Jaj, de nem vagyok magamra büszke! Utoljára 29.-én írtam, amit nagyon szégyellek. :( Mentségemre legyen szólva, hogy volt dolgom, és sajnos a folytatás ötlete is váratott magára. De ma ihletet kaptam, igaz, csak 1560 szót. Plusz kiszámoltam, mennyivel vagyok elmaradva. Ha mindent a menetrend szerint csináltam volna, akkor 38.341 szónak kellene lennie, de majdnem 10.000 szóval vagyok lemaradva. Megpróbálom behozni a lemaradást, de nem sok esélyt látok rá, úgyhogy valószínűleg majd hosszabbítást fogok engedélyezni magamnak, ami talán nem is olyan nagy baj, tekintve, hogy úgysem érnék április 8.-ig a történet végére. Szóval, egyik szemem sír, a másik nevet, de ma legalább folytattam. Bár ha belegondolok, mindkét szemem sír, mert tudom, mi lesz a hosszú távú folytatás, és annak lesz, aki nem fog örülni... vagy, reményeim szerint senki. De Caitlyn egész biztosan nem. Nehéz ez, amikor tudatosan kell fádalmat okozzak... De ez az író sorsa. A cselekményért bármit. :)

* * *

- Nem hittem volna, hogy van nem fekete ruhád is –mosolyogtam, mikor már a kocsiban ültünk.
- Volt életem azelőtt is, mielőtt megismerkedtünk –kacsintott rám, mire kissé meglöktem.
- Nem ér más tollával ékeskedni! Ez Tej Parker szövege!
- Nemhogy örülnél, hogy ismerem –hajolt oda, majd adott egy gyors puszit az arcomra. Tény, hogy nagyon furcsának hatott a világoskék ingben és farmer nadrágban. Olyan… más volt. Másabb, mint amilyennek megszoktam. Elegánsabb. De talán az volt a legkülönösebb, hogy ebben a stílusban jól is érezte magát.
Mindig emlékeztetnem kellett magam, hogy Klint előkelő környezetből származik. Éppen ezért nem értettem, mit akar tőlem? Pont tőlem, akinek egy romhalmaz az élete, aki semmit nem tud adni, csak saját magát… Mindenem odalett. Nem csak a ruháim és a többi ingóságaim, hanem a házunk, a családom…
Nekem már csak Klint maradt. És erre nem jó rádöbbenni. Sőt, nem is szeretek belegondolni.
- Hova megyünk pontosan? –kérdeztem, csak hogy tereljem a figyelmemet.
- Philadelphiába –mondta rám pillantva. –Gondolom, nem jártál még ott.
- Talált-süllyedt –bólintottam. –De hogy jutott eszedbe pont most odamenni? Úgy értem, elég nagy gáz van a forradalom miatt, nem?
- Gáz az mindig van és lesz is. Ezek után csak még több –sóhajtott, majd megfogta a kezem. –Én csak szeretném, ha kicsit kizökkennél a sok feszültségből, és ki tudnál kapcsolódni. Szeretnék valami pluszt nyújtani neked.
- Nekem nincs szükségem nagy dolgokra. Elég, ha te velem vagy –ráztam a fejem, mire elmosolyodott, és kicsit megszorította a kezem.
- Ezt bízd csak rám.
Annyiszor mondta már ezt, hogy úgy éreztem, az életem is rábíznám, és talán nem csak azért, mert nincs más választásom. Viszont ott bujkált valami bennem, ami nem hagyott nyugodni, akárhányszor csak ránéztem. Mert bár mosolygott, mégis, olyan gondterheltnek tűnt. Szívesen megkérdeztem volna, mi a baja, de nem akartam felzaklatni. Én legalábbis biztosan kiakadnék, ha valaki nyaggatna azzal, hogy minden rendben van-e. És amit én sem szeretek, azt nyilván nem fogom másnál gyakorolni. Úgyhogy inkább kinéztem az ablakon, és gyönyörködtem a város látványában, mert valóban nem jártam még New York délnyugati részén. Mi ugyanis a város keleti felében laktunk. Valamikor… nagyon régen.
Vajon viszontlátom újra anyát?
Rá gondoltam, meg a régi házunkra, aztán pedig David jutott az eszembe. Miért állt át Carlos oldalára? Miért hagyta, hogy megöljék Jamie-t? És mit akart azzal mondani Carlos, hogy Jamie-nek szívességet tett ezzel? Egyáltalán: kik azok az északiak? Vajon tényleg a királyi család valamelyik tagja ölette meg? Bár egyiküket sem ismertem személyesen, már most gyűlöltem őket. Gyűlöltem, még akkor is, ha tudtam, hogy nem szabad. De hiába, van, amikor az indulatainkat nem lehet kordában tartani.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy ijedten eszméltem fel, amikor Klint hirtelen nagyot fékezett. Meg kellett kapaszkodnom a műszerfalban, nehogy előre essek, majd hevesen dobogó szívvel az előttünk lévő kocsisorra meredtem.
