KIS MÓDOSÍTÁS: A Wattpad-on elkezdtem a Rokonlelkek c. regényemet. Olvassátok, véleményezzétek. Sok szeretettel! :)

Tegnap megvolt életem első konferencián való előadása, amit nagyon élveztem, és szerencsére jól sikerült, bár rá kellett jönnöm, hogy még nincs tapasztalatom az ilyenfajta előadásokban. Furcsa amúgy, mert már van gyakorlatom abban, hogy kiállok mások elé beszélni, hogy így mondjam, de ez most mégis teljesen más volt. Egy konferencián való előadásnak is megvan a saátossága és a műfaja, és mondta is a konzulens tanár (merthogy a szakdolgozatomból adtam elő egy részletet), hogy elég, ha felolvasom, csak az tagoltan és szépen menjen, de én mindenképpen akartam vinni egy kis színt is az előadásba, szóval nem akartam monotonná válni, úgyhogy azért felnéztem a hallgatóságra, és úgy láttam, hogy ez jó volt, mert így tartottam velük a szemkontaktust, és talán nem váltam unalmassá. Legalábbis, remélem. :) Szóval, a tegnapi napom ezzel telt, kicsit el is fáradtam, utána pedig vonatoztam haza, mert a legkisebb unokatesóm most ballagott gimiből, és oda voltunk hivatalosak. Már régen beszélgettem vele, úgyhogy jó volt, rájöttem, hogy az én emlékezetemben még mindig kisfiúként élt, de hát már 18 éves. Hogy telik az idő... :) Úgyhogy most kicsit fáradt vagyok, pedig tanulnom kellene, mert hétfőn ZH-t írunk, ráadásul most este vizsgafelvétel, amit amúgy majdnem elfelejtettem, ja és még kedden tájékoztató is lesz a végzősöknek a hatodévről, tehát végre megtudom, milyen lesz a gyakorlat, stb. De amúgy kicsit izgulok, mert pontosan nem tudom, hogy ez most akkor egy általános tájékoztató lesz, vagy ilyen személyes elbeszélgetés. Lehet, hogy azt is megtudom, hol leszek gyakorlaton, ki tudja... bár, nem hiszem, hogy azt már most megmondják. Ahhoz előbb még le kell szigorlatozni év végén. De ahhoz meg előbb még le kell vizsgázni mindenből. Áh, na jó, nem is agyalok rajta túlságosan. Egy biztos: kedden már többet fogok tudni a jövőmről. :) 

