Nos, kezdeném ott, hogy ezt a bejegyzést már majdnem másfél órája írtam, de amikor végre készen lett, és el akartam menteni, akkor elszállt az egész. Szóval most újra próbálkozok. :)

Tegnap megvolt a tanévzáró, ahol is megkaptam az elmúlt öt éves tanulmányaimért járó oklevelet (a diploma jövőre lesz), és ez azt jelenti, hogy immár hivatalosan is exmisszus gyakornok vagyok. ^^ Nagyon örülök neki, bár még annyira nem tudtam felfogni, kicsit úgy érzem, mintha álmodnék, vagy nem is tudom. Az biztos, hogy mérföldkőhöz értem, ilyenkor pedig mindig elgondolkozok, mert én ilyen elmélkedős vagyok. Elgondolkoztam például azon, hogy én egy olyan hivatást választottam, ahol bizonyos értelemben vezető leszek - csakhogy nekem nincsenek vezetői ambícióm, legalábbis a szó szoros értelmében. Mert hát, ki is a vezető? És egyáltalán, mi a vezető dolga? Kezdjük talán ott, hogy egy vezetőre emberek vannak rábízva - emberek, sorsok, személyiségek, lelkek. Ennek tudatában egyből megváltozik a vezetősségről alkotott elképzelésünk, hiszen mindez magával hozza a felelősséget is. Felelősek vagyunk a ránk bízottakra. Én tehát semmiképpen sem tudom azonosítani a vezetői szerepkört a dirigálással, parancsolgatással, rosszabb esetben uralkodással. Azonban, sokáig küzdöttem ezzel a szereppel, mert tudtam, hogy a későbbiekben így is, úgy is magamra kell vennem valamilyen szinten, na de hogyan csináljam, ha nincsenek vezetői ambícióim? Aztán jött Erik Karlsson, aki megmutatta, hogyan legyek "kapitány" úgy, hogy közben ne legyek "kapitányos". :)

Közös sikerek, közös öröm. Cristiano Ronaldo arcát sosem fogom elfelejtni, amikor a tavalyi magyar-portugál meccsen az egyik csapattársa lőtte be helyette a gólt. Ha valaki csapatkapitányi, vezetői szerepkörbe jut, könnyen egoistává válhat, és beleeshet abba a csapdába, hogy csak ő tudhat mindent, csak ő csinálhat bármit is, és csak az ér valamit, amit ő letesz az asztalra, amit ő elér. Igazából ez a probléma bármilyen közösségben előjön. Erik Karlsson azonban nem ilyen. Ő ugyanolyan őszintén tud örülni a többiek sikerének is, mert tudja, hogy ez közös siker, a csapat sikere. Azáltal, hogy egyikük belövi a gólt, mindannyian előrehaladnak, hiszen ez az egész csapat érdekét szolgálja. De az az igazság, hogy ha valakinek ez nem jön belülről, akkor nem ér semmit az egész. Valami olyasmiről van itt szó, amiről Reményik Sándor ír az "Akarom" c. versében: "Akarom, fontos ne legyek magamnak, A végtelen falban legyek egy tégla, Lépcső, min felhalad valaki más..."

A vezető nem több a társainál! A vezető ugyanolyan ember, aki ugyanúgy hibázhat. De sokszor a vezetők beleesnek abba a csapdába, hogy azt hiszik, csak az a jó, amit ők kitalálnak, csak nekik lehet igazuk, és aki nem tud azonosulni az ő érveikkel, az, jobb, ha menekül. Karlsson azonban nem ilyen, ő igenis, igényli azt, hogy konzultáljon a társaival. A Pittsburgh elleni utolsó meccsen például a második hosszabbítás során ott a pályán beszélte meg Pageau-val, hogy mi legyen. A vezető sem tévedhetetlen, és mivel egy közösségről beszélünk, mindenképpen érdemes meghallgatni a többieket. Persze, itt azonban vigyázni kell, nehogy átessünk a ló túloldalára, mert ugyebár, mind emberek vagyunk, és az se szerencsés, ha a vezető egyszerre elnyomott lesz...

Nem enged utat az indulatainak. Ha beírjuk a Youtube-ra, hogy "Erik Karlsson fight", akkor szinte semmi érdemlegeset nem ad ki, és ez is azt mutatja, hogy Karlsson alapvetően nem híve a verekedésnek, sőt, ha valamelyik társa kerül hasonló helyzetbe, és ő a közelben van, igyekszik csitítani. Pedig megtehetné, hogy adja alá a lovat, elvégre az ellenfél neki is ellennfél. De jól tudja, hogy erőszakkal nem lehet elérni semmit, vagyis, lehet: büntetést és kiállítást, amivel azonban csak a saját csapatának és magának árt az ember. Erőszakra nem lehet erőszak a válasz, a provokációra pedig nem érdemes felülni. Lehet, hogy emiatt a környezetünk majd hülyére vesz minket? Naná. De egy vezető főleg nem engedheti meg magának, hogy az indulatai vezéreljék. Már csak azért sem, mert példát kell mutatnia. Nem kell ahhoz agressziót alkalmazni, hogy megvédjük magunkat és a hozzánk közel állókat. 

