Időhiány végett nem tudtam többet írni, mert csupán 35 perc állt a rendelekzésemre. Kicsit féltem, hogy mi lesz, ha semmi sem fogok tudni alkotni, de kellemesen csalódtam, ugyanis a szoros határidő inspirálólag hatott rám. Az meg csak a ráadás, hogy másképp akartam folytatni, de végül Dan befészkelte magát az agyamba, így kénytelen voltam megalkotni ezt a karaktert. Hogy milyen szerepet szánok neki, az egyelőre titok - még én előttem is. :)

* * *

Mindig is tériszonyos voltam, már egy szimpla kötélmászástól is bepánikoltam. Amikor elsős gimis voltam, Jamie pedig végzős, a tesi tanár szó szerint rám parancsolt, hogy másszak fel a kötélen, vagy megbuktat. Azzal még nem is volt baj, hogy felmenjek – de amikor már ott voltam, és lenéztem, képtelen voltam megmozdulni. Hiába nógatott bárki, hogy menjek már le, én erről hallani sem akartam. Csak szorítottam a kötelet, miközben forgott velem a világ. Végül aztán Jamie szerencsére pont arra járt, és ő szedett le engem.
Most, miközben felkapaszkodtam az ablakpárkányra, és akaratlanul is lenéztem a mélybe, egyből belekapaszkodtam az ablakkeretbe, az alattam elterülő járda pedig furcsán oldalra billent. Behunytam egy pillanatra a szemem, és mélyeket lélegeztem. Nem, nem szabad, hogy eluralkodjon rajtam a pánik. Meg tudod csinálni, győzködtem magam. A vaslétra csupán egy karnyújtásnyira volt tőlem. Ahhoz azonban, hogy át tudjak rá kapaszkodni, meg kellett fordulnom az ablakpárkányon. Emiatt pedig már kénytelen voltam kinyitni a szemem.
Remegett kezem-lábam, miközben lassan, szinte araszolva a szoba felé fordultam. Jobb kezemmel villámgyorsan elengedtem a keretet, és a ballal bele akartam kapaszkodni, de elvétettem. Elfojtott sikoltás szaladt ki a torkomból, és ijedten kaptam a létra rúdja után, amit szerencsére sikerült megmarkolnom, de félig így is kitekeredett helyzetbe kerültem, arccal a mélység felé fordulva. Gyorsan kellett cselekednem, úgyhogy még erősebben fogtam a vasat, miközben másik kezemmel is megmarkoltam, majd lendületet vettem, és átugrottam a létrára. A lábam kicsit megcsúszott, de szerencsére sikerült megtartanom magam. A szívem a torkomban dobogott, szemhéjaimat pedig olyan szorosan zártam össze, hogy az már fájt. Tudtam, hogy ha most Jamie látna, nagyon dühös lenne rám.. Tégy mindent úgy, ahogy ö mondja, mert az olyan, mintha én mondanám! –jutottak eszembe a Klint-ről írt szavai.
Mélyeket lélegeztem, és lassan kinyitottam a szemem. Jamie mindig is mondta, hogy a magasságtól talán azért félünk sokan, mert a legtöbben életünk nagy részében a mélyben vagyunk, és megtapasztaltuk, milyen érzés lezuhanni a magasból. Persze, tudtam, hogy átvitt értelemben kell értelmezni ezeket a szavakat, de most mégis ez segített abban, hogy megnyugodjak. Itt vagyok. Magasan. Magasan a többiek felett. Itt vagyok, ahonnan belátni az egész várost, mert itt nem takarja el a kilátást a szomszédos panelház. A messzi távolban még az éjszakai égboltot visszatükröző csillogó tengert is sikerült kivennem.
Ismét vettem egy nagy levegőt, és lassan átraktam a bal kezemet a bal oldalamon lévő rúdra. Immár stabilabban álltam, és amikor erről ténylegesen megbizonyosodtam, lassan elindultam lefelé. Bal láb, jobb láb, kis pihenő. Bal láb, jobb láb, kis pihenő. Egész jól megtaláltam a ritmust, és közben sikerült arra is odafigyelnem, hogy még véletlenül se nézzek le. Bár, hamarosan rá kellett jönnöm, hogy talán nem is a mélységgel van a baj. Ugyanis, amikor felnéztem, hogy felmérjem, mennyit is jöttem lefelé, és rádöbbentem, milyen messze van Klint szobájának az ablaka, úgy éreztem, mintha valaki megragadna hátulról, és elkezdene lefelé rántani engem. Még erősebben kapaszkodtam, és egyre gyorsabban vettem a levegőt. A fenébe is, mit művelek?! Nem állhatok meg, még akkor sem, ha most tudatosult bennem, hol is vagyok pontosan…
Meg tudod csinálni, győzködtem magamat. Nem hagyhatom, hogy kifogjon rajtam egy kis magasság.
Ezt Jamie-ért teszem.
Ez erőt adott nekem, és már éppen indultam volna tovább, amikor odafentről hallottam, hogy valaki a nevemet kiáltja. Felnéztem, és a távolság ellenére is felismertem Klint-et, aki a szobája ablakából hajolt ki, és innen is látszott a döbbenet az arcán. Ez sarkallt arra, hogy még gyorsabbra vegyem a tempót. Sokszor megcsúsztam, de végül épségben elértem a földet. Az utolsó fokokat nemes egyszerűséggel átugrottam, és a földet érésem sem sikerült olyan kecsesre, mint szerettem volna, mert a térdemre estem, és kiszakadt a nadrágom. Nem foglalkoztam vele, csak talpra ugrottam, és kissé botladozva, de futni kezdtem. Hátra sem néztem, csak reméltem, hogy Klint nem követ engem. De ha utánam jön, az sem számít. Úgysem fog megtalálni. Túl nagy ez a város. Én pedig ezt ki fogom használni.

