Nagyon régen írtam, ami többek között annak is köszönhető, hogy egy pár napig nem tudtam, hogyan legyen a folytatás, aztán amikor végül kitaláltam, akkor meg nem volt időm írni. Szóval egyvalamit már megtanultam a kihívás során: van olyan nap, amikor egyszerűen nincs mód az írásra. Sajnos. Persze tudom, hogy kellene, hogy legyen, de egy szakdolgozat mellett ez megoldhatatlan volt. Azt is kiszámoltam, hogy még 12 napra van szükségem ahhoz, hogy meglegyen az 50.000 szó. Azt viszont biztosra tudom, hogy a történet nem fog véget érni 50.000 szónál. Hiszen még csak most kezdődik igazán... :)

* * *

Philadelphia csupán másfél órányira volt New York-tól, mégis úgy éreztem, mintha a világ másik felében lennék. Bár kétségtelenül szép város volt, mégis idegennek hatott a számomra. De talán csak azért, mert tényleg nem jártam még sehol New Yorkon kívül. David viszont sokat mesélt Philadelphiáról, így most nagyon érdekes volt látni, ahogy megelevenednek szemeim előtt az általa elmondottak.
- Meddig maradunk? –kérdeztem, mikor már jó ideje ültünk csendbe burkolózva a kocsiban.
- Miért nem azt kérdezed inkább, hogy hova jöttünk? –kérdezett vissza, miközben leparkoltunk az út szélén. Elfojtottam egy sóhajt, és kinéztem az ablaküvegen. Az utca, ahová megérkeztünk, egyforma sorházakkal volt tele, melyeknek bejárata az utcáról nyílt.
- Hova jöttünk? –néztem rá Klint-re.
- Egy jó barátomhoz. Nála fogunk lakni egy ideig. Majd meglátod, milyen rendes.
- Azt hittem, csak átutazóban vagyunk –mondtam. –New York nagyon közel van, és ha mi menekülünk, akkor…
- Itt biztonságban leszel –vágott közbe, majd elmosolyodott egy pillanatra, aztán elfordult, és kiszállt a kocsiból. Nem követtem a példáját, de ő kinyitotta nekem az ajtót, így kénytelen voltam én is kiszállni. Hagytam, hogy megfogja a kezem, de nem viszonoztam a mosolyát. Egyszerűen nem állt össze a kép a fejemben. Ha tényleg olyan nagy a baj, ahogyan a szavai sejtetik, akkor miért időzünk egy olyan városban, ami egy köpésre van New York-tól? Ilyen esetben nem az a cél, hogy minél messzebb legyünk a veszélyforrástól?
Klint alig csengetett be, már nyílt is az ajtó, és szembetaláltuk magunkat egy lánnyal. Klint-tel egyidős forma lehetett, talán csak pár évvel fiatalabb. Vékony volt, barna haja egész rövidre volt vágva, és kissé kócosan állt. Orrában egy piercing volt, és mivel csak egy topot viselt, jól látszódott a kulcscsontján végighúzódó tetoválás. Mikor meglátott minket, izgatott mosoly ült ki az arcára, és kissé mintha el is pirult volna. Szólásra nyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán, csupán teljes áhítattal nézte Klint-et, mire értetlenkedve vontam össze a szemöldököm.
- Szia, Amy –köszönt végül Klint. –Ugye, nem érkeztünk túl korán?
- Mi? Jaj, dehogyis –a lány kezdett felocsúdni, de úgy tűnt, még mindig Klint látványának a hatása alatt van.
- Ő a barátnőm, Caitlyn –mutatott be Klint. Megütötte a fülemet, hogy a saját nevemen szólít, de nyilván tudja, mit csinál.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetlek –Amy szaporán kezet rázott velem, de úgy, mint aki azt sem tudja, mit csináljon. Klint-re pillantottam, de ő feltűnően kerülte velem a szemkontaktust.
