Már rögtön az első napon találkoztam az első nehézséggel: megszakítani a fejezetet a cselekmény kellős közepén. Jó, persze tudom, hogy nyilván nem kell olyan nagyon szigorúan venni ezt az 1667 szót, pl. ha mondat közepén vagyok, szóval most is sikerült túllépnem a keretet Kíváncsi leszek, mi fog kierülni magamról ebben a 30 napban. :) 

* * *

Mihelyst hallottam, hogy odakint csapódik a bejárati ajtó, lekaptam a fejemről a fejhallgatót, felpattantam az ágyamról, és már robogtam is kifelé a szobámból. Tudtam, hogy Jamie érkezett meg, hiszen ő szokta ilyen jellegzetesen csörgetni a kulcsait.
- Jamie! –kiáltottam, de amikor kiértem az előszobába, megtorpantam, mintha falnak ütköztem volna. Idősebbik bátyám ugyanis nem volt egyedül, hanem egy számomra teljesen idegen fiú társaságában, akinek a tekintete most egyből rám szegeződött. Nyeltem egyet, miközben éreztem, hogy a torkom összeszűkül. Az idegen magas volt, világosbarna hajú, sötétbarna tekintete szinte perzselt, és talpig feketében volt: fekete magas szárú cipő, fekete farmer, fekete pászos póló és fekete bőrdzseki.
- Ne most, hugi –mondta Jamie szelíden, mégis jól kiérződött a hangjából egyfajta feszültség, ami azelőtt sosem volt ott, csak az utóbbi hetekben. Azóta, hogy ő is feketében kezdett el járni. Úgy néztek ki most itt ketten előttem, mint az ikrek. –Majd később beszélünk. Menj be szépen a szobádba.
Újra az idegen fiúra néztem, aki továbbra is elgondolkodva fürkészett engem. Nem mosolygott, ez pedig csak még frusztráltabbá tett. Sarkon fordultam, és visszasurrantam a szobámba. Féltem, pedig tudtam, hogy nem kellene. Hiszen Jamie itt van. Jamie megvéd.
De Jamie az utóbbi időben tényleg nagyon megváltozott. Persze, nem lehet ezért hibáztatni, hiszen gyakorlatilag az egész világ kifordult önmagából. Európában már komoly lázongások vannak, és csak idők kérdése, hogy mikor jut el hozzánk is ennek a szele. Rémisztő hírek érkeznek a tengerentúlról szinte minden órában: fegyveres felkelések, gyújtogatások, kivégzések… és úgy tűnik nincs, aki gátat szabjon ennek a folyamatnak.
Ez az áldatlan állapot már lassan fél éve tart, és azóta Jamie is teljesen másképp viselkedik. Először még nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, hiszen csak elkezdett sötét ruhákban járni. Még azzal sem foglalkoztam különösen, hogy sokat kimarad itthonról. Azt viszont már furcsálltam, hogy az egyetemet is félbehagyta. Márpedig Jamie mindig is nagyon kötelességtudó volt. Egyszer hallottam, hogy David, a középső bátyám veszekedett anyával, és váltig állította, hogy Jamie beállt valamilyen fura fazonok közé. Nem hittem neki. Jamie nem olyan. De most, hogy láttam ezt a kabátos fiút, aki mintha a bátyám kiköpött hasonmása lett volna, elbizonytalanodtam. Mi van, ha tényleg igaz? Mi van, ha Jamiet beszippantotta valami… szekta? Szervezet? Banda?
Vicces, hogy pont a bandáktól félek, pedig hát a gettó szélén nőttünk fel, nap mint nap találkozom fekete furgonokkal, melyekben néger srácok ülnek, akik drogot árulnak, és hasonló piszkos ügyekben mozognak. Jó magam is félig néger vagyok, apukám révén. De Jamie más. Neki fehér a bőre, akárcsak anyának, kifogástalan a modora, és soha, egyetlen egyszer sem csatlakozott egyetlen bandához sem. Nem keveredett, bajba, ennek ellenére mégis tisztelik a bandafőnökök.
Gondolatimból a kintről beszűrődő kopogás ébresztett fel. Reménykedve ültem fel az ágyon, de enyhe csalódottság lett rajtam úrrá, amikor David lépett be a helyiségbe.
- Hát te mit ücsörögsz idebent ilyen szép időben, hugi? –vigyorgott rám, hófehér fogsora szinte világított sötétbarna bőre kontrasztjában.
- Csak elvagyok –vontam vállat. –Tudod, hogy egyedül nem mehetek ki.
