Tudom, már megint nem sikerült elérnem az 1667 szót. Igazából tudtam volna még tovább írni, de eluralkodott rajtam a megfázás, és még gondolkodni is képtelen voltam. Későn kezdtem hozzá, és egész nap a szakdolgozatot csináltam... Jó, nem magyarázkodok. Azért nem olyan rossz ez a mennyiség. :) De ma kétségtelenül nehezebben ment, mint akartam. Viszont rájöttem, hogy már az 1/5-e megvan - ugyanis 50.000 szó lesz a végére, és már majdnem 11.000 szónál tartok. Nem semmi. :) 

* * *

Lassan emésztgettem magamban Klint szavait. Jamie édesapja Jarle Hagen, a norvég király. Jamie az elsőszülött fia, így pedig lehetséges trónörökös-jelölt… vagyis, volt.
- Ők ölették meg? –kérdeztem tompán.
- Valószínűleg igen –bólintott Klint. –Tudod, Jamie nagy veszélyt jelentett a király másik fiára nézve, aki jelenleg a koronaherceg.
- Vannak még egyáltalán királyságok? –bukott ki belőlem a kérdés. Klint halványan elmosolyodott, és ezzel együtt valami különös árnyék suhant át az arcán.
- Európában több helyen is. Norvégia, Dánia, Svédország, Anglia, Spanyolország, és még számos kisebb királyság. De ezek az uralkodók már inkább csak ceremoniális szerepet töltenek be, vagyis konkrét funkciójuk nincs –most elkomorodott. –De ez bármikor megváltozhat.
Nyeltem egyet. –A… A forradalom miatt? –kérdeztem lassan.
- Igen –bólintott Klint. –Nem minden igaz, amit a TV-ben mondanak, de azért közel járnak a valósághoz. Néhány információt azonban igyekeznek eltussolni, főleg az amerikaiak elől. Európában azonban már hónapok óta lázongások vannak, Caitlyn. Az emberek két részre szakadtak: azokra, akik a demokráciát támogatják, és azokra, akik a királyságot, ez utóbbiak pedig egyre többen vannak.
- Azt akarod mondani, hogy vissza fogják állítani a királyságokat? –vontam össze a szemöldököm.
- Nem csak, hogy visszaállítják, hanem a leendő uralkodók újra akarják osztani maguk között az egész világot –magyarázta Klint. –Sok visszaélés történt az elmúlt időszakban, ezért hát létrehozták az Örökösödési Bizottságot, ami felülvizsgálta a jelöltek trónolási jogait. Így bukkantak rá Jamie-re is, aki, bár a régi törvények szerint fattyú, Jarle király hajlandó lett volna a nevére venni őt, hogy így biztosítsa a trónutódlást. Ez ugyanis az egyik feltétele annak, hogy valaki az új rendszerben király lehessen.
- De hát azt mondtad, hogy ennek a Jerry, vagy milyen királynak már van egy fia, akkor hogy jön a képbe Jamie? –háborogtam, bár nem tudtam, miért is vagyok dühös: azért, mert egy vadidegen ember el akarta tőlem venni a bátyámat valami hülye trónutódlási indokkal, vagy azért, mert Jamie minderről nem mondott nekem semmit.
- Jarle-nek nem egy fia van, hanem kettő. De az idősebbik visszamondta a trónigényét, mondván, hogy ő nem akar ebben az egészben részt venni. Így a fiatalabb lépett előre, de ő még csak tizenkilenc éves, és a tanács nem biztos abban, hogy képes lesz helytállni.
Zsongott a fejem a rengeteg új információtól, ugyanakkor izgatott is voltam attól, hogy most választ kapok a Jamie-t körüllengő titokzatosságokra. –Szóval… ez a Jason…
- Jarle- javított ki mosolyogva Klint, mire csak legyintettem.
- Mindegy. Szóval a király megkereste Jamie-t?
- Igen. Úgy fél éve.
Jamie akkor kezdett el furán viselkedni.
- Vagyis Jamie tudta, hogy ki az apja –összegeztem az engem érdeklő részeket.
- Igen. De ő soha nem akart ebben részt venni. Egyből elutasította Jarle ajánlatát. Csakhogy nem olyan könnyű szembe menni a törvényekkel. Jamie-t jól megszorongatták, ő azonban nem hajtott fejet, hanem megszervezte a lázadók amerikai csoportját. Az északiak addigra már készen álltak.
- Most akkor azért ölték meg Jamie-t, mert nem akart örökös lenni?
- A tanács sohasem gyilkol –rázta a fejét Klint.
- De hát azt mondta Carlos, hogy észak… -elhallgattam. –Biztos, hogy a király fia volt! Egészen biztos!
