Tegnap már nem volt időm felrakni ezt a részt, mivel elég sok dolgom volt, de este kerítettem időt a megírására, főleg, mert délután ihletet kaptam. :) Sokat gondolkoztam azon, hogy mégis, milyen kiképzésben részesüljenek az újoncok? Nem akartam a szokásos módszereket alkalmazni, de nem tudtam, hogyan tudnám mégis fegyvermentesíteni a kiképzést? Az ötlet végül személyes tapasztalatokból fakadt, hiszen tegnap délután pont egy haosnló szituációs játékban vettem részt, és egyből jött is a felismerés: a lázadóknak mi más lehetne a kulcsszava, mint a bizalom? Ez így elsőre talán nem áll össze, de ha elolvassátok, remélem, hogy ti is rájöttök, mire is gondoltam... :) Arról meg nem is beszélve, hogy Klint és Caitlyn kapcsolatához is remekül passzolt ez a jelenet. 

Klint az épület mögötti udvarban várt minket, ami nem volt túl bizalomgerjesztő állapotban. Valamikor nyilván szépen gondozott, parkosított környezet lehetett, mostanra azonban számos helyen felnőtte a gaz, itt-ott néhány rozoga, és igencsak berozsdásodott pad ácsorgott, középen egy szintén rossz állapotban lévő szökőkút maradványai, a járda pedig jó néhány helyen felrepedezett, és lyukak tátongtak rajta. Az egész helyet körbezárták a panelházak, így napfény is szinte alig érkezett le ide.
- Kíváncsi vagyok, mi lesz –morogta Ralph, miközben odaértünk a többiekhez. Madison és Amanda már ott voltak, Klint mellett álldogáltak, aki hátratett kezekkel várt minket. Testtartása olyan volt, mint valami kiképzőtisztnek, tekintete pedig csupán átsiklott rajtam. Most már tényleg nem voltam benne biztos, hogy tegnap éjjel megcsókolt. Ez teljesen abszurd. Nyilván csak álmodtam. Sajnos…
- Üdvözlök mindenkit –kezdett bele a mondókájába, mikor Ralph-al megálltunk vele szemben. –Nyilván nem kell bemutatkoznom, de azért megteszem. Klint Larens vagyok, és én leszek a kiképzőtök. Amit én mondok, az csakis a javatokat szolgálja, úgyhogy a ti érdeketekben ajánlom, hogy ne vegyétek félvállról az utasításaimat. Mivel ez nekem is új helyzet, ezért azt javaslom, kölcsönösen segítsük egymást, oké? –végignézett rajtunk, tekintete még csak egy másodperccel sem időzött hosszabban énrajtam, mint a többieken. –Van kérdés?
- Igen –emelte fel Ralph a kezét. –Miből áll a kiképzésünk? Megtanítasz minket gyilkolni?
Az egész egy pillanat műve volt. Csupán egy villanást láttam, aztán egy pisztolycső szegeződött Ralph fejéhez, aki ijedten hőkölt hátra, sőt, még a karomat is riadtan megragadta.
- Amíg így félsz egy fegyvertől, addig eszedbe se jusson a kezedbe venni akár egyet is –mondta halkan Klint, majd visszarakta a fegyvert a nadrágövére szerelt tartóba. –Gyilkolni nem kell megtanítani senkit. Aki olyan elvetemült, annak úgyis zsigerből jön, akibe azonban nincs belekódolva ez a hajlam, az képtelen lesz rá. Így a kiképzésetek sem ebből fog állni természetesen.
- De hát harcolni fogunk! –mondta Madison. –Royd is azt mondta, hogy meg fogjuk támadni Carlos bandáját! Akkor gondolom, csak lesz majd fegyver a kezünkben!?
- Hadd tegyek fel egy kérdést –vágott közbe Klint. –Szerintetek a lázadók létének mégis mi értelme van?
Erre egyikünk sem felelt. Nekem ugyan lett volna egy-két tippem, de a világ minden kincséért sem szólaltam volna meg. Nem adom meg neki azt az örömet. Ami furcsa, mert azelőtt még sosem voltam dacos.
Végül aztán Ralph emelte fel a kezét. –A lázadóknak az a céljuk, hogy megakadályozzák a királyságok visszaállítását, és meggyőzzék az embereket arról, hogy a demokrácia egy sokkal jobb társadalmi rendszer –úgy darálta ezeket a szavakat, mintha bemagolta volna valahonnan. Még Klint is elismerően bólintott.
- Így van. Ebből következik a kérdés: a demokrácia nem pont a megtorlásmentességről híres?
- Hát… de –dünnyögte Ralph, miközben elgondolkodva ráncolta a homlokát. Klint arcán halvány mosoly suhant át, majd ismét elkomorodott.
