Kicsit túlléptem a keretet, de ha azt nézzük, hogy tegnap kevesebbet írtam, akkor most tényleg indokolt volt. :) Ma viszonylag könnyen ment az írás, viszont most el is akadtam a történetben - mármint, tudom, mit akarok ezután, csak nem tudom, hogyan valósítsam meg. De holnapig még van időm - bár magamat ismerve biztos, hogy egész este ezen fog járni az agyam. :) 

* * *

- Jól van, nem lesz semmi baj –mondta, amikor végeztem a mondókámmal, majd bátorítóan rám mosolygott. –Tök jó, hogy összefutottunk.
- Nekem mondod? –ráztam a fejem hitetlenkedve. –Figyelj, muszáj megkeresnem anyát. Szólnom kell neki, hogy mi történt.
- Persze, szerintem is –bólogatott. –Gyere, elviszlek.
Mérhetetlenül hálás voltam Dan-nek, de még inkább annak, hogy pont vele futottam össze. Ez nem lehet véletlen. Úgy tűnik, most minden összejön.
De miközben már az autóban ültünk, és anya munkahelye felé tartottunk, eszembe jutott Klint, és az arckifejezése, ahogyan utoljára nézett rám. Nem tűnt dühösnek, nem is igazán volt ijedt, hanem kicsit csalódott, és szomorú. Bár, biztosan nem miattam volt szomorú, hanem inkább amiatt, hogy nem tudja teljesíteni a Jamie-nek tett ígéretét.
És az is igaz, hogy életemben először most mondtam ellent a bátyámnak.
- Egyébként hogy kerülsz te ide? –kérdezte Dan, ezzel kizökkentve engem a gondolataimból.
- Jamie-vel egy buliban voltunk, aztán meg… -elharaptam a mondatot. Valami azt súgta, ne beszéljek Dan-nek a lázadókról. Főleg, mert én magam is szeretném őket elfelejteni egy életre.
- Aztán? –faggatózott Dan.
- Aztán Jamie-t megölték –suttogtam, majd kissé megköszörültem a torkom. –Egyszer csak fegyveresek törtek be a klubba, kirángatták Jamie-t az utcára, és…
- Várj, most azt akarod mondani, hogy te láttad az egész gyilkosságot? –meresztett nagy szemeket Dan. Bólintottam, majd hirtelen megragadtam a karját.
- Carlos volt! Ő tette!
- Caitlyn, ne butáskodj már –rázta a fejét Dan mosolyogva, de kerülte a tekintetem, pedig pont megálltunk egy útkereszteződésben. –Tudod, hogy Carlos és Jamie…
- Én sem értettem, de így volt. Carlos ölte meg. A két szememmel láttam! –erősködtem. Dan elfojtott egy sóhajt, miközben újra gázt adott, és elkanyarodtunk balra.
- És ettől olyan sokkot kaptál, hogy elsétáltál majdhogynem a város túlsó végéig?
Már nyitottam a számat, hogy válaszoljak, de aztán valami feltűnt. Sőt, egyszerre több dolog is.
Először is, Dan honnan tudja, hogy hol voltam, mielőtt most összetalálkoztunk?
Másodszor pedig…
- Anya munkahelye nem erre van.
Ezt már hangosan mondtam, Dan pedig nem reagált rá semmit, még csak nem is lassított, de ujjai erősebben fonódtak a kormányra. Hirtelen túl szűknek éreztem ezt a kocsit. –Hova viszel? Mit akarsz tőlem?
- Ne pánikolj, Caitlyn. Ha szépen viselkedsz, nem lesz semmi baj.
- Szépen viselkedek?! –a hangom nagyon hisztérikusan csengett. Megragadtam az ajtókilincset, de abban a pillanatban egy kattanást hallottam. Dan nyilván lezárta az anyósülés felőli ajtót. Próbáltam egyenletesen lélegezni, miközben végigjárattam a tekintetem a mellettem ülő fiún. –Nem betegség miatt nem mentél a meccsre –mondtam halkan.
- Amint látod, kutya bajom –bólintott, és még mindig nem nézett rám. Az agyam lázasan járt, miközben minden egyes szívdobbanásom azt jelezte, hogy egyre közelebb érünk a célhoz, ahol ki tudja, mi vár rám.
Ismerem Dan-t. Tudom, hogy jó ember. David egyik legjobb barátja. Sosem lenne képes megbántani senkit. Túl jó szívű, éppen ezért gyakran kihasználják a lányok. Ő egyáltalán nem szélhámos, hanem egy érző lélek. Együtt érző. Talán ezt fel tudom használni annak érdekében, hogy megmeneküljek…
- Bárcsak kitörölhetném az emlékezetemből ezt a gyilkosságot –mondtam halkan. –Képtelen vagyok normálisan visszaemlékezni Jamie-re… Folyton csak a holttestét látom, és ez…
Dan hirtelen lefékezett, majd felém fordult. Tekintete tele volt valami különös fájdalommal. –A fenébe is, Caitlyn, értsd meg, nem tehetek mást! Ha nem viszlek oda, Carlos megöli az én családomat is!
