sosem adtam ki ilyen nagy horderejű munkát a kezem alól. És amúgy elgondolkodtam, hogy vajon ha kiadnák egyszer egy regényemet, akkor is így éreznék? Remélem, azt is megtapasztalom és megtudom egyszer... De egyébként ami még rosszabb, hogy most úgy érzem, nincs értelme semmi mást írnom. Pedig lenne dolgom még, tanuni is kellene, és hát a történeteim is várnak rám, na meg persze a blog, de... nem tudom. Most tényleg olyan üresnek érzem az életem. Valamit befejeztem, amibe minden energiámat belefektettem, aminek minden időmet odaszenteltem, és most ez a valami nincs. Egy pillanatig a kezemben foghattam, de aztán tovább kellett adnom rajta, rá kellett bíznom "idegenekre"... Jó, most ez nagyon sarkallatos megfogalmazás, csak az érzékeltetés kedvéért írtam. 
Persze, nem fog ez a lelkiállapot sokáig fennmaradni. Már csak azért sem, mert nem vagyok az a magába zuhanós-fajta. Még kevésbé vagyok a semmittevés híve. Most sem erről van szó. Az is lehet, hogy elfáradtam, ami nem is lenne csoda. Úgyhogy, mindenképpen időt kell adnom magamnak a regenerálódásra - de nem túl sokat, mert a dolog nem vár. Bár, most egy kicsit mégis kénytelen lesz. :) 

De egyébként nyomott hangulatomnak más oka is van (az időjáráson kívül is). Csütörtökön, amíg a szakdolgozatom beköttetésére vártam, elolvastam A Hűségest. Most nem szeretnék hosszan írni róla, mert erre tényleg nem állok készen. Csak annyit mondok: sajnálom, hogy múltkor olyanokat írtam Trisr-ről. Sajnálom, hogy Négyes miatt nem figyeltem rá eléggé. Sajnálom, hogy nem adtam neki több esélyt. És van egy nagy kérdőjel a fejemben: Veronica Roth miért Tris-t választotta főszereplőnek, ha egyszer tudta, hogy ez lesz a vége? Ez nagyon furcsa. Persze, egyedi megoldás, de... 

Na jó, mégiscsak leírom, de csak az olvassa tovább, akit nem zavar a spoiler!!!

Tris A Hűséges c. könyv végén meghal. Feláldozza magát a nemes cél érdekében. Négyes eközben Chicago-ban van, szóval gyakorlatilag el sem tudnak köszönni egymástó, főleg, mert Tris váratlanul dönt a halál mellett. 

És itt már értettem, miért írta Veronice Roth ezt az utolsó kötetet kettős szemszögből.

Azt viszont nem értem, miért nem csinálták meg végig a filmet. Basszus, pedig hát ez a sztori a vége felől érthető! 

Na de azért mégis: megölni a főszereplőt? Bár, ha jobban belegondolunk, ki is volt itt az igazi főszereplő? Mert én nagyon úgy éreztem, hogy írói-deffekt ide vagy oda, azért az írónőhöz is közelebb állt Négyes karaktere. De talán egy egészen kicsit értem, miért írta végül Tris szemszögéből. De talán még jobb lett volna, ha mindkettejük szemszögéből vezeti végig az egészet. Persze, ki vagyok én, hogy kritizáljam? És tényleg, eszem ágában sincs. De ha már itt tartunk, arról is szeretnék néhány mondatot írni, amire rájöttem, vagyis hogy az emberek többsége miért nem érti ezt a történetet. Merthogy sokáig én sem ragadtam meg a lényegét, és igazából lehet, hogy még egyszer el kell majd olvasnom ahhoz, hogy letisztázódjanak bennem a részletek. 
Az első kötet mindenképpen izgalmas és figyelemfelkeltő. Csoportok, beavatás, stb... Ez egy olyan téma, ami általában azért mindenkit megfog. De a második kötettől kezdve már kicsit lankad az érdeklődés, aminek szerintem az az oka, hogy nagyot vált a téma, és egyszerre egy sci-fi jellegű sztoriban találjuk magunkat, amivel csak annyi a probléma, hogy túl nagy váltás, ráadásul a sci-fi-t nagyon kevesen szeretik. De ez még nem is lenne túl nagy baj, a probléma ott van, hogy Veronica Roth a 2. kötetben szerintem túlságosan elbíbelődik részleteken, amit én pl. nem szeretek. Én olyan író és olvasó vagyok, aki a pörgést szereti, az a "haladjunk"-típus, úgyhogy bevallom, nekem a 2. rész kicsit erőltetve ment, illetve még a 3. eleje is. De a 3. rész vége megint úgy felpörgött, hogy csak néztem, és hát ez a végkifejlet.. 

