Szerettem volna ma lemérni, hogy mennyi idő alatt írok meg 1700 szót, de a tervem kudarcba fulladt. 36 perc alatt sikerült kb. 900 szót leírnom, de aztán mennem kellett vissza a suliba, ráadásul ott jöttem rá, hogy amit írtam, annak a fele nem jó, mert teljesen más ötlet született meg a fejemben. Így amikor hazajöttem, most este újraírtam majdnem az egészet. Hezitáltam azon, hogy hogyan is alakuljon Klint és Caitlyn kapcsolata, de úgy döntöttem, hogy még kivárok... aztán hogy mi lesz belőle, majd kiderül. :) 1586 szónál jártam, amikor befejezettnek tekintettem a jelenetet, de aztán mégicsak átírtam a végét, így lett 1727 szó. Fogadjátok szeretettel! :)

* * *

A nagyszoba már tele volt emberekkel, amikor odaértünk. Klint magamra hagyott engem, hiszen neki most Royd mellett volt a helye, de szerencsére sikerült odacsapódnom Maria és James mellé.
- Vajon mit akar? –tűnődött hangosan James.
- Engem inkább az érdekel, miért főnökösködik –csóválta rosszallóan a fejét Maria. –Jamie sem viselkedett így, pedig ő tényleg a vezetőnk volt!
- Az alapító –helyesbített James. Nyeltem egyet, és próbáltam úrrá lenni a heves szívdobogásomon.
- Kedveltétek őt? –kérdeztem vékonyka hangon, mire mindketten rám néztek.
- Hogy kedveltük-e? –kérdezte Maria, majd elmosolyodott. –Nála jobb embert nem ismertem. Fel nem foghatom, hogyan állhatott bárkinek is az útjában olyan szinten, hogy eltegyék láb alól. De talán sikerült elkapni a tettest, és most bosszút állhatunk!
James elfojtott egy sóhajt. –Maria, az erőszakra nem lehet erőszak a válasz…
Mielőtt Maria bármit is válaszolhatott volna, Royd magasba emelte a kezét, mire csend lett a helyiségben.
- Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejöttetek –kezdte a mondókáját, és közben végigjáratta tekintetét rajtunk. Mikor rám nézett, lehajtottam a fejem, hogy a simléderem elrejtse az arcomat. –Mint bizonyára tudjátok, tegnap este közös megegyezés után megöltük Dan-t, aki a támogatók egyik tagja volt.
Sokan helyeslően bólogattak, néhányan azonban (például James) rosszallóan morogtak, de persze nem szóltak semmit. Ez szöget ütött a fejembe, de nem volt időm elgondolkodni rajta. Inkább Klint-et néztem, aki Royd mellett állt, és jól láthatóan megfeszültek az izmai. Bár ugyanolyan öltözéket viseltek, mint a többiek, mégis volt bennük valami más. Valami… méltóságteljes.
- Mielőtt sor került a kivégzésre, természetesen kihallgattuk Dan-t, aki bevallotta, hogy egy bizonyos Carlos nevű, huszonkilenc éves néger srác és bandája állnak Jamie halála mögött, valamint néhány hete csatlakoztak a támogatókhoz, ezzel együtt pedig feltett szándékuk, hogy immár nyugaton is megtörténjen a hatalomátvétel.
Páran zúgolódni kezdtek, néhányan pedig csúnya dolgokat kiabáltak be. –Ezt azonban nem engedhetjük! –kiabálta Royd. –Nem azért vívták ki őseink a függetlenséget, a szabadságot és a demokráciát, hogy néhány önkényre törekvő, hataloméhes leszármazott igájába hajtsuk a fejünket!
- Így van! –kiabálták többen, és jó néhány ököl lendült a magasba. Mindez egyszerre volt bámulatos és hátborzongató. Lopva körbenéztem, és megkönnyebbülten láttam, hogy páran osztják a véleményem.
- Úgyhogy azt javaslom, ne is késlekedjünk, hanem csapjunk le Carlos bandájára! –folytatta Royd nagy hévvel, és megdöbbentően sokan helyeselték is az ötletét, valaki azonban bosszúsan felkiáltott.
- Teszünk rá, hogy mit javasolsz! Mi lesz a mi véleményünkkel?
Erre kicsit alábbhagyott a lelkesedés, Klint pedig megköszörülte a torkát, és átvette a szót. –Természetesen Royd is úgy értette, hogy szavazásra bocsátjuk a kérdést. Ki az, aki a támadás mellett van?
Sok kéz emelkedett a magasba. Túl sok.
- Egyértelmű többség –nyugtázta Royd. –Úgyhogy a vita el is dőlt. Aki nem akar jönni, annak nem kell. Viszont elsősorban nem ezért hívtalak össze titeket. Vagyis, nem csak ezért.
Erre már mindenki felkapta a fejét, de ami még aggasztóbb volt, hogy Klint is értetlenkedve vonta össze a szemöldökét. Royd kiélvezte szavai hatását, majd folytatta, de a lehető legkevésbé várt módon.
