A 18. napot kihagytam, sőt, a 19.-et is, de ma bepótoltam a maival együtt. Különösebb hozzáfűzni valóm nincs, csak annyi, hogy Klint ismét a kezébe vette a dolgokat, és egyelőre még én sem tudom, mit is akar pontosan kihozni ebből a "meglepetésből". :) 

19. nap
Valamikor, végtelennek tűn idő múlva csupán távolról érzékeltem, hogy csapódik a bejárati ajtó, majd egy fiúhang a nevemet kiáltozza. Nem volt erőm válaszolni, de addigra az illető már oda is ért hozzám, leguggolt mellém, erős karjaival pedig átfogott engem. Kezemet elvette az arcom elől, és kisimította hajamat a szememből.
- Caitlyn! –tört ki belőle a megkönnyebbülés, és magához ölelt engem. –De örülök, hogy jól vagy… attól féltem, hogy valami bajod esett!
Képtelen voltam visszaölelni őt, pedig nagyon örültem, hogy itt van. Lassan pislogtam párat, hogy tisztuljon a látásom, miközben ő kicsit eltávolodott tőlem, hogy a szemembe nézhessen.
- Klint –suttogtam meggyötörten, és mutatóujjammal sután végigsimítottam a karján.
- Nincs semmi baj –mosolygott, de kissé erőltetetten. Pedig a szeme csillogott, de ez nem tudta elrejteni az arcán éktelenkedő mély vágást, melyből már csak szivárgott a vér, de a pólóján lévő sötét foltból ítélve nem is olyan rég még folyt belőle. Ruhája néhol elszakadt, és a karján is több horzsolás éktelenkedett. Ő azonban most csak velem foglalkozott. Leült törökülésben a földre, és magához húzott engem. Mikor ismét a karjaiban, és immár az ölében voltam, nem bírtam tovább: elsírtam magam. Klint nem sürgetett, csak a hajamat simogatta, és nagyon értékeltem benne, hogy nem suttog bugyuta, megnyugtatónak szánt szavakat a fülembe. Azoknak úgysincs semmi értelme. Mi lehetne vigasztalóbb számomra annál, hogy tudom: velem van, számíthatok rá?
- Jobban vagy? –kérdezte, mikor már úgy-ahogy megnyugodtam.
- Igen –bólintottam, majd kinéztem a válla fölött. –A többiek…?
- Nemsokára jönnek. Legalábbis James, Ralph és Maria biztosan.
- Mi történt, mikor eljöttem? –érdeklődtem.
- Mielőtt bármit is mondanék, megkérhetlek, hogy add ide Jamie gyűrűjét?
Kissé meghökkentett a kérése, de azért teljesítettem. Lecsatoltam a nyakláncomat, melyen medálként viseltem a bátyám gyűrűjét, és átadtam Klint-nek, aki egyből a belsejét kezdte el vizsgálni, majd kissé dühösen felmordult.
- Gondolhattam volna…
- Mi az? –tudakoltam, hevesen dobogó szívvel.
- Nyomkövető van benne –mutatta. Először észre se vettem, mert olyan volt, mint egy sima fémjel, de aztán láttam, hogy nagyobb, sötétebb, és egy pici piros pötty villog a közepén. Elszorult torokkal néztem a barátomra.
- Ez… hogyan?
- Van egy gyanúm, de nem akarlak megbántani –mondta. Éreztem, hogy újra könnyek szöknek a szemembe.
- Nem bántasz meg –suttogtam megtörten, és már újra sírtam. –Hogy tehette ezt David? Elárulta Jamie-t… a családunkat… engem! Miért? Miért?!
- Nem tudom –vallotta be Klint, majd két keze közé vette az arcomat, és határozottan a szemembe nézett. –De ki fogom deríteni. Megígérem. És ha úgy adódik, tisztázzuk a bátyádat. Oké?
Csak néztem rá nagy szemekkel, majd tekintetem a kezében tartott gyűrűre tévedt. –Nem kell lemondanod róla –mondta halkan, szinte kitalálva a gondolataimat. –Ugye, bízol bennem?
Ezt kérdezte, de közben, hogy a szemébe néztem, az az érzésem támadt, hogy talán nem is nekem szólt a kérdés. Mert én nem kételkedtem benne. Ő viszont önmagában igen.

