Tegnap másfél óra vonatút állt a rendelkezésemre, amit ki is használtam, és megírtam 2118 szót. Hm, mit is mondjak róla... viszonylag könnyen ment. Sőt, nagyon könnyen, persze csak miután már kitaláltam, hogy is legyen tovább, mert a folytatással kicsit bajban voltam. De az író legjobb barátja az idő - amiből viszont mindig kevés van. :) Ez a mostani rész igazából pótlás, ma pedig nem sikerült írnom semmit, amiért szégyellem is magam :(. De majd holnap pótolom. Remélem, ezért még nem fog kelleni egy nappal kitolni a kihívást, bár most az is kérdéses, hogy egyáltalán be fogom-e fejezni a történetet magát április 8.-ra. Gyanítom, hogy nem... :) De a kihívást mindenképpen teljesítem! 

* * *

- Rohadt nagy mázlista vagy, Lyn –közölte velem Madison, amikor már az ebédlőasztalnál ültünk így négyen.
- Miért? –kérdeztem szórakozottan, de közben a tekintetemmel egyfolytában Klint-et lestem, aki akkor lépett be a helyiségbe.
- Azért, mert téged Klint vezetett –folytatta, majd vágyakozóan felsóhajtott. –Bárcsak engem is ő vezetett volna…!
- Ezzel most röviden elmondtad rólam a véleményed –mondta Amanda, de nem tűnt túl megbántottnak. Ralph viszont szokatlanul is rossz kedvű volt.
- Nekem nem szimpatikus, nem tudom, mit vagytok úgy oda érte –morogta, és dühösen beleszúrta a villáját a hússzeletbe. –Csak egy európai bájgúnár.
- Ne haragudj meg, Ralph, de ennek a kérdésnek az eldöntését inkább bízd a hölgyekre –kacsintott rá Madison. –Klint igenis jó pasi, és kész. Csak olyan megközelíthetetlen.
- Engem inkább az érdekelne, mi értelem volt ennek a gyakorlatnak –tűnődött Amanda.
- Semmi –vetette oda Ralph kíméletlenül. –Csak szórakoznak velünk. Én azt mondom, lépjünk meg innen, mert ha itt maradunk, hamar úgy végezzük, mint az a Jamie.
- Hova mész? –nézett rám csodálkozva Madison, amikor felálltam a székről.
- Jövök mindjárt –feleltem, azzal már ott sem voltam. Egyrészt képtelen lettem volna tovább hallgatni ezt a beszélgetést, másrészt pedig Klint pont egyedül állt a hűtőnél, nekem pedig muszáj volt kihasználnom ezt a kínálkozó helyzetet. Nem tudtam, hogyan szólítsam meg, így hát csak megköszörültem a torkom, amikor mögé értem. Akkor felegyenesedett, megfordult, és egyenesen a szemembe nézett. Hihetetlen hatással volt rám a tekintete és a hirtelen közelsége. Sőt, talán még kicsit meg is sajnáltam őt, hiszen nagyon fáradtnak tűnt.
- Szia –köszöntem, mikor beláttam, hogy itt most nekem kell kezdeményeznem, elvégre én jöttem ide hozzám.
- Szia –köszönt, és közben szinte pislogás nélkül nézett rám. Álltam a tekintetét, ami igazából nem is volt olyan nehéz, mert rájöttem, nagyon szívesen merülök el ebben a barna szempárban. De most nem ezért voltam itt.
- Miért? –kérdeztem. Klint alig láthatóan felvonta a jobb szemöldökét.
- Mit miért?
Sejtettem, hogy rá fog kérdezni, bár nem voltam benne biztos, hogy a tényre, vagy inkább az okra gondol. Már én sem tudtam. Vettem egy nagy levegőt.
- Miért te vezettél engem a ma délelőtti játékban?
- Szerinted? –billentette kissé oldalra a fejét. Kezdtem elveszíteni a türelmem. Most miért válaszol kérdéssel? Ezzel most mégis mit kezdjek?
- Hagyjuk –morogtam, azzal megfordultam, és elindultam kifelé a konyhából. Még az étvágyam is elment, a szemeimet pedig könnyek szúrták. Nem értettem, miért játszadozik velem. Bárcsak itt lenne David, ő biztos helyretenné. Akkor nem lenne kedve visszakérdezni és levegőnek nézni…
Bementem a szobába, és csak úgy találomra elkezdtem azt a kevéske holmimat összerámolni, melyek szanaszét hevertek az ágyon. Valamivel muszáj volt elterelnem a gondolataimat, ám úgy tűnt, Klint nem adja fel ilyen könnyen.