- Ralph Turner, Lyn Rioter, Madison Blake és Amanda Cox!
A körülöttem állók mind rám néztek, szabályosan utat nyitottak nekem maguk között. Kétségbeesetten pislogtam Maria-ra és James-re, de látszólag ők is értetlenül álltak a dolog előtt. Klint tekintetét kerestem, de nem sikerült elkapnom, ugyanakkor láttam, hogy egy fiú, bizonyára Ralph elindul kifelé, úgyhogy nem volt más választásom. Kissé ingatag léptekkel én is elindultam hát, közben pedig végig magamon éreztem a többiek tekintetét. Royd sokat sejtően mosolygott rám, miközben odaértem hozzájuk. Klint tekintete tele volt aggodalommal, de most meg már én nem mertem ránézni. Helyette inkább a másik három társamat figyeltem. Ralph velem egyidős forma lehetett, kicsit magasabb tőlem, a bőre pedig az enyémhez hasonló, halvány kreol árnyalatú. Volt valami határozottság benne, mint aki semmitől nem fél. Madison egy fekete hajú lány volt, kék szemei szinte világítottak sötét hajkoronája keretei között. Amanda ellenben szőke volt, alacsonyabb, és félénken pislogott körbe.
- Hadd mutassam be nektek csoportunk égy új tagját! Legetek üdvözölve közöttünk –fordult most felénk. Egyikünk sem mondott erre semmit, de Royd nyilván nem is várt választ. –Mivel más idők járnak, ezért úgy döntöttünk, kicsit módosítunk a szabályokon.
Éreztem, hogy verejtékezi kezd a homlokom, ugyanakkor mégis kirázott a hideg. Jól jött volna egy pulóver, akkor legalább nem látták volna a libabőrös karomat.
- Módosítottunk? –ismételte Klint, és karba tett kezekkel nézett Royd-ra.
- Igen –bólintott a fiú.
- Én erről mégsem tudtam semmit!
- Azért, mert te is csak egy vagy közülünk –mondta Royd leereszkedően, majd úgy tűnt, befejezettnek tekinti a témát. –Innentől kezdve tehát az új tagoknak próbákat kell kiállniuk, és csak abban az esetben maradhatnak a lázadók körében.
Remegni kezdett a lábam. –Miféle próbákat? –motyogtam.
- Élvezni fogod, ne aggódj –kacsintott rám Royd. Legszívesebben megpofoztam volna, és úgy tűnt, Klint is közel áll hozzá.
- Nem teheted ki őket semminek –vett minket a védelmébe. –Mi nem egy kiképzőcsoport vagyunk, még kevésbé kommandósok. A lázadásunk elsősorban nem fizikai, hanem…
- Fejezd már be! –lépett elő az egyik srác a tömegből. Nem tudtam, hogy hívják, de biztos voltam benne, hogy láttam már valahol. Aztán leesett: ő Jamie évfolyamtársa volt az egyetemen, és egyszer látogatást tett nálunk, akárcsak annak idején Klint. De persze a bemutatkozásig nem jutottunk el. –Az utóbbi napokban egyfolytában csak akadékoskodsz és főnököt akarsz játszani! Miért? És egyáltalán, honnan veszed a bátorságot?
- Nem játszom a főnököt –mondta higgadtan Klint.
- Ti ketten –mutatott Klint-re és Royd-ra. –csak megtűrt személyek vagytok itt, akiknek a szerepe addig korlátozódik, amíg meg nem találjuk Jamie utódját. De nem vagytok a főnökeink! Mi nem kérünk a vezetésből és az elnyomásból!
- Senki nem akar elnyomni titeket –vágott közbe Klint, és határozottan előre lépett. –De biztos vagyok benne, hogy Jamie sem helyeselné azt, amire most készültök!
- Miért, mi ezzel a probléma? –szólt közbe ezúttal egy lány, ám az ő arcát nem láttam, mert elveszett valahol a tömegben. –Nekünk is fejlődnünk kell, ráadásul, ha küszöbön áll egy forradalom, akkor talpraesett és képzett tagok kellenek!
- Köszönöm, Melissa –biccentett felé Royd, majd kihívóan Klint-re nézett. –Van még kérdésed?
Egy pillanatig félő volt, hogy Klint behúz neki egyet, de ehelyett csak zihálva lélegzett. Úgy tűnt, nagy önuralomra van szüksége, amit tökéletesen meg is értettem, sőt, igazából most jöttem csak rá, miért is őrá bízott engem Jamie.
Ekkor találkozott a tekintetünk. Szerettem volna neki némán üzenni, egyrészt azt, hogy köszönöm, másrészt pedig azt, hogy segítsen. Azt hiszem, a pánik nagyobb volt bennem, és a félelem bizonyára kiült az arcomra is. Klint pedig szerencsére olvasott a tekintetemből. –Csak egy kikötésem van –mondta, továbbra is az én szemembe nézve, majd Royd-hoz fordult. –Én fogom őket kiképezni.