20. nap
A többiek másfél óra múlva toppantak be, és elég ramaty állapotban voltak. Maria afrofonott haja kibomlott, szanaszét állt, az alsó ajka pedig felrepedt. James volt a legmakulátlanabb, neki csak a szeme alatt éktelenkedett egy monokli. Ralph úgy vigyorgott, mint egy vadalma, annak ellenére, hogy az egyik szemfoga kitört, a sebből kifolyó vér pedig rászáradt az állára, ráadásul furcsán húzta a lábát, amiből arra következtettem, hogy bizonyára kificamodott, vagy talán el is tört.
- Mekkora buli volt! –lelkesedett Ralph, miközben levágta magát a hófehér bőrkanapéra. –És micsoda kecó –nézett szét álmélkodva.
- Hol van a mosdó? –kérdezte Maria, kissé remegő hangon. Úgy tűnt, ő nehezebben viseli a sérüléseit.
- Az előszobában balra a második ajtó –mondtam, és már ott sem volt.
- Hol van Klint? –kérdezte Jamie, de nem ült le, csak karba tett kezekkel a szekrénynek támaszkodott.
- A hálószobában. Éppen a… pihen –vágtam ki magam, még mielőtt kikotyogtam volna a nyomkövetőt. Ez túl sok magyarázkodással járt volna.
- Mindenkire ráfér –bólogatott James.
- Én visszamennék –vágott közbe Ralph, szemei csak úgy csillogtak. –Baromi jó volt végre hasznossá tenni magam!
James felvont szemöldökkel nézett rá. –Ralph, fegyvert fogni emberekre minden, csak nem hasznos.
- Jó, jó, de akkor is –legyintett, majd kérdezés nélkül elkezdte nekem ecsetelni a részleteket. –Az egyik felém lőtt, de én ráugrottam, így a golyó a plafont találta el, a másiknak pedig a kezéből csavartam ki a fegyvert, miután…
- Öhm, megnézem Maria-t –hadartam, majd felálltam és kirohantam a nappaliból. Valójában azonban nem a fürdőszoba felé indultam, hanem Klint-hez mentem. Muszáj volt tudnom, sikerül-e megmentenie a gyűrűt. Jelenleg csak egy foglalkoztatott.
- Ki az? –kérdezte Klint, mikor bekopogtam a szobába. Nem válaszoltam, csak résnyire nyitottam az ajtót, és bedugtam a fejem a nyíláson.
- Bejöhetek?
Klint az ágy előtti szőnyegen ült törökülésben, előtte különféle szerszámoknak tűnő tárgyak, és persze a gyűrű.
- Persze, gyere csak –mosolygott fáradtan, úgyhogy becsuktam magam mögött az ajtót, és odatelepedtem mellé a földre. Klint figyelme ismét a gyűrű felé fordult, épp valamilyen hosszú, hegyes tárggyal próbálta lefejteni a nyomkövetőt a gyűrű belsejéről. Nem szóltam semmit, mert nem akartam megzavarni, hát csak csendben üldögéltem mellette, és figyeltem, ahogy dolgozik. Most tűnt csak fel, milyen hosszúak az ujjai, és milyen finom keze van. Pont olyan, mint akinek még sohasem kellett kétkezi munkát végeznie. Persze, ebben nincs semmi meglepő, bár fogalmam sem volt arról, hogy Dániában mégis milyen a megélhetőség, sőt, hogy egyáltalán Klint milyen helyen lakik.
- Nagyon bebiztosították magukat –sziszegte a fogai között, majd egy utolsó sikertelen próbálkozás után lehajította a szőnyegre a kis feszítővasat, és nagyot sóhajtva megdörzsölte a szemeit.
- Semmi baj –simogattam meg a vállát, mert hirtelen nagyon megsajnáltam őt. –Ha nem lehet máshogy megoldani, nyugodtan semmisítsd meg a gyűrűt…
- Megígértem, hogy visszakapod –vágott közbe indulatosan. –Legalább most az egyszer tartsam be a szavamat.