Írnék erről a könyvről egy pár sort, ha már egyszer elkezdtem olvasni. Kb. a negyedénél járok, mert sok az elfoglaltságom, és ha van is szabadidőm, inkább írok, DE: nagyon jó! A szereplők tényleg jók, és bár egyértelműnek tűnik a sztori, azért én érzek benne egy kis csavart. Röviden leírom, hogy miről is szól, vagyis hát, hogy a karakterek hogy viszonyulnak egymáshoz.
Szóval: a főszereplő Abby, az ő legjobb barátnője America. America barátja Shepley, akinek az unokatestvére Travis. Abby és America most kezdték az egyetemet, America itt ismerkedett meg Shepley-vel, akivel összejöttek, természetesen. Abby-ről gyanítom, hogy valami "sötét" múltja van, így hát pont passzolna hozzá Travis, aki amellett, hogy amúgy tök okos meg jó tanuló, igazi rossz fiú, mert ilelgális alagsori verekedéseken szerzi a pénzét. Ezért hát úgy becézik, hogy Travis "Veszett Kutya" Maddox. Az a lényeg, hogy Travis az a fajta srác, aki minden lányt megkap és megszerez, és bár Abby-nek tetszik, a lány nem akar beállni a sorba. Végül aztán jó barátokká válnak, majd egy elvesztett fogadást követően Abby egy hónapig Travis-nél lakik. Közben megismerkedik az iskola jófiújával, Parker Hayes-szel, aki sokkal jobban illik az új énjéhez, így hát össze akar vele jönni. Na, itt járok most, de egyébként nekem Shepley nagyon gyanús, szerintem lesz köztük valami Abby-vel, vagy ha nem is, de szerintem tutira tetszik neki Abby. 
Viszont, vannak kis fenntartásaim a könyvvel kapcsolatban, melyek a következők:
- az írónő azt írja Shepley kocsijáról: "fekete, veterán Charger". Már bocsánat, de ennyivel nem lehet elintézni ezt az ügyet! Mi az, hogy veterán?! Tessék szépen kiírni, hogy mégis, hányas évjárat? 1967? Netán 70-es? Ez nagyon is fontos információ. 
- a másik problémám inkább technikai: sokszor átugrik jelenteket, mintha nem lenne olyan fontos. Pl.: Travis bement a fürdőszobába, ezalatt America és Abby kint beszélgettek, aztán egyszer csak Travis már ott áll egy szál törölközőben, de hogy hogy kerül oda, és még inkább, hogy uána hova megy, arról nem szól a fáma. Tudom, mert én is csináltam ilyet, amikor nagyon izgatott voltam a következő jelenet miatt, és ezért felpörgettem az eseményeket, de nem szabad. Az olvasót érdeklik a részletek. Fontosak az apró kis mozzanatok is, már ha cselekményről van szó. Mert a leírásban szerintem már nem. Pl. Jókai "Az aranyember" c. könyvét imádom, de az első fejezetét, ahol azt a borzalmasan hosszú leírást adja a Vaskapuról, azt még egyszer sem bírtam végigolvasni. 
Na, egy szó mint száz: nagyon jó a könyv, izgalmas, jók a karakterek, és kíváncsi vagyok, mi lesz a folytatás. Viszont, ami még nem tetszik, hogy ennyire, hogy is mondjam, szabadelvű... Szóval, az azért durva, amikor Travis egyszerre két lányt is felvisz a lakására. Nem élek álomvilágban, tudom, hogy vannak ilyenek, meg minden, de azért na... Meg azért az kicsit irreális, hogy egy hónapig ott lakik egy majdhogynem idegen srácnál. Mi van addig a kollégiummal? Mert nálunk úgy van, hogy ha valaki ilyen hosszú ideig nem csekkol be, akkor azért elkezdenek utána érdeklődni, hogy mégis, mi van vele... persze, a könyvben még nem telt le az egy hónap, szóval mindegy. Meg egyébként America karaktere annyira nem szimpatikus, az a tipikus "jó paism van jó kocsival és minden klassz" lány, aki csak magával foglalkozik. Akivel eddig legjobban azonosulni tudtam, az a szobatársuk, Kara, aki még alig szerepelt a könyvben, de akkor is csak lecseszték, pusztán amiatt, mert a szobájában olvasgat és tanul, és póbál velük beszélgetést kezdeményezni a maga módján, mire America úgy elhajtja, mint a legyet. Persze lehet, hogy majd kiderül róla, hogy egy hárpia. Meg egyébként azt egy kicsit primitív megoldásnak találtam, hogy először azért költöznek Travis-hez és Shepley-hez, mert elromlott a koliban a kazán, amit két hétig szereltek... Na, mindegy. Talán túl kritikus lettem. :) Mindenesetre jó könyv, és tovább fogom olvasni.

Ja, és ha már itt tartunk: létrehoztam egy szavazást ugyebár arról, hogy csinálja-e külön honlapot a regényeimnek. Erre csak azért gondoltam, mert nem akarom, hogy túlzsúfolttá váljon a blogom. Gondolkozon azon, hogy a regényeimet a Wattpad-ra teszem fel. Szerintetek jó ötlet a Wattpad, vagy bármilyen más weblap a történeteimnek, vagy inkább maradjak itt? Írhattok szöveges hozzászólást, vagy szavazhattok is, nekem mindegy, csak szeretném tudni, hogy nektek hogy lenne jobb. Elvégre, nektek, értetek, miattatok írok. :)  

Ma megnéztem a sorozat 10. részét, és végre valahára Mary Margaret és David (vagyis Hófehérke és James) egymásra találtak! :) Jó, tudom, hogy egyébként egyáltalán nem etikus, amit csinálnak, hiszen David-nek van felesége, szóval tényleg nem szép tőle, hogyha úgy kezd bele Margaret-tel egy kapcsolatba, hogy előtte nem zárja le az előzőt, de hát, mivel ismerem az előzményeket, és tudom azt, hogy ők egyébként egy pár, így kicsit másabb a helyzet. Tényleg szurkoltam nekik, ami lehet, hogy hülyeség, elvégre ez csak egy sorozat, de eszembe jutott, hogy hányan kerülgetik egymást a való életben, aztán meg lehet, hogy nem jönnek össze. 

via GIPHY

Egyébként érdekesnek találtam azt a bájitalt, ami elfeledteti a szerelmet. Vajon jó lenne, ha létezne ilyen "orvosság"? Eszerint a szerelem tényleg egy betegség lenne, és lehet, van benne valami, ha arra gondolunk, hogy a szerelem mennyire tud fájni. Ez tényleg egy olyan dolog, amiben nincs biztosíték, és amiben óriási a rizikó, a kockázat. De mégis vállaljuk, mert amúgy meg olyan szép. És nagyon tetszett az is, amit Morgó mondott: hogy ő nem akarja elfelejteni a fájdalmat, mert, bár nagyon fáj, de hozzátartozik a lényéhez. (Erről szerintem majd írok egy kis elmélkedést...)