- Nem válaszoltál –szólalt meg egyszer csak a hangja a hátam mögül. Egy pillanatra ijedten rezzentem össze, és villámgyorsan megfordultam. Most már tényleg kezdtem rá dühös lenni.
- Nincs jogod felelősségre vonni engem –mondtam. Klint állta a tekintetem, majd egy laza mozdulattal becsapta az ajtót, és közelebb lépett hozzám.
- Valóban. De Jamie rám bízott téged.
- És szerintem jobban járnál, ha minden tanácsát megfogadnád –hangsúlyoztam, és csak reméltem, hogy veszi a lapot. A tekintete nem árult el semmit, de valami furcsa kis csillogás suhant át rajta, miközben néhány lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és megállt pár centire tőlem. Ez pedig már túl jó hatással volt rám, és így nem tudtam a haragomra koncentrálni. Bár, talán már nem is akartam…
- Ismét megkérdezem, mert biztos vagyok benne, hogy te is tudod a választ –mondta halkan. –Szerinted miért én voltam a játékban a vezetőd?
- Ha tudnám, nem kérdeztem volna meg –csattantam fel, bár nem sikerült olyan erőteljesre, mint szerettem volna. Klint még egyet előre lépett, és fél kezével megtámasztotta mögöttem a falat, úgy nézett le rám. Bár a szívem majd’ áttörte a bordáimat, és szédültem a nézésétől, kis nevetés bujkált bennem, mert azért elég komikus, hogy ebben a helyzetben azon járt az agyam, hogyan is jutottunk el a falhoz… Tényleg nem emlékeztem rá. Hogy lehet rám ilyen hatással ez a fiú?
- Ennek a játéknak az volt a lényege, hogy megtanuljunk bízni egymásban.
Kissé megremegett a lábam, mikor Klint még közelebb hajolt hozzám, így a lehelete már a nyakamat simogatta. –És láthattad, hogy bízhatsz bennem, Caitlyn.
- Honnan tudhatnám? –kérdeztem halk és kissé remegő hangon. –Ha tényleg bízhatnék benned, akkor nem játszadoznál velem, Klint! Tudod, attól, hogy még nem volt barátom, azért sejtem, hogy egy kapcsolatnak nem így kellene működnie!
- Nem játszadozok veled –válaszolta egyből, és közben pislogás nélkül nézett a szemembe. Tehát nem hazudik. Vagy csak túl jól csinálja?
Nem tudok rá haragudni¸ döbbentem rá, amikor egyik kezével lágyan megfogta a derekamat. –Csak a te érdekeidet tartom szem előtt. Még új vagy, és nem akarom, hogy kifogjanak amiatt, mert velem vagy. Meg egyébként sem tudtam, hogy te hogyan is érzel irántam…
Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, hanem kissé lábujjhegyre álltam, és adtam egy rövid puszit a szájára. Ahogy ajkaink egymáshoz értek, nagyot dobbant a szívem, és kicsit el is pirultam attól, hogy most én kezdeményeztem. Éppen ezért csak egy egészen apró kis puszit leheltem a szájára, ő azonban nem elégedett meg ennyivel, hanem visszahúzott magához, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy úgy éreztem, mintha a lábam alól kicsúszott volna a talaj. Megkapaszkodtam a vállában, és szinte gondolkodás nélkül visszacsókoltam.
Mindeközben azonban nem voltam benne biztos, hogy helyesen cselekszem. De most ez érdekelt a legkevésbé. Jelenleg egyedül maradtam, és rajta kívül senkire sem számíthatok. Meg különben is: háborúban és szerelemben mindent szabad. Most pedig mindkettőben nyakig benne vagyunk. Legalábbis mi ketten biztosan.

Immár egy hete voltam a lázadók között, és kezdtem megszokni ezt a helyet. A kiképzésünk tovább folytatódott, Klint sajátos és igen szimpatikus módszereivel, amelyek Royd-nak persze nem tetszettek, de nem szólhatott bele. Ráadásul szerintem nem is nagyon érdekelte, mi van velünk, mert nagy erővel szervezték Carlos bandájának a lerohanását. Én továbbra sem támogattam ezt az ötletet, viszont jó néhányan igen, így az utóbbi napokban lövöldözések zaja szűrődött fel a romos udvarról.