- Van más megoldás is –próbáltam meggyőzni, mert fellelkesedtem attól a ténytől, hogy sikerült a lelkére hatnom. –Figyelj, eddig nem akartam neked elmondani, de vannak a lázadók, és ők…
- A lázadók? –Dan gúnyosan felnevetett. –Ők semmit sem érnek! A forradalom itt van, Caitlyn, és senki nem képes megállítani. Most már mindenki csak a magáét védi.
- Hogy lehetsz ennyire önző? –kérdeztem hitetlenkedve.
- Miért, ha választhatnál, te is Jamie-t mentenéd, nem igaz? –billentette oldalra a fejét. Mérhetetlenül dühös lettem rá, hogy Jamie-vel zsarol. De rá kellett döbbennem, hogy igaza van. És ha már így van, akkor nem hagyhatom, hogy elvigyen Carlos-hoz. Nem áldozhatom fel magam, mert akkor Jamie halála is értelmét veszti.
Ökölbe szorítottam a kezem, és teljes erőből orrba vágtam Dan-t. Éreztem, ahogy a csont a csonthoz csapódik, és szinte hallottam, hogy Dan orra szilánkosra tör. Fájdalmasan felüvöltött, és az arcához kapta a kezét, ujjai közül vér szivárgott kifelé. Kihasználva ezt a kis időt, előrelendültem, szinte rátenyereltem a nyitógombra, majd slisszoltam is volna kifelé az autóból, de alighogy kiléptem fél lábbal, Dan utánam nyúlt, és a derekamnál fogva megragadott engem. Előre estem, és megkapaszkodtam az autó ajtajában, így próbáltam magam kiszabadítani a karjai közül, de Dan nem engedett. Hátralendítettem hát a fél kezemet, és találomra megütöttem őt valahol a fején, mire végre elengedett, én pedig elég fura pózban kiestem a kocsiból. Gyorsan feltápászkodtam, és rohanni kezdtem, kezem ragacsos volt Dan vérétől. Ettől a tudattól és a látványtól kicsit megszédültem, de tudtam, hogy erre most nincs idő, ugyanis hallottam, hogy a nyomomban ott lohol Dan, de egyszerűen nem mertem hátranézni. Nem akartam őt olyan állapotban látni, főleg, mert nekem köszönheti, hogy eltört az orra… Soha senkit nem bántottam még! Mi lett velem?
Mi lesz velem?
Csak futottam, de a végén már alig éreztem a lábaimat, és azt sem láttam, hová is megyek. Az utca fordult velem egyet, én pedig az oldalamra estem. Annyi lélekjelenlétem volt, hogy a karommal felfogjam az ütés erejét, de már akkor éreztem, hogy ez rossz ötlet volt. A szemem előtt fekete pöttyök táncoltak, az utca pedig úgy pörgött velem együtt, mintha egy körhintán ülnék. Még mielőtt magamhoz térhettem volna, valaki rám vetette magát hátulról.
- Megvagy! –kiáltotta Dan diadalmasan, és szembefordított magával. Az egész arca tiszta vér volt, néhány helyen már rá is száradt, sőt, még a pólójára is csepegett belőle. Émelyegni kezdtem.
- Dan, kérlek szépen –könyörögtem, és egy könnycsepp csordult ki a szememből, mert eszembe jutott, hogy Jamie is ugyanígy könyörgött Carlos-nak. Annak, akit egykor a barátjának, de legalábbis a társának tartott. Akiről azt hitte, egy oldalon állnak. –Dan…
Úgy tűnt, hiába, de mintha Dan tekintetében megcsillant volna az együttérzés, a megbánás, sőt, a belátás. Még a szorítása is enyhült, majd végül elengedett, és lemászott rólam. Ott állt fölöttem, és mint aki csak akkor eszmélt rá, hogy vérzik az orra. Én is megpróbáltam felülni, de túlságosan is émelyegtem.
Aztán fény vetült ránk, majd megállt egy autó, és kiszállt belőle két alak, fegyverrel a kezükben, de nem engem vettek célba, hanem Dan-t.
- Fel a kezekkel, haver, és meg ne próbálj trükközni!
Olyan ismerősen csengett ez a hang, hogy muszáj volt felnéznem. Először csak feketeséget láttam, majd lassan tisztult a látásom, és felismertem a megmentőimet. Royd továbbra is Dan-re tartotta a fegyverét, miközben Klint odasietett hozzám, és leguggolt elém.
- Jól vagy, Caitlyn? –kérdezte halkan. Csak bólintottam, mire felállt, megfogta a kezem, felsegített a földről, és a kocsi felé terelt.
- Halljuk, mi az utolsó kívánságod? –kérdezte Royd Dan-t.
- Ne! –kiáltottam. –Ne bántsátok! Dan nem tehet semmiről!
