Sziasztok! Lassanként a végéhez közeledik a gyakorlati évem, igaz azért még van belőle jó néhány hét. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne, hiszen mondhatni, még most jön a java, vagyis a vizsgák, amikből lesz egy néhány. Ezekről szeretnék nektek írni, hogy így kis betekintést nyerjetek abba, mi mindenen kell átesnünk, mielőtt megkapnánk a diplomát - és még utána is. 

1. Vizsgaistentisztelet: ez lesz most leghamarabb, április második felében. Annyit tesz, hogy egy komplett délelőtti istentiszteletet nekem kell végig vezetnem, szóval van már benne gyakorlatom. Csakhogy, mivel vizsga, így mégis kicsit másabb a felállás. Először is, egy ilyen alkalomra nem elég csak a prédikációt megírni, hanem egy kb. 12-14 oldalas dolgozatot kell leadni, melyben az előkészületeken van inkább a hangsúly. Az előkészületekbe beletartozik az, hogy nekem személyesen mit mond elsőre az ige, majd tudmányosan meg kell vizsgálni (eredeti szöveg, kortörténeti hátter, Sitz im Leben, stb.), az adott gyülekezet szempontjából, és végül le kell írni a teljes prédikációt, plusz énekek, imádságok. Mindezekhez természetesen szakirodalmat is kell használni, igaz, itt nem olyan sokat, mint más dolgozatnál. A nehézsége az, hogy legyen tudományos, tehát állja meg a helyét egyetemi dolgozatként is, ugyanakkor legyen gyülekezetszerű is, elvégre mégiscsak ott fog elhangzani. Ezt a dolgozatot aztán három példányban kell leadni, merthogy a vizsgabizottság is három tagból fog állni: a szakoktató lelkészem, egy egyetemi tanár és egy külsős, egyházmegye által kiküldött személy. Ők ott lesznek az istentiszteleten, majd a végén értékelnek engem és a prédikációmat.

2. Záróvizsgák és szakdolgozat-védés: június elején lesznek, ez ugyebár máshol is van, csak ott államvizsga a neve. Mivel ötödév végén megvolt a kápláni szigorlat, ami az elméleti tételeket foglalta magában, itt inkább gyakorlati jellegű témakörök lesznek, vagyis hitoktatás, lelkigondozás, gyülekezetépítés, misszió, és egyházjog. Nehézsége annyi, hogy úgy kell megoldanunk a felkészülést, hogy közben a gyakorlati munkánk se lássa kárát. 

Ha mindezek sikerültek, akkor egy kicsit fellélegezhetünk, és június 30.-án átvehetjük a diplománkat, innentől kezdve pedig hivatalosan is segédlelkészek vagyunk. A segédlelkész annyit tesz, hogy a püspök rendeli ki a szolgálati helyére, tehát nem választhat gyülekezetet, és őt sem választhatják, és nem vezethet egyedül gyülekezetet, vagy dolgozhat intézményi lelkészi minősítésben, például. Mindezeket csak akkor teheti meg, ha letette az ún. lelkészképesítő vizsgát.

3. Lelkészképesítő vizsga: szeptemberben szokott lenni, mind a négy magyarországi teológia végzett hallgatói részt vesznek rajta Budapesten. Itt is vannak tételek, ill. be kell adni egy vasárnapi istentiszteletet, egy kazuális prédikációt (keresztelés, temetés, vagy esküvő, itt a lényeg az, hogy ne fiktív legyen, hanem valós), valamint egy hittanóra vázlatot. A tételek húzásánál nincs idő a kidolgozásra, hanem azonnal beszélni kell, mondjuk annyi a könnyebbség, hogy ezek már tényleg gyakorlati jellegű témák.

A sikeres lelkészképesítő vizsgát tett lelkészeket októberben ünnepi keretek között felszentelik abban az egyházkerületben, ahol szeretnék megkezdeni szolgálatukat, és innentől kezdve az illető immár teljes jogú, önálló lelkipásztornak számítanak. 