Egy szó, mint száz: kétségtelenül van egy kerete a sztorinak, de ilyen befejezésre nem számítottam. És egyébként elgondolkodtató, hogy szerencsés-e meöglni a főszereplőt a történet végén. Engem legalábbis, mint kezdő írónőt, nagy dilemma elé állított. 

És most jöttem rá, hogy a bejegyzés elején még azt mondtam, úgy érzem, nem tudok most semmit sem írni. Hát, azért elég hosszúra sikerült végül is... :) 

"Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem.
Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekszünk, vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem."

(A Hűséges, 319.o.)

Bevallom, ahogy lassan a végére érek a Beavatott köteteknek, egyre inkább azt érzem, hogy egyszerűen az én szemembe nem illik össze Tris és Négyes, ez a fenti kép pedig tökéletesen kifejezi a kettejük közti különbséget. És tudom, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de nem mindegy, hogy milyen ellentétek! Mert az, hogy esetleg másfajta zenét szeret két ember, az még nem tragédia. De amikor már elvi dolgokban nem egyeznek, az értékrendjük szinte meg sem közlelíti egymást, és egyszerűen képtelenek megérteni a másikat, akkor miről beszélünk? Tris pedig egyszerűen nem érti, mi zajlik le Négyes lelkében. Nem érti, Tobias-nak mit kellett átélnie eddigi élete során. Nem érti, nem fogja fel, mivel kellett gyerekként megküzdenie. Megszállottságnak tartja azt, hogy Négyes a kamerákon keresztül figyeli a szüleit. Pedig ez nem megszállottság. Négyes nem megszállott! Nem is értem, ezt hogy nem veszi észre senki...

Nagyon durva, mert még egyetlen szereplő sem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Tobias-hoz viszont nagyon közel érzem magam (és nem, nem az őt alakító Theo James miatt!) Már írtam korábban is arról, hogy sok mindenben hasonlítok rá, de erre csak most, A Hűséges olvasása közben jöttem rá, ugyanis szerencsére mindkettejük szemszögéből írta az írónő, ez pedig tök jó, mert így még jobban megismerhetjük Tobias-t. Annyira tudom őt sajnálni, mert sokszor olyan egyedül van, és még Tris-re sem számíthat igazán. Olyan szívesen szólnék neki, hogy lehet, hogy úgy érzi, szereti Tris-t, de igazából Tris mit ad neki? Még a bizalom sincs meg kettejük között. Ráadásul, Tris Elfajzott, vagyis genetikailag tökéletes, Tobias viszont genetikailag sérült. Persze, ez még nem lehetne akadály, de Tris ezzel a tökéletességével kicsit mindenki fölött áll - persze, nem mondanám, hogy beképzelt, de akkor is...