- Mi ez? –kérdeztem. –Baleset?
- Bárcsak az lenne –morogta, mire elkerekedett szemekkel néztem rá. –Nem úgy értettem –helyesbített, és előre mutatott. –Ellenőrzik a kimenő forgalmat. Gondolom, le akarják zárni a várost.
- A forradalom –suttogtam, Klint pedig gondterhelten felsóhajtott, majd kikapcsolta a biztonsági övet, hogy elérje a hátsó ülést. Egy szürke pulóvert nyújtott felém. –Ezt vedd fel. És nem szívesen kérnélek rá, de vedd le a sapkát, és helyette tedd fel ezt –azzal egy napszemüveget is a kezembe nyomott. Értetlenkedve pislogtam rá.
- Miért…?
- Csak csináld. Nem tudhatjuk, kik várnak minket az átkelőnél.
Engedelmeskedtem hát, de közben egyre jobban szorította valami a mellkasomat.
- Miért nem a bejövő forgalmat ellenőrzik? –kérdeztem, miközben az autó alapjáraton gurult előre velünk.
- Nyilván azt is figyelik, de tudniuk kell, kik mennek ki –magyarázta.
- Te ezt tudtad? Azért nem öltöztél feketébe? –kíváncsiskodtam. Klint kerülte a tekintetem.
- Mondjuk úgy, hogy sejtettem. Ne feledd, hogy én már átéltem egy forradalmat.
Ezzel nem volt értelme vitatkozni. Valami mégis szöget ütött a fejembe. –De ha sejtetted, akkor miért pont most indultunk el Philadelphiába?
Klint most már feltűnően kerülte a tekintetem. A nyakát nyújtogatva kémlelte a sor elejét, ami egyre közelebb került hozzánk. –Te aztán odafigyelsz a részletekre –mosolygott, de ez nagyon erőltetett volt.
- Sajnos gyanakvóvá kellett válnom –feleltem szárazon, miközben becipzáraztam a pulóvert, és feltettem a napszemüveget. Klint rám nézett, halványan elmosolyodott, kisimított egy tincset az arcomból, majd odahajolt, és adott egy rövid csókot.
- Fiatal vagy te még ahhoz.
Talán igaza volt. De ahogy a szemébe néztem, tudtam, ő is tisztában van vele: a gyanakvás nem kor kérdése, sokkal inkább az átélt események és tapasztalatok következménye.
- Ne aggódj, minden rendben lesz –mondta, mikor már csak két kocsi volt előttünk. –Ha bármit kérdeznek, ne válaszolj. Majd azt mondom, spanyol vagy, és nem tudsz angolul. Nem lesz baj –fogta meg a kezem. –Kijutunk a városból.
Mindez olyan baljóslatúan hangzott, hogy kirázott a hideg. Kissé remegő ujjakkal megigazítottam a napszemüveget, majd vettem egy mély levegőt, és hátradőltem az ülésen. Nyugi, csak lazán. Nem lesz semmi baj. Mi lenne? Biztosan csak rutin ellenőrzés. Nem tudják, ki vagyok. Nem lesz baj. Klint-et se ismerik. Ki fogunk jutni.
De amikor az utolsó kocsi is tovább hajtott előlünk, és mi következtünk, már nem voltam ebben olyan biztos.
- Jogosítványt, forgalmi és személyi igazolványt! –szólt be a kocsiba egy Klint-tel egyidős forma fiú, aki viszont kicsit izmosabb volt, egy terepszínű nadrágot, egy pászos fekete pólót viselt, a haja pedig oldalt egész rövidre volt nyírva, a feje tetején viszont egy csík hosszabban meredezett az ég felé. Nem volt punk kinézete, inkább valami katonának tűnt, abból is új generációsnak. Már ha létezik ilyen.
- Remélem, nem fotóztak le gyorshajtásért –viccelődött Klint, miközben átadta az iratokat.
- Manapság a gyorshajtás a legkisebb problémánk –felelte a srác, miközben az iratokat nézegette, majd visszaadta Klint-nek. –Rendben, mehettek. Vagyis…
Elkövettem azt a hibát, hogy felé fordultam, így találkozott a tekintetünk. Bár a napszemüvegen keresztül elvileg nem láthatta a szememet. Elvileg. Én viszont felismertem őt. Nem tudtam, ki ő, de abban biztos voltam, hogy már láttam valahol. Találkoztunk azelőtt. De hol?
- Ő kicsoda? –kérdezte, felém mutatva.
- Lyn. A barátnőm –vágta rá Klint.