- Hogyhogy most az egyszer? –értetlenkedtem. –Nem szegted meg a szavad, hiszen utánam jöttél…
- Nem erre gondoltam –morogta lehajtott fejjel, ujjai között forgatva Jamie gyűrűjét. Tényleg nem értettem, miről beszél, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is érdemes faggatóznom. Legalábbis ebben a helyzetben biztosan nem.
- Megyek, megnézem Maria-t –mondtam, de amikor felálltam, Klint megfogta a kezem. Mikor lenéztem rá, teljesen ledöbbentem. Úgy nézett rám, mint még soha azelőtt. A tekintete beszélt, csak éppen nem tudtam megfejteni, mi az üzenet, amit át akar adni.
- Szeretlek –mondta, és erre az egyetlen szóra nagyot dobbant a szívem. Ugyanakkor nem tudtam, mit is válaszolhatnék erre. Pedig biztos voltam benne, hogy szeretem Klint-et. De talán még nem érett meg az idő arra, hogy ezt ki is mondjam. Ami furcsa, mert korábban sosem gondolkoztam azon, milyen nehéz kimondani azt, hogy szeretlek. Hiszen a bátyáimnak sokat mondogattam. Csakhogy a bátyáim már nincsenek. Klint pedig soha nem is lesz az, természetesen. Ez pedig szöget ütött a fejembe: vajon hogyan tekintek rá valójában?

Klint estig nem jött ki a hálószobából, Maria, James, Ralph és én pedig a nappaliban ütöttük el az időt. Ralph felfedezte a TV és egyéb technikai berendezések rejtelmeit, és azzal szórakoztatta magát, illetve minket is. Maria-t ez roppantul idegesítette, de egyébként is nagyon morcos volt egész nap, amit csak akkor értettem meg, amikor James megsúgta nekem, hogy Maria szájsérülése tulajdonképpen a piercingjének köszönhető, amely, miután az egyik támadó nekicsapta a lányt a falnak, felsértette a száját. Ám Maria-t mégsem ez bántotta, hanem az, hogy ezt a piercinget még 15 éves korában csináltatta, és komoly szimbólum volt számára, a dulakodás közben azonban kiesett a szájából, és elhagyta.
- Miféle szimbólum lehet egy testékszer? –kérdeztem, félhangosan, miközben James-szel a konyhában kerestünk tányérokat, miután telefonon rendeltünk egy nagy pizzát vacsorára.
- Maria innentől kezdve tekinti magát lázadónak –magyarázta James. –Az ötlet az enyém volt. Nagyon szerettem volna egy tetoválást, de a szüleink persze ellenezték. Maria nem kért tőlük engedélyt, egyik nap már piercinggel jött haza.
- És, mi lett a büntetése?
- Maria és a büntetés? –nevetett. –Őt nem lehetett megbüntetni. Sokszor az az érzésem, hogy nem fél semmitől és senkitől. Vállalja a tettei következményét, és az esetleges büntetésre úgy tekint, mint csupán egy átmeneti állapotra. Ezért az ő esetében a büntetés cseppet sem lenne eredményre vezető.
Eszembe jutott, amikor David tizenöt évesen hazajött leragasztott fülcimpával. Csak viccnek szánta, de amit apától kapott, azt nem tette zsebre. Persze, őt se nagyon érdekelte a büntetés.
- Azt hiszem, a bátyámmal tökéletesen megértenék egymást –csúszott ki a számon.
- Neked is van testvéred? –nézett rám érdeklődve. –Hány éves? És ő hol van?
- Öhm… tanul. St. Louis-ban –vágtam ki magam. –Ritkán látom. Sajnos.
- Az tényleg nem jó –érintette meg a karomat együtt érzően. –Ezek szerint azt sem tudja, hogy beálltál lázadónak?
- Nem –ráztam a fejem, és hogy tereljem a figyelmemet, kihúztam a konyhaszekrény fiókot, de amikor megláttam a tartalmát, egy pillanatra ledöbbentem. James is elismerően füttyentett.
- Ejha! Ezeket vajon honnan szerválta Klint?
A kérdés jogos volt, és engem is nagyon foglalkoztatott. A fiók ugyanis tele volt valódi ezüst evőeszközökkel, ráadásul valami fura minta volt rájuk gravírozva, de biztos voltam benne, hogy azelőtt sose láttam ezt a motívumot, ami már-már egy címernek tűnt.