Szóval, tudom, hogy nem szép dolog, de örültem neki, amikor most, a 300. oldal környékén ha csak pár fejezetre is, de szakítottak. Na de milyen szakítás volt az is? Tris magában eldöntötte, és nem ám szólt volna Négyesnek, áá nem, hagyta, hogy a fiú hadd györtődjön a bizonytalanságban... Aztán meg amikor Négyes egyszer az életben végre valahára felemeli a szavát önmaga mellett, kiáll magáért, akkor mit kap? Azt, amit én is szoktam: "Ne kiabálj!" Pedig a négy kötet alatt még soha egyszer sem kiabált. Én is egész eddigi életem során vagy háromszor ha felemeltem a hangom, és egyből ezt kaptam: "Te aztán elhallgass, ne kiabálj!" Komolyan, mintha valami alsóbbrendű lények lennénk. Mert amúgy félreértés ne essék, nem vagyok kiabálós-párti, de hát meddig tűrhet az ember? Mindenkinek véges a türelme. 

Veronica Roth valóban jó írónő. Eddig csak ezt gondoltam, de most már biztos vagyok benne. (Annak ellenére, hogy kezdem érteni, mi bajuk van sokaknak ezzel a sorozattal, de erről majd máskor írok) Mert tehetség kell úgy megalkotni egy karaktert, hogy ahhoz ilyen szinten közel érezze magát az olvasó, mint én Tobias-hoz. És mondom, ez nem valami gyerekes rajongás. Inkább úgy érzem, mintha Tobias jó barátom lenne, az a fajta, akit mindig is kerestem, aki hozzám hasonló, és akivel - ha létezne - nagyon jó megértenénk egymást. És, ha én írhattam volna meg ezt a sztorit, biztos, hogy "alkottam" volna mellé hozzá illő társat. Mert Tobias ennél többet érdemel. Sokkal többet. :)

Bár már régen túlléptem a 235. oldalt, akárcsak a Törhetetlen, úgy A Lázadó c. könyv esetében is sikerült megtalálnom azt a tételmondatot, ami szerintem viszi az egész kötetet, és amiben össze van foglalva a lényeg. Mert végül is a 2. kötet, meg igazából már az első vége is felveti annak a lehetőségét, hogy Tris nem igazán tudja, mit is keres a Bátraknál. Hiszen ő eredetileg csak annyit látott belőlük, hogy rohangálnak az utcán, ugrálnak le-fel a vonatról, és ez számára, az Önfeláldozók beszabályozott életrendjéhez képest nagyon csábító volt. A szabadság. Talán kicsit elfogultan nézte a Bátrakat kívülállóként, aztán amikor bekerült közéjük, akkor döbbent rá, hogy nem is olyan tökéletesek, mint azt gondolta. De hát van-e egyáltalán tökéletes ember? Persze, hogy nincs. Mindenkinek vannak hibái. De amikor döntés előtt állunk, amikor az a tét, hogy az életünk további részét kik között fogjuk eltölteni, milyen környezetben, milyen társaságban, milyen hivatásban, akkor először mi is elfogultak vagyunk. Ez természetes, hiszen jobb esetben azt választjuk, ami vonz bennünket. Az elején pedig olyan könnyű megfogalmazni, miért vonz az a bizonyos lehetőség! A gondok akkor