- A demokrácia alapja a bizalom. Bízunk egymásban és önmagunkban. Az, hogy Európában ez a rendszer megbukott, annak köszönhető főleg, hogy az emberek nem tudtak élni ezzel a bizalommal, de még inkább a jogaikkal. A kötelességekről már nem is beszélve –tette hozzá. –A szabadság mindig felelősséggel jár, és teljes mértékű megbízhatóságot feltételez mindkét fél részéről. Ha nincs bizalom, akkor az egész megbukott. Ezt éljük át most is –elhallgatott egy pillanatra, és a tekintete most egy kis időre rajtam állapodott meg. –Az emberek olyasmit akarnak, amire nincsenek felkészülve sem ők, sem a leendő vezetőik. A királyságoknak valamikor megvolt a tradíciójuk, de több száz év kihagyása után, ráadásul a XXI. században egy esetleges félrecsúszásnak végeláthatatlan következményei lehetnének.
- De hát amúgy is vannak királyságok –kotyogott közbe Amanda. –Ott van Anglia, aztán Norvégia, Svédország, Dánia…
- Spanyolország –morogta Ralph.
- Ezek a királyok már nem töltik be az eredeti szerepüket –magyarázta Klint. –Csupán ceremoniális funkciókat látnak el, de a parlament kormányoz helyettük.
- Na, hát de akkor a demokráciában is van vezető! –csapott le Madison, én meg türelmetlenül elfojtottam egy sóhajt. Klint tekintete találkozott az enyémmel, mire gyorsan lehajtottam a fejem.
- Igen, de ebben a rendszerben kevésbé van jelen a személyi kultusz veszélye. A királyság esetében azonban egyetlen személy, pontosabban egyetlen család kezében összpontosul a hatalom, és gondolom, ennek a negatív eshetőségeit nem kell túlzásban ecsetelnem.
Erre ismét nem felelt egyikünk sem, csupán elgondolkodva meredtünk magunk elé. Nem voltam benne biztos, hogy a többiek értik ennek az egésznek a lényegét, nekem azonban kezdett derengeni. Mint ahogy az is, hogy itt rövid időn belül szakadás lesz, hiszen Royd és Klint merőben más nézeteket vallanak.
- Az emberek képesek a demokráciára –folytatta Klint. –Főleg, mert önmaguknak vívták ki, évekkel ezelőtt. De most megrendült az egymásba és önmagukba vetett bizalmuk. A feladatunk az, hogy ezt visszaadjuk nekik, de előbb ehhez az kell, hogy itt, ebben a kis közösségben bízzunk egymásban és önmagunkban.
Érdeklődve ránéztem, de csak nagyon óvatosan, nehogy félreértse. Klint várt egy pár pillanatot, majd a kabátja zsebéből elővett egy lila virágmintás sálat. Ralph elnevette magát.
- Royd ezt hogyhogy nem kobozta még el?
- Nem kell mindenről tudnia –vigyorgott Klint, majd ismét elkomolyodott. –A kiképzésetek első fázisa a bizalom megtapasztalásából és felépítéséből fog állni. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, játszani fogunk. Mindenki meg fogja tapasztalni, milyen vezetőnek és vezetettnek lenni. Ki akarja kezdeni?
Na ne. Utáltam az ilyen játékokat. Kisiskolás koromban sokat játszottuk ezt a többiekkel, de engem mindig csak ide-oda lökdöstek, és direkt rossz irányba tereltek. Karba tett kezekkel jeleztem, hogy én ugyan nem vagyok hajlandó ebbe belemenni. Ralph és Amanda is eléggé ódzkodott, így végül Madison lépett előre. –Én vállalom.
- Rendben. Gyere ide –intett Klint. Madison odalépett hozzá, háttal fordult neki, Klint pedig bekötötte a szemét. –A feladat nagyon egyszerű: el kell vezetni egymást az udvar túlsó végébe. A módszert ti találjátok ki: érintés, szavak, bármi lehet. Utána majd megbeszéljük a tapasztalatokat.
- Azt fogom tudni, hogy ki vezet? –kérdezte Madison.
- Nem –válaszolta Klint, majd végigjáratta rajtunk a tekintetét, és hang nélkül intett Amandának.
Nagyon különös volt nézni ezt a játékot. Igazából sosem szerettem játszani, se ilyet, se ehhez hasonlókat, így kívülről szemlélve pedig kicsit komikusnak is tűnt néha. Bár tény, hogy Amanda nagyon igyekezett. Úgy fogta Madison-t, mintha egy vak lány lenne, vagy egy idős néni, akit keresztül kell vezetnie a forgalmas úttesten, közben pedig türelmes, megnyugtató hangon adta neki az instrukciókat, így gond nélkül eljutottak a céljukhoz. Nyeltem egyet. Én erre biztosan nem lennék képes. Nekem sohasem kellett vezetnem senkit. Mindig én voltam az, akit vezettek.