- Ezekkel bűn pizzát enni –viccelődött James, de mikor látta, milyen arcot vágok, visszább vett. –De, nincs más, úgyhogy muszáj lesz ezzel beérnünk –azzal benyúlt a fiókba, és határozottan kivette belőle a villákat és a késeket. Én ugyan hozzá se mertem volna nyúlni az evőeszközökhöz, úgy meredtem rájuk, mintha valami mérges kígyók lennének.

Klint csak akkor jött ki hozzánk, mikor mi már befejeztük a vacsorát, sőt, Ralph és Maria már el is bóbiskoltak, James-szel pedig nekiálltunk mosogatni a konyhában.
- Hát ti mit csináltok? –jött ki hozzánk Klint.
- Rendeltünk pizzát, mert kajásak voltunk. Hagytunk neked is –mutatott James a hátunk mögött lévő konyhapultra.
- Kösz –motyogta Klint, de nem mozdult. A szemem sarkából lestem őt, és feltűnt, hogy tekintete a villákon van. –Ezeket hol találtátok?
- A fiókban –mondta James. Azon kaptam magam, hogy feszülten várom, mi lesz Klint reakciója, ám amikor találkozott a tekintetünk, gyorsan lehajtottam a fejem. Talán még saját magam előtt is szégyelltem bevallani, de bizalmatlanságot éreztem vele szemben. Az viszont kissé vicces volt, hogy pár darab villa miatt…
- A többiek? –váltott témát Klint, miközben leült a pulthoz, tányérra tette a pizzát, és elkezdte enni. Nem kerülte el a figyelmem, hogy késsel villával teszi, ami valamiért ismét szöget ütött a fejembe. Fejezd már be!, szóltam rá magamra gondolatban, és inkább igyekeztem a mosogatásra koncentrálni. Tényleg nem értettem, mi bajom van, hiszen otthon minket is megtanítottak késsel-villával enni. Nincs ebben semmi rendkívüli.
Csak éppen Klint olyan idegennek hatott ebben a környezetben. Pontosabban fogalmazva: mintha nem is ugyanaz az ember lett volna, mint a lázadók főhadiszállásán. Ezzel a változással pedig most egyszerűen nem tudtam mit kezdeni.
- Elaludtak –felelte James, mikor látta, hogy én nem reagálok.
- És a többiek? –jött a nyomatékosítás. James vállat vont.
- Néhányan megsérültek, volt, aki elhúzta a csíkot, mások ott maradtak…
- És Royd?
- Róla nem tudok semmit. Fogalmam sincs, sikerrel jártak-e végül.
- Bizonyára nem –rázta a fejét Klint. –Carlos és a fő emberei nem olyan hülyék, hogy ott maradjanak védtelenül. Nyilván valami titkos helyen vannak, ahol nem találják meg őket.
Úgy elkezdett remegni a kezem, hogy beleejtettem a tányért a mosogatóba, így sikeresen felcsaptam magam vízzel.
- Csak óvatosan –mosolygott James, majd felvett egy konyharuhát, és elkezdte vele törölgetni az arcomat. Erre Klint kissé megköszörülte a torkát, James pedig észbe is kapott.
- Bocsánat, most jut eszembe, hogy meg akartam nézni a… -kezdte, de nem fejezte be a mondatot, csak sietős léptekkel kereket oldott. Nem fordultam meg, tovább folytattam a mosogatást, szinte már gépiesen. Nem is érzékeltem, mi zajlik körülöttem, így ijedten rezzentem össze, amikor Klint egyszer csak elém nyújtotta a kezét. A tenyerén ott feküdt Jamie gyűrűje, kissé megviselt állapotban, de legalább egyben.
- Ki kellett vágni belőle a nyomkövetőt, de összeforrasztottam. Így talán még jó is lesz az ujjadra –mondta kedvesen, a hangszínétől pedig könnyek gyűltek a szemembe. Éppen ezért nem is mertem ránézni, csak bólintottam, és közben tovább súroltam a szivaccsal az amúgy már teljesen tiszta tányért. –Caitlyn… -Klint az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy a szemembe nézhessen. –Mi a baj?