Ez igaz is volt. A lázadások óta anya különösen is félt minket. Főleg, mióta apa meghalt. Pár hónapja történt, de nem áll mögötte semmilyen erőszakosság. Apa már jó ideje beteg volt. Úgy öt évvel ezelőtt egy baleset következtében eltört a gerince, és tolószékbe kényszerült. Azóta depressziós volt, az utóbbi időben pedig az immunrendszere is legyengült. Az ő halála egyben azt is jelentette, hogy Jamie lett a családfő. Ezért is találtam olya ijesztőnek idősebb bátyám hirtelen átváltozását.
- De most már itt vagyok, úgyhogy semmi akadálya annak, hogy kidugd az orrodat a levegőre –kacsintott rám, azzal odajött, megfogta a kezemet, és felhúzott az ágyról. –Megyünk, zsákolunk egyet, oké?
Bólintottam, miközben mosolyt erőltettem az arcomra, majd követtem őt ki a szobámból. David nagyon rendes volt, de nekem mindig is Jamie volt a mindenem. Az utóbbi időben viszont kezdtem magamat közelebb érezni David-hez. Ő olyan volt, mint mindig: laza farmert, fehér pólót viselt, a fején egy baseball sapka volt, és nem csak a szája, de a szeme is mosolygott. Pedig tudtam, hogy őt is megviselte apa halála, de mintha leplezni próbálta volna a saját fájdalmát, hogy az enyémet enyhítse. Ezért pedig nagyon hálás voltam neki, ugyanakkor sajnáltam is. De nem tudtam, mit tehetnék érte.
Jamie és az idegen fiú még mindig a nappaliban ültek, és nagyban tárgyaltak valamit. David tudomást sem vett róluk, hát én is igyekeztem elsurranni mellettük, de nem sikerült.
- Hát ti hova mentek? –állt elénk Jamie, és szemei szinte villámokat szórtak. Behúztam a nyakam, David ellenben csak karba tette a kezeit. Hiába volt három évvel fiatalabb, mint Jamie, jóval fölé magasodott majdnem két méteres valójával. Ennek ellenére nem keltett nagyobb félelmet, mint Jamie. Főleg nem most.
- Mi van, előléptél személyi testőrnek, vagy diktátornak? –kérdezte David. A szemem sarkából láttam, hogy az idegen fiú tapintatosan elfordítja a fejét. Legszívesebben én is ezt tettem volna, de ez most az én családi ügyem volt.
- Tudod, hogy Caitlyn nem mehet ki –mondta Jamie higgadtan, de annál feszültebb hangon.
- Nem tarthatod bezárva, mint egy toronyba zárt hercegnőt, csak azért, mert neked hülye képzelgéseid vannak! –vetette oda David. Jamie szemei kissé összeszűkültek, és közelebb lépett David-hez.
- Neked fogalmad sincs, mi zajlik odakint, ugye?
- Dehogynem –válaszolta David. –Élet. Amihez Caitlyn-nek is joga van.
- Marhaságokat beszélsz, Dave –rázta a fejét Jamie. –Legalább neked legyen eszed!
- Te meg ne akarj apa helyébe lépni, világos? Caitlyn ugyanúgy az én húgom is, mint a tied! Különben sem te vagy a király! –azzal félrelökte Jamie-t, aki azonban most nem vágott vissza. Mintha valamelyik kifejezés vagy mondat nagy hatással lett volna rá, csak éppen arra nem tudtam rájönni, hogy melyik. Akaratlanul is a kanapén ülő fiúra néztem, aki viszonozta a pillantásomat, mielőtt David karon fogott, és kivonszolt a házból.

David olyan erővel dobta a labdát, hogy az egész palánk beleremegett. A labda persze csont nélkül beletalált a hálóba. David könnyedén elkapta, majd átpasszolta nekem, én azonban kiejtettem az ujjaim közül.
- Mi van, hugi? –kérdezte a bátyám, és közelebb jött hozzám. –Szét vagy esve.
- Csak elgondolkoztam –vontam vállat, azzal elhajítottam a labdát, ami visszapattant a karikáról, és majdnem orrba talált, de David fél kézzel megállította.
- Mégis micsodán?
Lehajtottam a fejem, és egyik lábamról a másikra álldogáltam. –Miért haragszol Jamie-re?
- Nem haragszom –vágta rá David.
- De igen –kötöttem az ebet a karóhoz. David nagyot sóhajtott, de nem felelt semmit. Tovább próbálkoztam. –Jamie tényleg benne van valami szervezetben?
Bátyám egy pillanatig hallgatott. –Nem tudom biztosra.
Nyeltem egyet. –De… szerinted tényleg háború lesz, David?
- Mi? –villant rám a tekintete, és megragadta a karomat. –Mit tudsz, Caitlyn?