Törődik a rábízottakkal. Egy vezetőre ugyanis emberek, sorsok, személyiségek, lelkek vannak rábízva. Emberi életek forognak kockán, éppen ezért igenis, törődni kell egymással - főleg, ha a másik netán hibázik! Bárkinek lehetnek rossz napjai, egy vezető pedig nem teheti meg, hogy rátesz még egy lapáttal, és leszidja, vagy netán egy-két megjegyzéssel még tovább rombolja az illető önbecsülését. A szavainknak súlya van, ezért jobb vigyázni vele. Persze, van úgy, hogy csak a határozott szavak teszik helyre a másikat. De a határozottság nem egyenlő a durvasággal. Bántó szavakat nem is lenne szabad alkalmazni, főleg nem egy vezetőnek, hiszen az egy ponton túl már sérti az emberi méltóságot. Ez a fotó is jól szemlélteti, hogy Karlsson tényleg törődik a csapattársaival - ám ezt is csak úgy tudja megtenni, hogy nem képzeli magát feljebbvalónak tőlük, hanem igenis, maximálisan részt vesz a csapat életében. Így lesz valójában közös az ügyük, így lesznek ők ténylegesen egy csapat. Ez a törődés jól megmutatkozott a 7:0 vereség után, amikor is a csapat összeült az edző nélkül, és mindenki elmondhatta a sérelmeit, hogy mi nyomasztja, bántja. Ehhez azonban kellett egy olyan csapatkapitány, aki mindezt kezdeményezi, aki minderre hajlandó, tehát: aki törődik a többiekkel. Elvégre, csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit.

Kiáll a társai mellett. Karlsson nem egyszer keveredett szóváltásba a bíróval a meccsek során azért, hogy megmentse a csapattársát a kiállítástól, így pedig a csapat ne szenvedjen emberhátrányban. Legtöbbször eredménytelen volt a bíróval való üzletelése, de nem is ez a fontos igazából, hanem a szándék. Ehhez azonban jól kell ismerni egymást, ami abból következik, hogy törődni kell egymással. Tisztában kell lenni a másik erősségeivel, gyengeségeivel, mert csak így tudunk kiállni mellette. Ugyanis, nem fordíthatunk hátat a ránk bízottaknak. Egyetlen egy személynek sem! Elvégre, ránk van bízva, felelősek vagyunk érte. Ez talán kicsit még ijesztőnek is hathat, mert általában félünk a felelősségtől. Valójában ha jól csináljuk, kialakul egyfajta kölcsönös felelősség-érzet, hiszen a vezető nem magasan a többiek fölött áll, ugyebár, hanem egy a többiek közül, aki abban több mégis, hogy neki adatott az a feladat, hogy összefogja az adott közösséget - és azért kaphatta meg ezt a feladatot, mert képessége van minderre. Még akkor is, ha ő úgy hiszi, hogy ez nem így van. (Áh, és el is érkeztem saját magamhoz? :D)

Pozitív személyiség. Ahogy eddig megismertem Erik Karlsson-t, rájöttem, hogy sok mindenben hasonlítunk, persze, amikről most fogok írn, azok puszta feltételezések. Erik Karlsson egy visszafogott személyiségnek tűnik, aki nagyon határozott, céltudatos, és alapvetően inkább komoly, mégis van humora, és amikor mosolyog vagy nevet, akkor azt tiszta szívből teszi - mint például ezen a képen is, ami egyébként az egyik legnagyobb kedvencem ^^ Ez a fotó nekem mindig erőt ad, és pont azért, mert annyira pozitív a kisugárzása! Erre gondolok akkor is, amikor azt mondom, hogy egy vezetőnek pozitív személyiségnek kell lennie. Nem azt mondom, hogy állandóan röhögjön, idétlen vicceket mondjon, vagy netán komolytalan legyen. Dehogy! A pozitív jelzőt úgy értem, hogy lássa meg mindenben a lehetőségeket, ne csak az érem egyik oldalát nézze, hanem a másikat is (mert az mindig van), mert neki kell erőt adnia a többieknek. Ebben is megmutatkozik a felelőssége. Persze, itt is vigyáznia kell, mégpedig önmagára, hiszen az nem lehet, hogy ő palástolja az esetleges félelmeit, aggályait, hiszen abba beleroppan. Legyen őszinte önmagával és a környezetével szemben is - de tudja felmutatni a lehetőségeket, ezáltal mutasson irányt, de ami még fontosabb: bátorítson.

És hogy mi ezért a köszönet? Erik Karlsson esetében az, hogy a csapattársai szemmel láthatóan szeretik. Nem iriigykednek rá, pedig megtehetnék, hiszen a világ nagy részén úgy emlegetik, hogy a "jégkorong-legenda", hiszen tényleg nagyon tehetséges. De olyannyira nem irigykednek rá, hogy ha valaki az ellenfél csapatából netán nekitámad Erik-nek, szinte egy emberként rohannak megbosszulni ezt a lépést. Törődnek vele, mert ő is törődik velük. Megvédik, mert ő is megvédi őket. Kiállnak mellette, mert ő is kiáll mellettük. Együtt örülnek vele, mert ő is együtt örül velük. Szeretik, mert ő is szereti őket. Így lesz ebből egy oda-vissza körforgás, ami mozgásba hozza a közösség valódi lényegét: a családiasságot. Mert lényegében az emberek azt a helyet keresik a világon, ahol ezt a szeretetközösséget megtapasztalhatják. És a vezető-szerep fontossága valójában nagymértékben ebben áll: felmutatni ebben a sokszor embertelen, közönyös, személytelen és szívtelen világban, hogyan éljünk a szívünkkel - akár még egy olyan ízig-vérig férfias sportban is, mint a jégkorong. :) Számomra ezért Erik Karlsson a legjobb csapatkapitány, aki mindig is példaként fog állni előttem!