- Nem. Askel nem olyan…
- Talán ismered? –csattantam fel, és kicsit kihúztam magam ülő helyemben. –Minden egybevág! Ennek az Alex-nek, vagy kicsodának a pozícióját nyilván veszélyeztette Jamie, ráadásul ha a tanács is támogatta a bátyámat, sőt, Charles is a nevére vette volna, akkor…
Klint elgondolkodva fürkészte az arcomat. –Gondolod, hogy Askel állhat a háttérben?
- Nem ismerem őt, de ahogy így elmondtad, nem tartom elképzelhetetlennek –morogtam, és máris heves indulatot éreztem a koronaherceg iránt, így látatlanban is.
Klint tekintete hosszasan elidőzött rajtam, de már ne voltam benne biztos, hogy engem néz – pontosabban, hogy engem lát. Szemében különös fény csillant, és a barna szempár nagyon intenzívvé vált, szinte magával ragadott engem, ugyanakkor mégis nagyon jó érzés volt.
- Miért szöktél el? –kérdezte aztán, ez pedig teljesen váratlanul ért. Főleg, mert most, hogy itt ültem ilyen közel hozzá, már én magam sem tudtam a választ.
- Én… én csak… nem tudom –motyogtam összeszedetlenül. –Úgy éreztem, megfulladok itt… ki akartam szabadulni… látni akartam…
Elcsuklott a hangom, és lehajtottam a fejem. Ekkor tűnt fel, hogy Klint keze még mindig az enyémen nyugszik. Milyen különös tapintású a bőre… férfias, mégis selymes, és forró. Ujjai véknyak és hosszúak voltak, mutatóujján pedig egy vastag, ezüst pecsétgyűrű volt, melynek pecsétrészén valamiféle címer díszelgett. Feltűnt neki, hogy a gyűrűjét figyelem, de nem tett ellene semmit. Talán azért, mert fogalmam sem volt, mit ábrázol az a gravírozott minta.
- Ígérd meg, hogy többet nem szöksz el –mondta halkan, és közben mélyen a szemembe nézett, amitől a szívem hevesebben kezdett dobogni a kelleténél.
- Miért? –kérdeztem, kissé elakadó hangon.
- Mert Jamie-nek megígértem, hogy vigyázok rád.
Valamiért csalódottságot éreztem a válasz hallatán, de fogalmam sem volt, miért. A csalódottság után pedig dühös lettem Klint-re, amit végképp nem értettem, éppen ezért nem is tudtam ellene tenni semmit. Elhúztam tőle a kezem, és megigazítottam a hajamat. –Nem fogok. Nem akarom, hogy meg kelljen szegned az ígéretedet –közöltem vele kíméletlenül, ami nyilván neki is feltűnt. Szólásra nyitotta a száját, de végül inkább a hallgatást választotta. Bólintott, és felállt az ágyamról, aminek viszont már megint nem örültem. –Rendben. Hát akkor, ha nincs más, akkor pihenj nyugodtan.
Azzal az ajtó felé indult. Lázasan járt az agyam, és épp amikor már megfogta a kilincset, hirtelen utána szóltam. –Várj!
Megfordult, talán kicsit gyorsabban is a kelleténél. –Igen?
Éreztem, hogy elpirulok a tekintetétől, de azért próbáltam megőrizni a méltóságomat, miközben feltápászkodtam az ágyról. –Szeretnék beszélni Dan-nel. Lehetne?
Egy pillanatra összevonta a szemöldökét. Mintha nem erre számított volna. Féltem, hogy megkérdezi, miért is akarok én beszélni Dan-nel, mert egyébként nem tudtam. Most, hogy a tekintetünk összekapcsolódott, rá kellett döbbennem, hogy tulajdonképpen csak ezért tartottam vissza Klint-et. Hogy még egy kicsit láthassam.
- Persze –bólintott Klint, azzal kinyitotta az ajtót. –Odakísérlek. De ne maradj sokáig.
- Nehogy felzaklassam? –kérdeztem, miközben odaértem mellé. Akkor megálltam, és felnéztem rá. Most ismét nagyon közel volt hozzám, éreztem az illatát, ez pedig kissé elbódított.
- Nem –mondta halkan. –Nehogy ő zaklasson fel téged.
A bátyáimon kívül még egyetlen fiú se mutatott irántam felelősségérzetet, gondoskodást és törődést. Sőt, úgy igazán még érdeklődést sem. De Klint-en most mindezt egyszerre éreztem – és ez jól esett. Csak éppen azt nem tudtam, hogy pontosan miért. Mert mondhatnám azt, hogy csak a bátyáim hiányát pótolja, de ez hazugság lenne. Itt valami más van a levegőben. Valami több. Amit azelőtt még sohasem tapasztaltam meg.