- Nem találkoztunk már valahol? –nézett rám a srác. Be kellett harapnom az alsó ajkam, hogy ne bukjon ki belőlem egy hang se.
- Spanyol. Nem tud angolul –mondta Klint bocsánatkérően, jobb keze pedig jól láthatóan ráfeszült a sebváltóra. Legnagyobb döbbenetemre azonban a fiú szeme felcsillant, és elkezdett egy számomra teljesen ismeretlen nyelven beszélni, amiről azonban biztosra vettem, hogy spanyol.
És akkor rájöttem, honnan ismerem őt. Jamie osztálytársa volt a gimiben, és az egyedüli a suliban, aki tudott spanyolul, így ő korrepetált mindenkit, aki tanulta ezt a nyelvet. Bár nekem sosem segített, de Jamie-nek igen, és egyszer, amikor a bátyámat kerestem, pont együtt tanultak a könyvtárban.
- Azt hiszem, már így is késésben vagyunk –mondta Klint határozottan, azzal gázt adott, és csikorgó kerekekkel elhajtottunk onnan. –Ne nézz hátra! –szólt rám, mikor már épp meg akartam fordulni.
- Miért?
- Én kérdezek. Ismered ezt a srácot? –villantotta rám a tekintetét.
- Én… Igen… vagyis, nem tudom, hogy hívják, de Jamie osztálytársa volt…
- Remek. Reméljük, nem ismert fel –Klint nagyot sóhajtott, és egyik kezével végigsimított a haján. –Minél hamarabb el kell érnünk Philadelphiába.
Ezt mintha nem is nekem mondta volna, de épp elég volt ahhoz, hogy leessen a tantusz.
- Nem kosármeccsre megyünk –motyogtam. –Hanem menekülünk.
Klint meredten nézte az utat, ujjai erősen szorultak a kormánykerékre. –Nincs más választásunk.
Úgy éreztem, mintha egy nagy kő zuhant volna a mellkasomra, eltorlaszolva a beáramló levegő útját. Pánikba estem. –Arra kényszerítesz, hogy hagyjam el a várost, ahol felnőttem? –kérdeztem remegő hangon.
- Caitlyn, most nincs ideje az érzelgősségnek…
- Te meg miről beszélsz?! –kiabáltam rá, és hátra mutattam. –Ott van az anyám és az egyetlen életben maradt bátyám!
- Aki átállt az ellenség oldalára, és mellesleg már nem nagyon köt már New York-hoz! –vágott közbe türelmetlenül.
- Nincs jogod ahhoz, hogy rendelkezz az életem felett –sziszegtem, majd kicsit kihúztam magam. –Állj meg!
- Nem.
- Azt mondtam állj meg! –kiabáltam. Klint nem felelt, csak még nagyobb sebességre kapcsolt, de aztán meggondolta magát, és lendületesen leparkolt az út szélére. Egyből kinyitottam az ajtót, és kiugrottam a kocsiból. Klint persze követett engem.
- Nem mész sehova, Caitlyn –fogta meg a karomat.
- Eressz el –néztem rá csúnyán. –Hazamegyek.
- Otthon nem vagy többé biztonságban. Értsd már meg! –emelte fel a hangját.
- Te értsd meg! –kiabáltam, és könnyek szöktek a szemembe. –Azt kéred tőlem, hogy mindent hagyjak hátra, és ugorjak fejest az ismeretlenbe egy idegennel az oldalamon…
- De hát én nem vagyok idegen –vette két keze közé az arcomat. –Nézz a szemembe –suttogta. –Ismersz engem, Caitlyn. Tudod a nevemet. Ismered a hangomat. Ismered a csókomat –azzal lehajolt, és ajkát az enyémhez érintette. Akárhogy is ellenkeztem, ez mégis hatással volt rám. Mikor el akart húzódni, nyaka köré fontam a karomat, ezzel visszahúzva őt magamhoz, és mohón megcsókoltam.
- Ugye, soha nem hagysz el? –suttogtam, mikor elváltunk egymástól. Klint egy pillanatra lehunyta a szemét, és mélyeket lélegzett. Még szorosabban öleltem őt. –Ígérd meg, Klint! Ígérd meg, hogy nem hagysz magamra soha!
- Megígérem –felelte erőtlenül. –Megígérem, hogy mindig számíthatsz rám.
Talán kételkedhettem volna a szavában. Talán fel kellett volna ismernem a válaszban rejtőző kétértelműséget. Talán rá kellett volna jönnöm, hogy kikerülte az egyenes válaszadást. De ott és akkor mindez még nem tűnt fel. Vagy csak nem akartam tudomásul venni. Inkább hagytam, hogy újra megcsókoljon, mert amíg a karjai között lehettem, könnyednek, boldognak és gondtalannak éreztem magam. Életem első szerelme. Életem első csókjai. Életem első fiúja.
És talán életem első csalódása is.