- Akkor, bemehetünk?
- Persze, persze –hadarta Amy, és gyorsan félreállt, mi pedig beléptünk a lakásba, ami jóval szegényesebb volt, mint Klint New York-i lakása. Igazság szerint jobban emlékeztetett a mi egykori házunkra, ez pedig furcsa mód nyugalommal töltött el.
- Mats a nappaliban van. Mats! –kiáltotta Amy, azzal már előre is szaladt, így mire mi is megérkeztünk a helyiségbe, már egy fiú oldalán találtuk, akinek, bár enyhén kreolbőre volt, karakterileg mégis jobban hasonlított Klint-re, így gyanítottam, hogy ő is európai. Legalábbis félig.
- Sziasztok –köszönt nekünk, és feltűnt, milyen óvatosan beszél, mintha gondosan megválogatná a szavakat. Klint odalépett hozzá, és kezet ráztak, majd Klint még megveregette a vállát, aztán felém fordult.
- Ő a barátnőm, Caitlyn. Ő pedig a jó barátom, Mats.
- Örülök, hogy megismerhetlek –mosolygott rám Mats. –Sok jót hallottam rólad.
- Valóban? És mikor? –vontam fel a szemöldököm.
- Remélem, tényleg nem gond, ha pár napot itt töltünk nálatok –terelte el a témát Klint.
- Dehogyis, sőt –rázta a fejét Mats.
- Miénk a megtiszteltetés –kotyogott közbe Amy, mire még jobban felvontam a szemöldököm. Erre, mint aki észbe kapott, motyogott valamit, majd sarkon fordult, és kisietett a konyhába.
- Kicsit izgatott. Még sosem voltak vendégeink –mondta Mats, majd a kanapé felé mutatott. –Foglaljatok helyet. Nemsokára kész lesz a vacsora. Gondolom, éhesek…
- Én csak a mosdóba szeretnék kimenni –vágtam közbe.
- A folyosón balra a második ajtó –igazított útba Mats. Magamon éreztem Klint tekintetét, miközben távoztam a nappaliból, és a mosdó felé vettem az irányt. Valójában semmi dolgom nem volt ott, egyszerűen csak szerettem volna kicsit távol lenni Klint-től, amit én magam sem értettem, hiszen szeretem őt. De most egyáltalán nem ismertem rá. Volt valami furcsa a viselkedésében, ami titkon aggodalomra adott okot. Pedig nagyon szerettem volna bízni benne, és tudtam, hogy Jamie rábízott engem, de a szívem mélyén éreztem, hogy a bátyám nem helyeselné azt, amit most tesz. Jamie sohasem akarná, hogy hagyjam ott New York-ot, és fordítsak hátat David-nek. Anyáról nem is beszélve…
Nekitámaszkodtam a mosdókagylónak, és mélyeket lélegeztem. Zsongott a fejem, és egyszerűen nem láttam a kiutat. Úgy éreztem, csak sodródok az árral, és valami azt súgta, ezt nem jó. De hát mit tegyek? Szökjek meg? Megígértem, hogy többet nem teszek ilyet. Vagy közöljem vele, hogy nem vagyok hajlandó menekülni? Ezt is megtettem, és nem vezetett eredményre.
Vagy talán csak nem jól tettem. Talán ha őszintén, szépen elmondanám neki az aggályaimat, akkor megértené. Talán. Remélhetőleg.
Mikor visszaértem, már meg volt terítve, és a konyhaasztalnál csak rám várt mindenki.
- Minden oké? –kérdezte Klint, miközben helyet foglaltam mellette.