Szóval, várnak még rám megmérettetések, de reménykedem benne, hogy minden a tervek szerint alakul majd, és sikerülnek ezek az utolsó vizsgák is. :) 

Eddig engedélyeztem magamnak pihenőt, de ma kötelező jelleggel nekiveselkedtem a zárószigorlat tételeinek, mert ugyebár az idő telik, és június 26. sokkal hamarabb itt lesz, mint azt most gondolom. Bevallom, kicsit megnyugodtam, ugyanis ma amikor számadást végeztem, rájöttem, hogy a 30 tételből 12-t már tanultam korábbi szigorlatokra, tehát azok teljes egészében megvannak kidolgozva (és bár nem kaptam ötöst belőlük, de becsületesen megtanultam, szóval csak alaposan át kell ismételni), ami azt jelenti, hogy majdnem a fele megvan. Szóval, nagy kő esett le a szívemről. :) Úgy számoltam, hogy ha minden nap megtanulok 2 tételt, akkor az úgy teljesen baráti, és még mindig marad majd durván egy hetem az ismétlésre. Bár annyira nem szeretek előre tervezni, mert köztudott, hogy egyik nap viszi a másikat, tehát lehet, hogy holnap már három tételen is átrágom majd magam. Csak az a rossz, hogy nem tudok kiülni az udvarra az esős idő miatt, pedig a szabadban sokkal jobban fog az agyam. Sokszor ezért voltam megbolondulva a kollégium 4. emeletén, mert hát nem volt hova kimenni. Illetve, hát ott volt a közelben a Békás-tó, de hát mire oda kicuccoltam, már elment a kedvem az egésztől. Emlékszem, elsőben még egy másik kollégiumban laktunk, külön udvarral meg minden, és a tavaszi vizsgaidőszakban csak aludni mentünk be a szobába. Az volt a jó. :) Na, de nem nosztalgiázok. Tanulni kell, ha esik, ha fúj, mert ha nem sikerül ez a zárószigorlatom, akkor csak egy év múlva (!) próbálhatom meg, ugyanis nincs belőle B-vizsga lehetőség. De jó lesz az. :) Megteszek minden tőlem telhetőt, mert többet úgysem tudok. A diák maximum 50%-ot tud beleadni a vizsgába, mert a másik 50% a tanárnál van. De legalább a saját részünkhöz álljunk hozzá tisztességesen, nem igaz? A többi meg, hát, nem rajtunk múlik. Csak az a baj, hogy most jön ki rajtam a fáradtság, amit nap közben meg estére nem is érzek annyira, na de reggel... alig bírok kikelni az ágyból, bár itthon amúgy is sokszor elkövetem azt a hibát, hogy sokáig alszom. A koliban mindig felkeltem 6-fél7 körül (igen, ezzel kivívtam a szobatársaim ellenszenvét, pedig tényleg nem hangoskodtam egyszer sem, csak hát én szeretem időben elkezdeni a napot), mert úgy sokkal több az időm. Meg hát azért az a típus vagyok, aki nem szereti hanyagolni a pihenést sem. :) 

Szóval, most teljes erővel a zárószigorlatra készülök, bár majd jövő héten még vissza kell mennem Debrecenbe jegyeket beiratni, meg leadni az indexet, és hát még ott lesz a jó kis szakfordítás védés is... Bár most már nem tartok annyira tőle, mint első félévben, mert tudom, hogy mire számítsak. Meg most legalább könnyebb szöveget választottam, első félévben sikerült egy olyan nehezet kiválasztanom, ami franciából lett angolra átfordítva, ezért hát tele volt féloldalas mondatokkal, amin csodálkoztam is, mert ez nem jellemző az angolokra... De mindegy, túléltem azt is, ez is menni fog. Remélem. :) Múltkor meg azon gondolkoztam, hogy lehet megcsinálom jövőre az angol nyelvvizsgát is... De csak akkor, ha nagyon-nagyon fog hiányozni a tanulás. Márpedig, szerintem fog. Meg a suliba járás is. Bár, lehet, sőt biztos, hogy nem lesz időm a nosztalgiázásra a gyakorlati év és a munka mellett... Most ott tartok, hogy várom. Kíváncsi vagyok, milyen lesz, kikkel fogok megismerkedni, mi mindent fogok tanulni, milyen tapasztalatokat fogok szerezni, stb. Biztos jó lesz. :)