Talán még sohasem jártam sötétedés után egyedül idekint. A bátyáim egyszerűen nem engedték volna, és a mi környékünkön talán ez tényleg elképzelhetetlen lett volna, sőt, egyenesen életveszélyes. De most a belvárosban voltam, ami egy teljesen más arculatát mutatta az éjszakának. Emberek jöttek-mentek az utcán, néhány kávézó, bár és szórakozóhely még nyitva volt, autók haladtak el mellettem az utcán, és látszólag senki, de senki nem foglalkozott velem. A világítás is sokkal másabb volt itt: míg a mi utcánkban csupán halványan pislákoltak az utcai lámpák, és néhányuk egyszerűen nem is üzemelt, itt csodás, narancssárga fényárban úszott tőlük az egész környék. Hálás voltam, hogy egymás után két félelmemet is legyőzhetem: a magasságot és a sötétséget. De az egyedüllét már nem lesz ilyen könnyű.
Talán csak most döbbentem rá, mennyire féltem attól mindig is, hogy elveszítem a családomat. Apa balesetekor már megérintett ennek a szele, a halálával pedig fokozódott. De ez nem volt tudatos, inkább csak ott motoszkált bennem mindig is, és foglalkoztatott. De most bekövetkezett. Jamie meghalt, anya ki tudja, hol van, és David ki tudja, hol lesz, ha hazaérve a meccsről szembesül vele, hogy már nincs többé otthonunk…
Kitöröltem egy kósza könnycseppet a szememből, és megálltam egy pillanatra, hogy előhalásszak egy zsebkendőt a zsebemből.
- Caitlyn! Te vagy az?
Ijedten fordultam meg, mert biztos voltam benne, hogy Klint, vagy valamelyik társa bukkant a nyomomra. De félelmem alaptalannak bizonyult, mert csak Dan állt velem szemben, akinek a látványára mérhetetlen megkönnyebbülés öntött el, ugyanis David csapattársa volt, és sokat vendégeskedett nálunk.
- Dan! –mondtam, és odasiettem hozzá.
- Mit keresel itt egyedül, kislány? A bátyáid mit szólnak ehhez? –vigyorgott, de mikor látta, milyen arcot vágok, kicsit elbizonytalanodott. –Történt valami?
Talán megfordult a fejemben, hogy hallgassak előtte is, de a szavak fékezhetetlenül hagyták el a bensőmet. –Jamie meghalt… Carlos megölte… és felgyújtották a házunkat…
- Micsoda? Várj, állj meg –emelte fel a kezét. –Miről beszélsz?
Újra elismételtem neki, és magam is meglepődtem, milyen könnyedén beszélek az eseményekről. Vagy csak jól esett megosztanom valakivel a tényeket – mert a fájdalomról még nem tudtam beszélni. Dan-t pedig ismertem, így nem kellett neki különösebben magyarázkodnom.