Sziasztok! Tegnap már nem volt időm írni, ugyanis délelőtt órám volt, délután pedig kórházgyak, mégpedig az utolsó, úgyhogy hivatalosan is teljesítettem, megkaptam az igazolást, tehát elmondhatom, hogy kiálltam az egyik legnagyobb próbát. Kicsit furcsa, mert talán még hiányozni is fog egy kicsit, úgy megszoktam az elmúlt hetekben, hogy keddenként (most kivételesen szerdán) mentünk a kórházba. 
Igazság szerint nagyon féltem ettől a gyakorlattól, alapvetően azért, mert a kórháztól voltak fóbiáim, főleg a vértől, látványoktól, stb. Féltem attól, hogy mi lesz, ha képtelen leszek odamenni egy műtött beteghez, vagy netán megszédülök, ilyesmi... nem is önmagam, sokkal inkább a betegek miatt, hiszen aki ott fekszik, annak éppen elég baj az, hogy ott van, nemhogy még lássa azt is, hogy rám milyen hatással van az állapota...
A legelső alkalom előtt kiscsoportos beszélgetésen elmondhattuk, hogy kinek milyen félelme van, így én is kiöntöttem a szívem-lelkem, és azt kell mondjam, már akkor éreztem, hogy megkönnyebbülök, de szó szerint. Ez volt tehát az első, amit megtanultam: néha elég csak annyi, ha beszélünk a félelmeinkről, és máris halványodnak, veszítenek az erejükből.
Aztán ahogy beszélgettünk a lelkigondozásról, betegekhez való hozzáállásról, stb., elkezdtem nézőpontot váltani. Tudatosítottam magamban, hogy én most miért is vagyok itt, a kórházban: azért egyrészt, mert gyakorlatot teljesítek, de ami még fontosabb: azért, hogy néhány kedves szóval, egy kis beszélgetéssel, vagy akár csak a puszta jelenlétemmel segítsek valamit annak a betegnek a helyzetén, állapotán. Ez volt a következő, amit megtanultam: helyére tenni a kórház fogalmát a későbbi hivatásom szempontjából, illetve felismerni azt, hogy néha csak a csendre van szükség és a jelenlétre, semmi másra. 
Nagyon sokféle osztályon voltunk: ápolási osztály, pszichiátria, belgyógyászat, sebészet. Jó volt mindegyiket megtapasztalni, hiszen mindenhol más és más betegek feküdnek, akik más és más lélektani folyamaton mennek át - ugye mi elsősorban a lelkükre koncentráltunk, ez pedig inkább a pszichiátrián került előtérbe, mert mondjuk egy sebészeten egyáltalán nem elhanyagolható a beteg testi állapota sem, természetesen. Szerencsém volt, mert nem utasított el senki, ez pedig tudom, hogy nagy ajándék, hiszen ez azt jelentette, hogy a beteg a bizalmába engedett, megbízhatónak talált engem. Persze, nem volt mindig könnyű megszólalni, sőt, valójában a legtöbbször igenis nehéz volt. Egészen különféle sorsokkal találkoztam, és volt olyan, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Amikor olyan lelki fájdalommal, olyan töréssel, olyan történéssel szembesültem, amire egyszerűen nem lehet bármilyen sablonos vigasztalást mondani, sőt, emberi szavakkal talán nem is lehet kifejezni az érzéseinket. Ez nagyon különös volt, de megtanultam, hogy nem mindig muszáj szavakba foglalni az érzéseinket, sőt: lehet őszintének lenni, és elmondani, hogy a hallottak bennünket is megrendítettek. Ilyenkor ismét a jelenlét és a részvét kerül előtérbe. 
Persze, tudom, hogy ez a gyakorlat csupán valaminek a kezdete, és még nagyon sokat kell tanulnom a lelkigondozásról. Azt még nem tudom, mennyire van meg bennem ennek a képessége, nyilván majd az évek tapasztalata dönti el - és az biztos, hogy érdekel a lelkigondozás - ,de ha lehet ilyet mondani, jól éreztem magam a gyakorlatok során, főleg akkor, amikor középkorú, tehát 40-50 év körüli emberekkel beszélgettem. (Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy fiatalokkal viszont nem volt alkalmam beszélgetni.)
Ha összegeznem kéne, akkor csak pozitívumot tudnék mondani erről a gyakorlatról. Örülök, hogy kiléphettem a komfortzónámból, hogy megtapasztalhattam: véghez tudok vinni valami olyasmit is, amiről azt hittem, nem vagyok rá képes. Bátorodtam, és ami a legfontosabb: megszűnt bennem egy olyan gát, ami évek óta fogvatartott, szinte észrevétlenül. Érdekes, de csak most jöttem rá, hogy ez a félelmem mennyire kihatott az életem szinte minden területére. Persze, még bőven kell dolgoznom rajta, és természetesen vannak más jellegű félelmeim is, de ennek nem is ez a lényege, hanem az, hogy rájöttem: képes vagyok rá, bízhatok önmagamban, de ami még ennél is fontosabb: megtapasztalhattam, milyen csodálatos érzés segíteni elesett, kiszolgáltatott helyzetben lévő embereknek. És hát elvégre a pályaválasztáskor is ez motivált engem - és nagyon jó érzés visszatalálni ehhez az eredeti motivációhoz. :)