Sziasztok! Tegnap már nem volt időm írni, ugyanis délelőtt órám volt, délután pedig kórházgyak, mégpedig az utolsó, úgyhogy hivatalosan is teljesítettem, megkaptam az igazolást, tehát elmondhatom, hogy kiálltam az egyik legnagyobb próbát. Kicsit furcsa, mert talán még hiányozni is fog egy kicsit, úgy megszoktam az elmúlt hetekben, hogy keddenként (most kivételesen szerdán) mentünk a kórházba. 
Igazság szerint nagyon féltem ettől a gyakorlattól, alapvetően azért, mert a kórháztól voltak fóbiáim, főleg a vértől, látványoktól, stb. Féltem attól, hogy mi lesz, ha képtelen leszek odamenni egy műtött beteghez, vagy netán megszédülök, ilyesmi... nem is önmagam, sokkal inkább a betegek miatt, hiszen aki ott fekszik, annak éppen elég baj az, hogy ott van, nemhogy még lássa azt is, hogy rám milyen hatással van az állapota...
A legelső alkalom előtt kiscsoportos beszélgetésen elmondhattuk, hogy kinek milyen félelme van, így én is kiöntöttem a szívem-lelkem, és azt kell mondjam, már akkor éreztem, hogy megkönnyebbülök, de szó szerint. Ez volt tehát az első, amit megtanultam: néha elég csak annyi, ha beszélünk a félelmeinkről, és máris halványodnak, veszítenek az erejükből.
Aztán ahogy beszélgettünk a lelkigondozásról, betegekhez való hozzáállásról, stb., elkezdtem nézőpontot váltani. Tudatosítottam magamban, hogy én most miért is vagyok itt, a kórházban: azért egyrészt, mert gyakorlatot teljesítek, de ami még fontosabb: azért, hogy néhány kedves szóval, egy kis beszélgetéssel, vagy akár csak a puszta jelenlétemmel segítsek valamit annak a betegnek a helyzetén, állapotán. Ez volt a következő, amit megtanultam: helyére tenni a kórház fogalmát a későbbi hivatásom szempontjából, illetve felismerni azt, hogy néha csak a csendre van szükség és a jelenlétre, semmi másra. 
Nagyon sokféle osztályon voltunk: ápolási osztály, pszichiátria, belgyógyászat, sebészet. Jó volt mindegyiket megtapasztalni, hiszen mindenhol más és más betegek feküdnek, akik más és más lélektani folyamaton mennek át - ugye mi elsősorban a lelkükre koncentráltunk, ez pedig inkább a pszichiátrián került előtérbe, mert mondjuk egy sebészeten egyáltalán nem elhanyagolható a beteg testi állapota sem, természetesen. Szerencsém volt, mert nem utasított el senki, ez pedig tudom, hogy nagy ajándék, hiszen ez azt jelentette, hogy a beteg a bizalmába engedett, megbízhatónak talált engem. Persze, nem volt mindig könnyű megszólalni, sőt, valójában a legtöbbször igenis nehéz volt. Egészen különféle sorsokkal találkoztam, és volt olyan, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Amikor olyan lelki fájdalommal, olyan töréssel, olyan történéssel szembesültem, amire egyszerűen nem lehet bármilyen sablonos vigasztalást mondani, sőt, emberi szavakkal talán nem is lehet kifejezni az érzéseinket. Ez nagyon különös volt, de megtanultam, hogy nem mindig muszáj szavakba foglalni az érzéseinket, sőt: lehet őszintének lenni, és elmondani, hogy a hallottak bennünket is megrendítettek. Ilyenkor ismét a jelenlét és a részvét kerül előtérbe. 
Persze, tudom, hogy ez a gyakorlat csupán valaminek a kezdete, és még nagyon sokat kell tanulnom a lelkigondozásról. Azt még nem tudom, mennyire van meg bennem ennek a képessége, nyilván majd az évek tapasztalata dönti el - és az biztos, hogy érdekel a lelkigondozás - ,de ha lehet ilyet mondani, jól éreztem magam a gyakorlatok során, főleg akkor, amikor középkorú, tehát 40-50 év körüli emberekkel beszélgettem. (Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy fiatalokkal viszont nem volt alkalmam beszélgetni.)
Ha összegeznem kéne, akkor csak pozitívumot tudnék mondani erről a gyakorlatról. Örülök, hogy kiléphettem a komfortzónámból, hogy megtapasztalhattam: véghez tudok vinni valami olyasmit is, amiről azt hittem, nem vagyok rá képes. Bátorodtam, és ami a legfontosabb: megszűnt bennem egy olyan gát, ami évek óta fogvatartott, szinte észrevétlenül. Érdekes, de csak most jöttem rá, hogy ez a félelmem mennyire kihatott az életem szinte minden területére. Persze, még bőven kell dolgoznom rajta, és természetesen vannak más jellegű félelmeim is, de ennek nem is ez a lényege, hanem az, hogy rájöttem: képes vagyok rá, bízhatok önmagamban, de ami még ennél is fontosabb: megtapasztalhattam, milyen csodálatos érzés segíteni elesett, kiszolgáltatott helyzetben lévő embereknek. És hát elvégre a pályaválasztáskor is ez motivált engem - és nagyon jó érzés visszatalálni ehhez az eredeti motivációhoz. :)