- Én jövök! –rikkantotta Ralph, mikor a lányok végeztek, és meg se várta, hogy Madison visszaadja a sálat Klint-nek, hanem szabályosan kitépte a kezéből, és saját magának kötötte be a szemét, majd széles vigyorral várta, hogy kezdődjön a móka. Klint tekintete most rajtam állapodott meg, így tudtam, hogy én jövök. Kissé bizonytalanul odamentem Ralph-hoz, de nem tudtam, mit is kellene csinálnom. Aztán végül mégiscsak megfogtam a kezét, de olyan tétován, mintha attól félnék, hogy megharap. Igazából a bátyáimon és Klint-en kívül még egy fiúnak sem fogtam meg a kezét, és nem tudtam, pontosan hogyan is értelmezzem most ezt a helyzetet. De hát nyilván nem fogom Ralph-ot átkarolni, már csak azért sem, mert majdnem másfél fejjel magasabb tőlem!
Így indultunk hát el. Ralph úgy tűnt, bízik bennem, bár nem voltam benne biztos, hogy tudja, én vezetem. Magabiztosan lépkedett, így nem egyszer került veszélyes helyzetekbe. Végül kénytelen voltam megszólalni, és mondani neki, hogy merre menjen, de mindezt nem utasítóan, mert nem akartam túlzásban beleszólni a dolgaiba.
Aztán kezdtem feloldódni, és rájöttem, milyen jó érzés azt tudni, hogy valaki tényleg ennyire bízik bennem. Ráadásul az is erőt adott, hogy kettőnk közül én láttam magunk előtt a célt, így egy idő után már nem is az akadályokra koncentráltam, pontosabban: nem tulajdonítottam az akadályoknak olyan nagy jelentőséget, hiszen láttam azt, hogy merre lehet őket kikerülni, és mi jön utánuk. Miért nem lehet ez így az életben is?
- Megérkeztünk –mondtam alig három perc múlva. Ralph levette a fejéről a kendőt, és rám vigyorgott.
- Tudtam, hogy te vagy az! –lelkesedett, majd lendületesen magához ölelt. –Köszönöm! Nagyon jó vezető vagy.
Nem is tudtam, hogy értelmezzem ezt a szót, úgyhogy csak halványan elmosolyodtam, miközben visszamentünk Klint-hez, aki elvette Ralph-tól a sálat, és várakozóan nézett rám.
- Lyn? Szeretnél te következni?
Négy perccel ezelőtt még kapásból rávágtam volna, hogy nem. De most azon kaptam magam, hogy valamiért nagyon szeretnék vezetett lenni.
- Igen –bólintottam. Klint arcán valami különös kifejezés suhant át, miközben mögém jött, és bekötötte a szemem.
Ahogy elsötétedett előttem minden, éreztem, hogy minden izmom megfeszül, és egy pillanatra még levegőt sem kaptam. A hangok és zajok hirtelen felerősödtek körülöttem, és éreztem minden lágy fuvallatot a bőrömön. Soknak tűnt az az idő, amit ott álltam a sötétségben, teljesen egyedül.
Aztán egyszer csak egy kéz kulcsolódott az enyémbe, mellkas simult a hátamhoz, és szép lassan elindultunk. Szívem a torkomban dobogott, és úgy éreztem, mintha a lábaim nem is az enyémek lennének. De valamiért mégsem féltem. Vezetőm olyan határozott volt, ugyanakkor pedig gyengéd, hogy egy pillanatig sem kételkedtem benne. Persze sejtettem, hogy ki lehet az. A magasságából, a mozgásából és az érintésből arra következtettem, hogy biztosan egy fiú, vagyis akkor csak Ralph lehet az. Ez megnyugtatott, mert egy lánytól sokkal nehezebben fogadtam volna el a vezetést.
Az idő egészen sajátosan telt a kendő alatt. Az elején úgy éreztem, gyorsan haladunk, de aztán az út felénél elkezdtem kicsit bizonytalankodni abban, hogy mégis mikor érünk már oda az udvar túlsó végébe. De amikor már kezdett volna rajtam eluralkodni a félelem, megálltunk, a kendő pedig lekerült a szememről. Hunyorognom kellett a hirtelen fényviszonyok miatt, és megfordultam, hogy Ralph szemébe nézhessek.
- Köszö… -kezdtem, de amikor megláttam, ki áll mellettem, elakadt a lélegzetem.
Nem Ralph volt a vezetőm. Nem ő vezetett végig az udvaron. Nem őrá bíztam magam az elmúlt percekben. Nem ő fogta a kezem, a hátam és a derekam.
- Én köszönöm –mondta halkan Klint, és bár nem mosolygott, tekintete annál kifejezőbb volt, egészen olyan, mint előző este odafent a tetőn. Mielőtt azonban túlzásban beleélhettem volna magam a pillanatban, Klint elfordult, és elindult a többiek felé. –Gyere, Lyn –szólt hátra nekem menet közben, egyáltalán nem sürgetően, hanem inkább szelíden és türelmesen.
Követtem őt, tekintetem a tarkójára szegezve, és azon gondolkoztam, hogy akkor most melyik az igazi arca?