- Semmit –hadartam. –Tényleg semmit… csak amit a TV-ben mutatnak, és…
- Akkor most jól figyelj rám –hajolt közelebb hozzám. –Bármi történjen is, te ne folyj bele ennek a menetébe! És még véletlenül se menj Jamie fura barátainak a közelébe! Amíg nem rendeződek a dolgok, csak bennem bízz! Megértetted?
Úgy beszélt, mint még soha azelőtt, és az egyébként csillogó tekintete most inkább tűnt fenyegetőnek. Szaporán bólogattam, mire mintha kicsit megenyhült volna. Kifújta a levegőt, majd egy széles mosoly kíséretében visszaváltozott önmagává.
- Akkor, játszunk egy meccset?
Nem láttam apát holtan. A legutolsó stádiumban már csak anya volt bent vele. Apa otthon halt meg, mert nem akartuk kórházba vinni. Nehéz idők jártak akkor ránk. Anya egyfolytában mellette volt, ápolta őt, Jamie rengeteg diákmunkát vállalt az egyetem mellett, David pedig a sportolói ösztöndíját dobta be a közösbe. Én semmivel nem tudtam hozzájárulni az anyagiakhoz, ami nagyon bántott, de nem engedték, hogy dolgozzak. Nagyon tehetetlennek éreztem magam, sőt, feleslegesnek. Emlékszem, hogy anya milyen fáradt volt és meggyötört, Jamie alig volt otthon, így David próbálta tartani bennünk a lelket, de ez nem volt olyan könnyű. De én furcsa módon egyszer sem gondoltam arra, hogy apa meghalhat. Pedig szemmel láthatóan egyre csak rosszabbodott az állapota, mégis, valami reménység folyton ott bujkált bennem. Aztán két nappal a halála előtt szembesültem a valósággal.
Anya akkor behívott mindhármunkat apa szobájába. Emlékszem, hogy egy pillanatra még az ütő is megállt bennem, és segélykérően kaptam Jamie keze után. Apa borzalmas állapotban volt, bennem pedig csak akkor tudatosult, hogy milyen régen nem jártam bent nála. Lefogyott, haja, amely régen szép, vastag szálú és göndör volt, most szinte teljesen kihullott, arca pedig olyan sápadt volt, hogy szinte fehérnek hatott az egyébként sötétbarna bőre. Szemeit alig bírta nyitva tartani, a levegőt pedig nagyon nehezen, szaggatottan vette. Ha bátyáim nem fogtak volna közre, biztos hogy összeestem volna a látványtól, de így sikerült tartanom magam.
Ekkor került sor az elbúcsúzásra, de én még ezt sem éltem meg ilyen végzetesen. Apa szavai viszont azóta is a fülemben csengenek. Azelőtt nem is tudatosult bennem, hogy ennyire fontos vagyok neki. Persze, tudtam, hogy szeret, de azt nem, hogy ennyire félt. Akkor viszont könnybe lábadt szemekkel mondta a bátyáimnak, hogy nagyon vigyázzanak rám. Jamie és David pedig a lehető legszigorúbban betartották apának tett utolsó ígéretüket, mert például azóta sem maradhatok egyedül otthon.
Ma este Jamie volt a soros, hogy felügyeljen engem. David elutazott két napra a kosárcsapattal az egyik közeli városba valamilyen fontos meccsre, anya pedig éjszakai műszakot vállalt. Én a szobámban tanultam, odakint már erősen szürkült, az egyetlen fényforrást csupán a kislámpám szolgáltatta. Próbáltam a leckére koncentrálni, de tekintetem folyton az íróasztalomon lévő családi fotóra vándorolt.
- Caitlyn? –dugta be a fejét Jamie a szobám ajtaján, ezzel kizökkentve a gondolataimból.
- Igen? –fordultam felé, a kelleténél kicsit nagyobb lelkesedéssel. A múltkori testvéri incidens óta nem is beszéltem vele, de ami még jobban bántott, hogy ők sem tárgyaltak egymással. David-del.
- El kell mennem –jött beljebb. Most is talpig sötétben volt: fekete farmer és egy fekete, rövid ujjú ing volt rajta.
- Hová? –bukott ki belőlem a kérdés, pedig nem akartam faggatózni.
- Tudod… egy egyetemi buli –vágta rá, de közben nem nézett a szemembe, ebből sejtettem, hogy hazudik. Ez rosszul esett, mert eddig mindig őszinték voltunk egymással. –Tudod, nem szívesen hagynálak egyedül, de ez most nagyon fontos…
Mi lehet olyan fontos egy buliban? Eszembe jutott a fekete ruhás idegen fiú, és sejtettem, hogy itt bizony nem buliról van szó. Talán valami szektás összejövetel.
- Rendben –bólintottam, de közben úgy éreztem, mintha fojtogatnának. –Majd falazok neked.
- Nem erre akartalak kérni –rázta a fejét, és most halvány mosolyt villantott felém.