kezdődnek, amikor már úgymond nyakig benne vagyunk. Akkor döbbenünk rá, hogy mint minden más, úgy ez sem tökéletes, ez sem fenékig tejfel. Addigra már túl vagyunk nem egy sérelmen, fájdalmakon, sebeket is szereztünk, bizonyára csalódtunk is - ezek pedig könnyen padlóra küldhetnek minket. Van, aki ki is száll, mert egyszerűen nem tud mit kezdeni a valósággal. Mert ez nem más, mint a valóság. A valóság pedig sohasem tökéletes. A valóság mindig tele van ferdeségekkel, hibákkal, és igen, fájdalmakkal is. Kerülhetünk padlóra, és lehetünk ott egészen sokáig is. Van, hogy úgy érezzük, küzdenünk kell a talpra állásért, és van, hogy úgy érezzük, képtelenek vagyunk felállni, mert annyira fáj. Van, hogy csak összegörnyedünkk, kétségbeesetten átöleljük magunkat, hogy így még kisebbek legyünk, és a könnyeinkkel küszködve könyörgünk a megoldásért, a kiútért. Csak egy kicsi fénysugarat, ami meggyújthatja a reménységet... 
Az  gond, hogy a körülöttünk lévőket akarjuk megváltoztatni legtöbb esetben, sőt, tőlük várjuk a reménységet, a jobbra fordulás lehetőségét. Ez nagy hiba. Először is azért, mert reménységet csak Istentől kérhetünk, várhatunk és kaphatunk. Másodszor pedig azért, mert a változtatást igenis önmagunkban kell elkezdeni. Maradhatunk a padlón egy ideig, ha így jól esik. De használjuk ki értelmesen az ott töltött időt. Hunyjuk be a szemünket, és utazzunk vissza az időben, megtalálva azt az eredeti indokot, azt az eredeti vezérelvet, azt az eredeti motivációt, ami oda vezérelt, oda hajtott minket, ahol most vagyunk. Mert az az eredeti hajtóerő a kulcsa mindennek! Igazából annak nem szabad elvesznie soha. Változhat menet közben a gondolkodásmódunk, fejlődhet a személyiségünk, erősödhetünk az ütések által - de az eredeti motiváció el ne vesszen, mert akkor elveszett az egész. Halványodhat, de ne tűnjön el. És ha eljön az idő, induljunk el keresésre, találjuk meg valahol lelkünk leghátsó rejtekében, ragadjuk meg, és hozzuk felszínre! Állítsuk helyre, mert idővel talán kicsit megkopott, de hát bizonyára nem hiába rejtettük el. Féltettük. A hivatásunk felé vezető motiváció megtalálása nagy kincs, hiszen ez fog bennünket megtartani azon az úton, amit választottunk. Senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Tris is tudta ezt, amikor a Bátrakat választotta. Az ő esetében ez volt a pályaválasztás. Elbizonytalanodott? Igen. Padlóra került? Igen. Dühös volt? Igen. Csalódott? Ó, hogyne... De 235 oldal után, egy paintball meccsen megtalálta az eredeti motivációját, egy színesre festett fekete ingben. Ez jelképezte számára, hogy miért is választotta ezt a csoportot. De ami még fontosabb: visszatalált a saját útjára. Önmagához. 

