Sziasztok! Tegnap este akartam írni bejegyzést, de nem volt időm, ugyanis ma két szolgálatom is volt: egy reggeli istentisztelet, valamint egy déli áhítat, ez utóbbi kifejezetten az időseknek, akik a szeretetotthonban laknak, plusz még volt egy temetés is, de ott csak kántorizáltam. Szóval, tegnap este ezekre készülgettem, közben pedig, ahogyan a mellékelt ábra is mutatja, jégkorongmeccset néztem, mégpedig az április 21.-i Boston Bruins elleni meccset. Most már megnéztem az összes szezonbeli mérkőzést, amit sikerüt betöltenem, úgyhogy már csak a rájátszás maradt, szóval nemsokára elérkezem azokhoz a mérkőzésekhez, amiket élő közvetítésen láttam. :) Kicsit hosszúra nyúlt egyébként a meccsnézés, mert folyton elment a netem, meg egyébként is, szünetek nékül három óra hosszás (!!) volt, mégpedig azért, mert két hosszabbítás is volt. Nagyon durva volt, teljesen elfáradtak a játékosok, ráadásul Karlsson-nak szerintem begörcsölhetett a lába, (ami azért abban a felszerelésben még kellemetlenebb lehet...) mert a meccs vége felé inkább csak a kispadon ült, mert akárhányszor felment a pályára, egyszerűen nem bírt sokáig fent maradni, aztán amikor visszament, akkor be is ment a mindent eldöntő Bostonos gól. Olyan ideges lett, hogy az ütőjével előbb teljes erőből rávágott a kapura, majd elhajította. Nagyon sajnáltam őket, mert tényleg küzdöttek keményen, de hát az vigasztalt, hogy tudom a végkimenetelét, vagyis hogy ők fognak tovább jutni. De ma tovább folytatom a szezonmaratont, már csak azért is, mert holnap szabadnapom van, úgyhogy végre alhatok tovább. :D De nem olyan sokáig, mert holnap is van egyéb dolgom, ráadásul vasárnap istentisztelet, és azon szolgálok: liturgus leszek, ami azt jelenti, hogy a prédikácón és a prédikáció utáni imádságon kívül minden az enyém. Úgyhogy, elvagyok itt, bár azért még mindig kicsit nehéz, és nem zökkenőmentes. De, a szüleim azt mondják, minden kezdet nehéz, és ebben tagadhatatlanul igazuk van. Úgyhogy, hajrá! :)

Egyébként ma gondolkoztam azon, hogy én mennyire sajnálom a sportolókat. Úgy értem, még mindig nem vagyok annyira jártas a világukban, de azért láttam már elég jégkorong meccset ahhoz, hogy tudjak véleményt alkotni. A képlet ugyanis a következő: a játékosok minden erejüket beleadva szó szerint küzdenek a pályán; a közönség a lelátókon nagyrészt oda se figyel, hanem telefonozik, beszélget, unatkozik, vagy eszik; az edzők szerintem őrlődnek, hiszen egyrészt mégiscsak fontos nekik a csapat, másrészt azért sokkal magasabb berkekben is meg kell felelniük nyilván; odafent pedig ülnek a nagyok, vagyis a vezérigazgatók, stb., akik árgus szemekkel vizslatják a gólokat, és nem érdekli őket semmi más, csak hogy a nagy befektetések megtérüljenek. Elszomorít, amikor látom, hogy egy-egy sikertelen gólszerző próbálkozás után mindennek elhordják az illető játékost, vagy esetleg a kapust, aki beengedte a korongot. Nem értem, mit mondanak, de el tudom képzelni. És ebben az a legszomorúbb, hogy itt is a pénz mozgat mindent. Hogy a sportolók, azok a nagyszerű emberek, akik időt, energiát nem sajnálva játszanak, mert nekik valóban ez az életük (jobb esetben), csupán eszközök a nagyok kezében, és nem is tekintik őket másnak. Hol van akkor a sport öröme? Ilyen értelemben talán tényleg szerencsésebb egy csapat tagjának lenni, mert bele se merek gondolni, mekkora teher nehezedhet mondjuk egy úszóra, vagy futóra... A jégkorongosokat pedig különösen is sajnálom, mert ők mindezt potom pénzért (mármint, természetesen a sportágakon belül!) csinálják. De mindettől függetlenül azért jó látni, hogy a legtöbben mégiscsak szívvel-lélekkel játszanak, és csak nagyon remélem, hogy elsősorban tényleg önmagukért és a csapatért teszik. Nekem mindenesetre erőt adnak. Legalábbis, eddig sem volt túl könnyű az egyetemen, de most hirtelen léptem ki a nagybetűs Életbe, és mit ne mondjak... nem könnyű, na. Persze, senki nem mondta, hogy könnyű lesz, de most meg kell tanulnom szelektálni, elvégre nem akarom, hogy bármi is a munkám rovására menjen. Ez az én hivatásomban különösen is fontos. Emberi lelkek vannak/lesznek rám bízva, és ez nem játék. 
Ja, egyébként visszatérve a tegnapi meccsre muszáj nektek megmutatnom a kedvenc pillanatomat, amikor megerősödtem abban, hogy miért is Pageau az elsőszámú kedvencem. Ugyanis olyan hihetetlent védett, mint még talán soha! Megkockáztatnám egyébként, hogy lehet nem is centerjátékosnak kellene lennie... Bár, ő szerintem az a mindenes típus, vagyis aki mindenhez ért egy kicsit. De ez a védés nagyon ott volt. ♥