Én régen nagyon jó voltam a fájdalom leplezésében. Volt, hogy évekig (!) nem sírtam, és csak utólag jöttem rá, mennyi kárt okoztam ezzel magamnak. Még saját magam előtt is szégyelltem a könnyeimet, és bizonygattam, hogy nekem ugyan nem fáj ez meg ez, én túl tudom rajta tenni magam, erős vagyok. De sokszor a könnyek talán nem is a gyengeséget jelzik, hanem ellenkezőleg: azt mutatják, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy kimutassuk, ez nekünk mennyire fáj. Mert egyébként nem könnyű kimutatni az érzéseinket. Vagy leglábbis nekem elég nehéz. Mármint, akiket szeretek, és akik közel állnak hozzám, azoknak persze ki tudom mutatni. De így idegenek, vagy távoli ismerősök előtt sosem kelteném annak a látszatát sem, hogy valami bánt. De aki szán rám egy kis időt, és alaposabban szemügyre vesz, az láthatja a tekintetemben a megtörtséget...

Na, hát a sírás az egyik, amiben egyébként nem vagyok jó. :) Emlékszem, a ballagáskor is ott sírt mindenki körülöttem, én meg csak álltam, és azon gondolkoztam, hogy most ez nagyon gáz, hogy én még csak nem is könnyezek? De ugyanígy egy temetésen sem tudok sírni. Ha könnyeket akarok ejteni, azt általában egyedül teszem. Mert egyébként nagyon hamar eltörne nálam a mécses, ehhez elég valakitől egy együttérző mosoly, vagy vállsimogatás - és már nő is a gombóc a torkomban. Ezért hát inkább nem nagyon beszélek másoknak a problémámról, pedig valójában jól esne sokszor az együttérzés... Na, ki érti ezt? :)

Evezzünk kicsit vidámabb vizekre. Nem csak a sírásban, de sok másban sem vagyok kifejezetten jó. Most felsorolok néhányat:

1. Fabrikálás: egyszerűen képtelen vagyok szabályosan, szépen, egyenesen elvágni, kivágni bármit is. Pedig jó a kézügyességem, de ez a képességem a rajzolásban kimerül, mert ugyanilyen ügyetlen vagyok például a gyöngyfűzésben is.

2. Korcsolya: egyszer elmentünk az egyetemen a városi jégcsarnokba. Na, hát ott látni kellett volna engem... Ketten is fogtak oldalról, amikor pedig nem, akkor az oldalsó korlátban kapaszkodva araszoltam előre, és imádkoztam, hogy csak egyszer jussak le erről a pályáról. Pedig mások olyan könnyen siklanak a jégen...

3. Éjszakázás: nem bírnék éjszakázni. Nem, és nem. Ha nem alszok eleget, ha fáradt vagyok, akkor képtelen vagyok bármire. Olyankor még beszélgetni sem lehet velem, és ugyanez van, ha éhes vagyok. Ebben a két esetben nem lehet rám ismerni, elmehetnék egy Snickers reklámba is. :)

4. Sport: tényleg nagyon szerettem volna sportolni. Próbálkoztam a kosárlabdával, röplabdával, floorball-al, görkorcsolyával, de egyszerűen nem megy egyik sem. A pályán olyan botlábú-és kezű vagyok, hogy legszívesebben a föld alá süllyednék. Ennek ellenére valahogy mégyis sikerül öntudatlanul is nyeréshez segítő mozdulatokat tennem a labdával, de ha lehet, inkább hanyagolom ezeket a játékokat. 

5. Szavalás: kiállni, és beszélni, az oké. De kiállni, és verset szavalni - na, az már nem. Általános iskolában előszeretettel vittek engem szavalóversenyre, amit ki nem állhattam. Mondjuk azóta nem próbáltam, de akkor is tudom, hogy nem az én műfajom. 

6. Sminkelés: ha már egyszer lány vagyok, akkor ehhez is értenem kell, nem? Nos, nálam a sminkelés kimerül a szempillaspirál használatában. Bevallom, szoktam kísérletezni néha a szemceruzával is, de akkor általában úgy nézek ki, mint egy pandamaci. A pirosítóról nem is beszélve, amitől inkább leszek egy játékbaba... Szóval, én a kevesebb néha több elvet vallom, és ha lehet, inkább kerülöm a sminkecsetet. :)

Most így hirtelen ennyi jutott eszembe, de biztos van még sok más, amiben ügyetlenebb vagyok. Viszont ennek ellensúlyaként nagyon jó például a név-és arcmemóriám: olyan személyeket is képes vagyok megismerni az utcán, akikkel tíz évvel ezelőtt voltam táborban. Kicsit csalódás, hogy ők viszont nagyrészt azt sem tudják, ki vagyok, de nem veszem a szívemre. :)