Most járok A Lázadó c. könyv felénél - emiatt nem vagyok büszke magamra, mert már egy hete olvasom, de a betegség annyira levert, hogy nem volt kedvem olvasni, meg igazság szerint időm se volt nagyon... Na jó, nem magyarázkodok, a lényeg az, hogy nagyon le vagyok maradva, de már letettem arról, hogy egy hét-egy könyv, legalábbis A Lázadó esetében. Különben meg lehet, hogy kicsit direkt is olvasom lassan, mert egyrészt annyira jó, másrészt meg nagyon oda kell figyelni a részletekre, mert ha elkalandozom, egyből elveszítem a fonalat, ugyanis itt már mindegyik csoport játszik, ráadásul ott vannak a hűségesek és az árulók, na meg az Elfajzottak, ja és a csoportnélküliek...
De nem is ez a lényeg, hanem az, hogy ahogy haladok előre, rájöttem, hogy igazából hozzám nem is Tris karaktere áll közel, hanem inkább Négyes. Eddig ugyanis azt hittem, hogy Tris-szel tudok azonosulni, hiszen ő sem találta a helyét az előző csoportjában, ráadásul még Elfajzott is - de most, hogy haladok előre a történetben, már látom, hogy én inkább vagyok Tobias, ha mondhatok ilyet. Hogy miért?
Alapvetően azért, mert van egy éles különbség kettejük között: Tris a lázadó, Tobias pedig az ellenálló. Nem találtam jobb ellentétpárt, de mindjárt kifejtem. Tris miért hagyja ott a csoportját? Azért, mert nem érzi ott jól magát - ez most nagyon lesarkítva, de így van. Tobias viszont menekül - és itt találtam kapcsolódási pontot vele. Tris-t ugyanis szinte sohasem bántották, nem találkozott emberi rosszindulattal azelőtt, a családja is normális volt, tehát a szülei együtt voltak, szépen éltek, stb. Tobias-nak viszont a családja is széthullott, mert az anyja ott hagyta őket, és Tobias-ban ez hatalmas törést okozott - mint ahogy általában egy válás mindig törést okoz egy gyerekben, igaz, itt most nem válás történt, de húzzunk most párhuzamot ezzel. Szóval, az a lényeg, hogy Négyesnek hamar fel kellett nőnie, és tizenhat évesen döntenie kellett: marad ez az áldatlan állapot, vagy menekül. És ő menekült. Talán nem is nézte, hogy hova, de menekült, mert úgy érezte, nem bírja tovább, vagy még inkább: szeretethiánya volt. Ezen a ponton felfedezhető egy kis lázadás nála, de mégsem úgy, mint Tris esetében, mert ennek legalább van értelme. És hogy miért választotta a Bátrakat? Talán azért, hogy meg tudja magát védeni, de ha belegondolunk, hogy a Bátrak tulajdonképpen a társadalom védelmezői, akkor szerintem Tobias-t tudat alatt inkább ez vezérelte - ezt mutatja az is, hogy nem tudott azonosulni az Eric által hozott új, kíméletlen szabályokkal. Tobias tehát a sok rossz ellenére mégsem csalódott az emberekben, hanem inkább arra vállalkozott, hogy segít nekik. Ráadásul nem hagyta maga mögött  múltját, hanem újra és újra alávetette magát a félelemszimulációnak, hogy legyőzze a félelmeit, és így megszabadulhasson tőlük végre. Fel akarta dolgozni a múltbeli sérelmeket és traumákat, amelyeket elszenvedett. 
A másik alapvető különbség köztük, hogy Tris, bár ott hagyta a csoportját, azért idővel visszavágyott hozzájuk - bár ez érthető, ha arra gondolunk, hogy az ő családja egy tipikus mintacsaládnak is nevezhető. Tobias határozottan kitartott a döntése mellett, ez pedig erős jellemre vall. És itt az újabb különbség: Tris jelleme még kiforratlan (kíváncsi leszek, hogyan alakul a történet előrehaladtával), Négyes viszont egy önálló, kiforrott egyéniség, akinek az elhatározását nem ingathatja meg semmi. Higgadt, reális, tudja, mit akar, tisztában van az elveivel. Ő nem lázadó, hanem ellenálló - ellenáll, ha olyasmibe ütközik, ami ellenekzik az elveivel.
Igazából én is ilyen vagyok. Nekem is korán fel kellett nőnöm. Nekem is meg kellett tapasztalnom, milyen az, ha széthullik egy család. A pályaválasztásomban kicsit benne volt annak a reménye is, hogy majd az egyetemen megtalálom a barátaimat. A nehézségek ellenére kitartok a döntésem és a választott hivatás mellett, mert tudom, ezt szeretném. Nem lázadok, higgadt tudok maradni, csendben szemlélődök, de ellenállok, ha valami olyasmibe akarnak belerángtani, ami az elveimmel ellenkezik. Attól, hogy nem emelem fel a hangom nyilvánosan (mint ahogyan azt sokszor Tris teszi), vannak dolgok, amikkel nem értek egyet, például az indokolatlan rosszindulat, azzal, hogy egyesek lenéznek másokat, vagy azzal, hogy egyesek alacsonyabb rendűségi érzéseket keltenek másokban.
Négyes tudja, hol a helye, nem keveredik feleslegesen bajba, nem jártatja feleslegesen a száját, csendben teszi a dolgát és kitart az elvei mellett. Én is ilyen vagyok. És most, hogy találkoztam Négyes karakterével, már nem is érzem magam annyira egyedül. :) (Ami lehet, hogy furcsán hangzik, de egy "könyvmolynál" teljesen elfogadott, ha ilyen szinten kötődik egy szereplőhöz.)