- Minden –bukott ki belőlem, de egyből meg is bántam. –Semmi. Vagyis… nem tudom –suttogtam. –Olyan zavaros ez az egész… nem értem, mi ez a hely… te is olyan más vagy… és David… meg Royd… ezek szerint tényleg meg akarja…
- Nem fogja bántani –szögezte le gyorsan.
- De akarja!
- Az akarat nem mindig valósítható meg.
- Te tényleg nem érted, mit élek át, igaz? –kérdeztem, és most már valóban indulatos voltam. –Az egyik bátyámat megölték, ráadásul kiderült, hogy a másik bátyám erről tudott, sőt, közreműködött is benne, de akárhogy is nézzük, mégiscsak a testvérem, aki most szintén bajban van, ráadásul azok miatt, akikhez csatlakoztam, pont a meggyilkolt bátyám tanácsára!
- Tehát nem tudod, kiben bízhatsz –összegezte, szinte már tárgyilagosan, ami olyan váratlanul ért, hogy egy pillanatra kizökkentett az önsajnálatomból.
- Hát… igen –mondtam, kissé bizonytalanul. Klint nem felelt, csak finoman kivette a kezemből a tányért, elzárta a csapot, megtörölte a kezeimet a konyhakendővel, majd odavezetett a pulthoz, és leültetett az egyik bárszékre, ő pedig a mellettem lévő foglalt helyet. Szembefordított magával, egész közel húzott magához, így lábaim a lábai között voltak, kezeit pedig a térdemre helyezte, puhán és finoman, mégis határozottan.
- Teljesen megértem, hogy így érzel, és gondolom, erre a lakásom kinézete is rátett egy lapáttal –mondta.
- Én nem… -kezdtem, de ő felemelte a kezét.
- Hadd mondjam végig. Szeretném –tette hozzá egy halvány mosoly kíséretében, de aztán újra elkomorodott. –Azt is tudom, hogy itt, ebben a környezetben teljesen másképp hatok, mint a lázadók bunkerében. Ennek az az oka, hogy én itt vagyok otthon. Odahaza Koppenhágában én ilyen körülmények között élek. Jómódú családból származom, és sokáig fogalmam sem volt, milyen a szegénység vagy a nélkülözés. Nekünk ezekkel sosem kellett szembesülni.
Lopva a kezére néztem, melyekkel mintha sosem végzett volna kétkezi munkát. Sőt, nincs is ott a „mintha” és a „volna”.
- Csakhogy én ebben a jómódban sosem éreztem jól magam –folytatta.
- Te hülye vagy –tört ki belőlem, majd mindketten elnevettük magunkat.
- Igen, tudom. És nem te vagy az első, aki ezt mondja –mosolygott. –A rokonaim közül sokan idiótának néztek, bár nem mondták ki, de tudtam, hogy ezt gondolják. De mindig is kilógtunk a sorból a húgommal. Grethe –tette hozzá. –És David-del egyidős.
- Ő is elment otthonról?
- Igen –bólogatott. –Még tavaly együtt mentünk ki úgynevezett diakóniai évre Franciaországba. Mivel mindketten folyékonyan beszélünk franciául, ezért adta magát a lehetőség. Aztán ő idén Svédországban van ösztöndíjon, én pedig bevállaltam, hogy kijövök a tengeren túlra. És milyen jól tettem –simogatta meg az arcomat, mire ösztönösen elpirultam.
- Én még sosem jártam külföldön –motyogtam elég hülye módon. –Sőt, még New York-on kívül sem jártam soha. Jamie mindig ígérte, hogy egyszer majd elmegyünk egy európai körútra, de én már azzal is megelégedtem volna, ha David legalább egyszer elvisz magával egy meccsre.
- Nem jártál még kosármeccsen? –meresztett nagy szemeket.
- Hát, olyan igazin még nem. Sosem engedtek.
- Akkor ezt azonnal pótolni kell –állt fel a bárszékről. Kérdőn néztem rá. –Készülődj, kicsit magunk mögött hagyjuk ezt a nyomasztó helyzetet!
- De hát hova megyünk? –néztem rá tartózkodóan. Odahajolt, megpuszilta a homlokomat, majd rám kacsintott.
- Az meglepetés. Bízz bennem!