- Ne emészd magad ezen, Caitlyn –simogatta meg a vállam Klint, mikor a nagyszoba ablakában talált engem, ahonnan pont rá lehetett látni a harcra készülők gyakorlatára, igaz, ebből a magasságból csupán kis hangyáknak tűntek. De hát nem ilyen az ember? Csupán apró kis homokszemek vagyunk, és mégis, Istennek mindnyájunkra gondja van, egyenként. Korábban is hallottam már erről a gondviselésről, de csak most kezdtem el igazán érteni. Hiszen nem maradtam magamra, hanem itt van Klint, aki vigyáz rám. Ez pedig nem lehet véletlen.
Nagyot sóhajtottam, és megfogtam a vállamon pihenő kezét. –Gyűlölöm Carlos-t, de nem akarom, hogy megtámadják őket. Lehet, hogy az egykori osztálytársaim is ott lesznek.
- Te nem tudsz gyűlölni senkit –puszilta meg Klint a fejemet. –De sajnos a harc elkerülhetetlen. Csak annyit tehetünk, hogy mi kimaradunk belőle, de beleszólásunk nincs.
- Dániában is így volt? –néztem rá. –Ott is voltak ilyen utcai lázongások meg lövöldözések?
- Hm, nem igazán –ingatta a fejét. –Tudod, a mi… vagyis, Dániában nagyon szeretik az emberek a királyi családot. Ott inkább azzal van a problémájuk, hogy meg akarják őket fosztani a trónjuktól.
- Hogyhogy?
- Egyesíteni akarják Észak-Európát. A fő uralkodók a norvégok lennének, Dánia és Svédország pedig csupán társuralkodó lenne.
- Ez akkor azt jelentené, hogy azok az országok gyakorlatilag megszűnnének létezni? –hüledeztem. Klint szomorkásan elmosolyodott.
- Caitlyn, ha visszaállítják a királyságokat, akkor Európa soha többé nem fog úgy kinézni, mint most. Gyakorlatilag az összes ország el fog tűnni, és csupán négy nagy királyság lesz: észak, kelet, dél és nyugat.
Bár Amerikában nem voltak országok ugyebár, de azért furcsa módon mégis átéreztem a helyzetet. Talán azért, mert én is félig európai vagyok, így kicsit az is a hazám, annak ellenére, hogy még sosem jártam ott. De ezzel a ténnyel is csak azóta foglalkozok, mióta tudom az igazságot Jamie-ről.
- És nem hiányzik az otthonod?
- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem –mondta, miközben mindkét kezével átölelt hátulról, állával pedig a vállamra támaszkodott. –De úgy érzem, most nem is lehetnék jobb helyen, mint itt.
- És mikor mész haza? –villant be hirtelen. Nem felelt egyből, de éreztem, hogy megfeszülnek az izmai.
- Nem tervezem, hogy valaha is hazamegyek –mondta végül. –Legalábbis jó ideig biztosan nem. Nekem már itt van a helyem –fordított szembe magával, és mélyen a szemembe nézett. –Veled.
Mérhetetlen boldogság járt át ezen szavak hallatán, ugyanakkor mégis marcangolt valami belülről. Érdekelt volna, hogy miért jött el otthonról, és miért akarja maga mögött hagyni az előző életét, de nem kérdeztem rá. Főleg, mert egyszer már megtettem, és akkor nem adott egyértelmű választ.
- Valamit el kell mondanom –váltott hirtelen hangnemet, ez pedig kicsit összezavart. Hirtelen azt gondoltam, hogy pont ezzel kapcsolatban van mondanivalója. De végül teljesen mást hozott fel, ami felszakította a még amúgy is friss sebeimet. –Jamie-nek tegnap megvolt a temetése. Úgy tudom, ugyanabban a temetőben van, ahol apukád.
Lehajtottam a fejem, és Klint fekete pólóját kezdtem piszkálgatni remegő ujjaimmal. Nem, nem hozhatom fel azt, amit nagyon szeretnék, mert úgysem engedné…
- Szeretnél kimenni hozzá?
Reménykedve kaptam fel a fejem, de úgy tűnt, nem viccel. Mikor ez előttem is megbizonyosodott, szorosan magamhoz öleltem őt, és csendben sírni kezdtem, könnyeimmel szépen eláztatva a pólóját.
Most döbbentem csak rá, hogy még nem is sírtam úgy igazán Jamie halála óta.

Nem szerettem a temetőbe menni. Mindig is úgy gondoltam, hogy nem ezen múlik a szeretteinkre való emlékezés. Hiszen, bár ott vannak a testi porai, de lélekben úgyis a szívünkben van, hiszen őrizzük az emlékét, így pedig akárhol lehet rá emlékezni. Így nem is értettem, hogy anya miért ragaszkodott hozzá, hogy minden vasárnap, az istentisztelet után kimenjünk apa sírjához. Most viszont, miközben Klint mellett lépkedtem a temetőkertben, kezdtem megérteni a dolog lényegét.