- Ezt majd mi eldöntjük –vetette oda Royd. Oda akartam rohanni, hogy megakadályozzam a pisztoly eldördülését, de Klint megragadott a derekamnál fogva, és nem engedett. Addig kapálóztam, míg lassan kiszállt belőlem az erő, és elsötétedett előttem minden.

Mikor magamhoz tértem, szinte egyből eszembe jutott minden, és úgy ültem fel, mintha áramot vezettek volna belém. Egyből sajogni kezdett a fejem, de ez még a kisebbik baj volt. A karomat ugyanis furcsán nehéznek éreztem, és amikor lenéztem, láttam, hogy be van kötözve. Próbáltam visszaemlékezni rá, mi történhetett velem, miközben körbenéztem a helyiségben. Kétségtelenül ismét Klint szobájában voltam. És valóban: mire végigjárattam a tekintetem a sarkokon, nyílt az ajtó, és belépett rajta Klint.
- Szia –köszönt mosolyogva, és odajött hozzám. –Látom, már jobban vagy.
- Hogy kerülök ide? És mi lett Dan-nel? –követelőztem.
- Ne aggódj, Dan jól van –mondta. –A megfigyelésünk alatt tartjuk.
- Meg kell őt védeni! –fogtam meg Klint kezét. –Carlos megfenyegette, hogy megöli a családját, ha nem visz el hozzá! Dan jó ember, ő nem tehet semmiről…
- Dan családját így is, úgy is megölik, ezt neki is tudnia kellett már akkor, amikor lepaktált Carlos-szal –mondta Klint. –De mi nem vagyunk gyilkosok, Caitlyn. Nem lesz baja Dan-nek. Legalábbis azon kívül, amit te okoztál neki –tette hozzá mosolyogva.
- Nem akartam bántani –motyogtam szégyenkezve. –Én csak… megijedtem… ráadásul besokkaltam, mert azt mondta, hogy itt a forradalom, és mindenki a sajátját védi, és… és hogy én is Jamie-t védeném, ha lehetőségem lenne rá…
Elhallgattam, és lehajtottam a fejem. Szememből egy könnycsepp gördült ki és hullott Klint kézfejére. –Nem értem, mi bajuk volt vele –suttogtam. –Jamie olyan jó ember volt… soha nem ártott volna senkinek…
- Tudod, valamikor elég csak annyi mások ellenszenvéhez, hogy az vagy, aki –felelte Klint.
- Akkor Jamie bűne csak annyi lett volna, hogy félvér volt? –kérdeztem.
- Pontosan. Mégpedig a lehető legrosszabb formában.
- De akkor is, miért pont ő? –néztem rá. –Miért nem David, vagy én? Azért, mert rajtunk látszanak a rasszjegyek? Jamie nem tehet róla, hogy anya vonásait örökölte külsőleg! De belsőleg ugyanúgy hordozta a négerekre jellemző vonásokat, például nagyon tehetséges táncos volt, és…
- Caitlyn, elég –mondta Klint szelíden, mégis határozottan, és megfogta a kezem. –Ne emészd magad. Főleg, mert nem tudod az igazságot.
- Az igazságot? –vontam össze a szemöldököm.
- Jamie valóban félvér volt, és ez a szó sokkal többet jelent ebben a kontextusban, mint azt gondolnád –kezdett bele. –Mert te azt gondolod, hogy Jamie is félig néger volt, akárcsak te és David. Csakhogy ez nem igaz.
- Hogyhogy nem igaz?
- Úgy, hogy Jamie csupán a féltestvéretek volt. Az anyukátok közös, de az ő édesapja nem John Lewis, hanem Jarle Hagen, Norvégia királya.
Először csak döbbenten pislogtam rá, aztán nevetés szaladt ki belőlem. –Ne hülyéskedj már…
- Nem hülyéskedek –vágott közbe, de cseppet sem indulatosan. Úgy tűnt, pontosan erre a reakcióra számított. –Vagy te sosem találtad furcsának, hogy Jamie azelőtt született, hogy a szüleid megismerkedtek volna? Vagy hogy annyira más volt, mint ti? Hogy olyan fehér volt a bőre, és volt benne valami előkelőség, valami… nemesi?
Megpróbáltam nyelni egyet, de a torkom annyira összeszorult, hogy képtelen voltam rá. Klint szemébe néztem, onnan próbáltam kiolvasni az igazságot. Nem hazudik. És igen, igaza van. Nekem is feltűntek ezek a vonások Jamie személyiségében. És persze, azt sem lett volna szabad elfelejtenem, hogy anyáék huszonhárom évvel ezelőtt ismerkedtek meg, Jamie pedig huszonöt éves volt…
- Szóval, azt akarod mondani… –kezdtem halkan, és nagyon lassan, jól megrágva minden egyes szót. –…hogy Jamie a norvég király fia?
- Igen –bólintott Klint. –Méghozzá az elsőszülött, és így lehetséges trónörökös-jelölt.