Ebbe biztosan nem fognak belemenni, suhant át az agyamon. Idegességemben belevájtam a körmömet a tenyerem bőrébe. Ha már mindenképpen ki kell állnom a próbákat, legalább Klint irányítása alatt tegyem.
- Ha ennyire unatkozol, ám legyen –bólintott Royd, mire nagy kő esett le a szívemről. –Jól van, legyen ennyi mára! A többit majd később megbeszéljük.
Mindenki az ajtó felé indult, de Klint még jóval a tömeg előtt rohant ki a szobából. Kapkodva utána siettem, de sehol nem találtam, kimenni pedig nem mertem egyedül a lakásból, nehogy Royd megharagudjon rám. Úgyhogy visszamentem a szobába, és ott járkáltam fel-alá, idegességemben pedig még a körmömet is elkezdtem rágni, pedig ez amúgy sosem volt szokásom.
Alig tíz perc elteltével nyílt a szobaajtó, és bejött Klint. Mikor meglátott, megtorpant egy pillanatra.
- Bocs, hirtelen elfelejtettem, hogy itt vagy –mentegetőzött, nekem pedig kellett egy kis idő, mire leesett, mire gondol. Hát persze, hiszen ez elsősorban az ő szobája.
- Semmi baj. Öhm, szerintem amúgy is néznem kellene egy másik fekhelyet, ha már egyszer hossz időre maradok itt –motyogtam. Klint elengedte a kilincset, és odajött hozzám.
- Még mindig nem szívesen engednélek a többiek közé –mondta halkan.
- Pedig muszáj lesz megszoknom őket –mosolyt erőltettem az arcomra, de nem sikerült túl őszintére. Végül fel is adtam, és csak szomorúan felsóhajtottam. –Egyszerűen nem értem, mit keresett közöttük Jamie… Ő nem ilyen volt! –tört ki belőlem.
- Persze, hogy nem –simogatta meg a vállam Klint. –De tudod, idővel változnak a dolgok.
- Azt mondtad, Royd-tól nem kell félnem. Még a klubban –tettem hozzá. –De igenis, félek tőle. Úgy érzem, átlát rajtam, és pontosan tudja, ki vagyok.
- Biztosíthatlak, hogy nem tudja –mondta Klint nagy komolyan. –És ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni. És tényleg nem kell tőle félned. Szerintem csak elragadta a kalandvágy. Tudod, mi még a forradalom kitörése előtt eljöttünk otthonról, Royd pedig mindig is szerette az ilyen veszélyes helyzeteket. Ezért is hagyta ott a korábbi, kényelmes életét –tette hozzá, de ezt már inkább mintha csak magának mondta volna, tekintete pedig a távolba révedt.
- És… és te miért hagytad ott? –kérdeztem kissé tétován. Nem voltam benne biztos, hogy meg szabad-e ilyet kérdeznem, de már mindegy volt. Igazából azt sem tudtam, hányadán állunk, és hogy pontosan hogyan is értelmezzem a kapcsolatunkat. Klint-hez szinte muszájból kerültem közel, ám ezt egyáltalán nem bántam. Igazából sosem küzdöttem ellene, döbbentem rá most, miközben a barna szempár az enyémbe kapcsolódott. A szívem hevesebben kezdett dobogni, a gyomrom furcsán ficánkolt, a lábam alól pedig mintha kissé kirántották volna a talajt, ezzel együtt pedig furcsa melegség suhant végig az arcomon. Sokáig nem mondott semmit, én pedig már kezdtem attól félni, hogy megbántottam. De végül csak elmosolyodott, és szinte észrevétlenül megfogta a kezem.
- Igazából nem az a lényeg, hogy miért jöttem el otthonról.
Levegőt is alig kaptam. –Hanem? –szinte leheltem ezt az egy szót mert hang nem jött ki a torkomon. Klint azonban értette, mert egymásba kulcsolta az ujjainkat, és egy lépést tett felém, így már alig pár centi távolság volt köztünk. Mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, az ajtóban megjelent James.
- Klint, keresnek a… Ó –elhallgatott, mikor meglátott minket, én pedig zavartan lehajtottam a fejem. Nem, mintha nem bíztam volna James-ben, hiszen sejtettem, hogy ő nem pletykás, és nem is képzel bele többet ebbe a helyzetbe, mint ami benne van.
Vagy eleve több van benne?!
- Megyek –bólintott Klint, és mikor James kiment, nagyot sóhajtott, és lenézett összefonódó ujjainkra. Hevesen dobogó szívvel vártam, mi lesz a következő lépése, de egy örökkévalóságnak tűnt, mire végül ismét a szemembe nézett.
- Később lenne kedved odakint sétálni egyet?
- Persze! –vágtam rá, a kelleténél talán kicsit lelkesebben is. Klint arcán most először őszinte, boldog mosoly terült szét.
- Akkor később bejövök érted –azzal lassan elengedte a kezem, és kisétált a szobából. Mikor becsukódott mögötte az ajtó, a lábaim nem bírták tovább és lerogytam az ágyra, pedig a boldogságtól repülni tudtam volna.