Ez a temető közel volt a mi házunkhoz, csupán két utcányira, és igen veszélyes környéknek számított. Sok volt itt a garázdaság, így nem egy sír igencsak meg volt rongálva. Emiatt az utóbbi években inkább már nem csináltattak sírköveket, csupán egyetlen márványtáblát fektettek le a földre, ezzel jelezve, ki nyugszik alatta. Fogalmam sem volt, milyen lesz Jamie nevét látni egy ilyenen.
A temetőben alig néhányan voltak rajtunk kívül, sokan közülük négerek, akik igencsak megbámulták Klint-et a maga fehér bőrű-fekete ruhás valójában. Lehajtottam a fejem, hogy arcomat elrejtse a simléderem, mert nem akartam, hogy bárki felismerjen.
- Itt lesz –mondta Klint, amikor befordultunk az utolsó előtti sorba. Felismertem ezt a helyet a kis padról, ami a sor elején állt. Apa is ide volt eltemetve, csak ő a sor túlsó végébe. Most azonban az ellenkező irányba indultunk el, és minden egyes lépéssel egyre nehezebbnek és nehezebbnek éreztem a lábaimat. Erősen kapaszkodtam Klint kezébe, és egy pillanatra még a szememet is lecsuktam.
- Itt vagyunk –mondta halkan Klint. Nem mertem kinyitni a szemem. Mióta elmondta, hogy Jamie-t eltemették, nagyon vágytam rá, hogy lássam a sírját, mert úgy éreztem, ez segíteni fog abban, hogy feldolgozzam a történteket. De most, hogy itt voltam, már nem voltam benne olyan biztos. Tudtam, hogy megtehetném, hogy elmegyek innen. Tudtam, hogy Klint megértené. Szemeim mégis automatikusan nyíltak ki, hogy szembenézzenek a valósággal.
Úgy éreztem, mintha alig dobogna a szívem, és hülye módon csak az járt a fejemben, milyen semmitmondó ez a szöveg, ez a sírkő, és úgy egyáltalán ez az egész környezet. Jamie ennél többet érdemelne. Mondom ezt pont én, aki azelőtt sosem szimpatizált a nagy, szinte már csicsás sírkövekkel és emlékhelyekkel. De Jamie ennél többet érdemelne.
Jamie életet érdemelne.
Sírni szerettem volna, de talán csak azért, mert ilyenkor ez a szokás. De én még apa temetésén se sírtam. Most pedig szintén úgy éreztem, képtelen vagyok rá. Pedig belülről szinte fojtogatott a fájdalom, mégsem akart felszínre törni. Mikor Klint átkarolta a vállam, kicsit megnyugodtam. Nem mondott semmit, de ezzel azt sugallta nekem, hogy emiatt ne szégyelljem magam. Hogy ebben nincs semmi rendkívüli. Hogy ez teljesen normális viselkedés a részemről.
Sokáig álltunk ott csendben, és ez jót tett nekem. Korábban attól féltem, hogy csak a gyilkosság képe fog megmaradni bennem Jamie-ről, de most lepergett előttem az összes közös emlékünk, ez pedig megnyugtatott. Az pedig külön is jól esett, hogy Klint nem sürgetett, hanem kivárta, amíg magamtól mondom azt, hogy most már menni szeretnék.
- Jól vagy? –kérdezte, amikor már elindultunk a temető kijárata felé.
- Igen –bólintottam, és halványan rámosolyogtam. –Köszönöm, hogy kijöhettem ide.
- Bármikor jöhetsz, csak szólj –puszilta meg az arcom. Nekidőltem a karjának, és hirtelen elöntött a mérhetetlen hála iránta.
Mihez is kezdenék nélküle?
- Caitlyn! Te vagy az? –kiáltotta valaki mögöttünk, majd szapora lépteket hallottunk. Ez megijesztett, hiszen egy temetőben nem szoktak hangoskodni. Klint is bizonyára rosszat sejtett, mert maga mögé utasított engem, miközben a hang irányába fordult, és előreszegezte a nadrágövéből előrántott pisztolyt. Egy lány közeledett felénk, lélekszakadva. Először nem láttam, ki az, de aztán felismertem, szívem pedig izgatottan dobogni kezdett.
- Ne! Várj! –léptem Klint mellé, és megfogtam pisztolyt tartó kezét. Barátom csodálkozva nézett rám. –Ismerem őt.