- Persze –erőltetett mosolyt villantottam, de aztán inkább a tányérom felé fordítottam a figyelmem. Éhes voltam, de úgy éreztem, egy falat se menne le a torkomon. Ennek ellenére megpróbáltam magamba tuszkolni egy kis kaját, mert nem akartam megbántani Amy-t. Közben csendbe burkolóztam, és csak hallgattam, ahogy a többiek beszélgetnek. Megtudtam, hogy Mats két évvel ezelőtt Dániában volt cserediák, itt ismerkedett meg Klint-tel, és egy ideig náluk lakott. Amy-vel gimis koruk óta együtt vannak, és mikor Mats hazajött, összeházasodtak, azóta pedig itt élnek. Szép, átlagos szerelmi történet. Én vajon miért nem érdemlek ilyet? Mi miért nem érdemlünk ilyet?
Rossz érzésemet még inkább tetézte Klint mobiltelefonjának a csörgése. Nem csak az tűnt fel, hogy a legmodernebb darab, hanem az is, milyen arcot vágott, mikor meglátta, ki hívja. Sőt, ha ez nem lett volna elég, egyből fel is állt az asztaltól.
- Elnézést, ezt muszáj felvennem –azzal kiment. Követtem őt a tekintetemmel, majd Mats és Amy felé fordultam, de ők zavartan másfelé néztek.
- És, hány éves vagy egyébként? –kérdezte Amy, erőltetett csevegéssel a hangjában.
- Jövő hónapban leszek húsz.
- Akkor még tanulsz.
- Nem. Sajnos… máshogy alakultak a dolgok –motyogtam összeszorult torokkal, mert eszembe jutott Jamie, de furcsa mód, most valamiért haragot éreztem iránta. Újra a folyosó felé néztem, de se nem láttam, se nem hallottam Klint-et, amiből arra következtettem, hogy kiment  ház elé telefonálni. –A felvételim sikeres volt, de már nem kezdhettem el a fősulit.
- Hova jelentkeztél? –kérdezte Mats.
- A táncművészetibe.
- Ó, ez nagyon izgalmas –könyökölt rá az asztalra Amy. –Milyen tánc?
- Hip-hop. Az apukám híres táncos volt –magyaráztam. –Versenyekre is jártak, és országos bajnokságokat nyertek.
- Nem semmi! És, még mindig foglalkozik vele?
Nyeltem egyet, és az asztal alá rejtettem remegő kezeimet. –Apa meghalt. Akárcsak a bátyám. Igazából… -elcsuklott a hangom, és csak vállat vontam, miközben lehajtottam a fejem. –Igazából tök egyedül vagyok. Ez az igazság.
Nem értettem, miért vagyok hirtelen őszinte ezzel a két emberrel, de olyan elanyátlanodva éreztem magam, főleg most, hogy Klint is olyan kiismerhetetlenné és bizonytalanná vált…
- Nem vagy egyedül –mondta Mats. –Ránk bármikor számíthatsz. És persze itt van Klint is.
- Nagyon szeret téged –tódította Amy.
- Valóban? –kérdeztem halkan, de erre már egyikük sem adott megerősítő választ, de talán csak azért, mert Klint visszajött. Megtorpant az ajtóban, és enyhe gyanakvással járatta végig rajtunk a tekintetét.
- Leszedem az asztalt –pattant fel Amy, és megérintette Mats karját. –Megmutatnád nekik addig a szobájukat?
- Persze –állt fel Mats is, és intett nekünk, hogy kövessük. –Sajnos csak egy kis szobánk van, amit majd a gyereknek tartunk fent –magyarázta, miközben a folyosón haladtunk. –És csak egy kanapé van benne, ami nem kihúzható –tette hozzá.
- Megoldjuk –mondta Klint. Rápillantottam, de amikor ő is így tett, inkább elfordítottam a fejem az ellenkező irányba, majd meg is torpantam.
- Mi az? –kérdezte Klint.
- Ez micsoda? –mutattam be a szobába, melynek nyitva volt az ajtaja.
- Ez Amy „műhelye” –felelte Mats. –Tetoválóként dolgozik, de mivel nincs pénzünk külön szalonra, így itt fogadja a vendégeit.
A helyiségben enyhe félhomály uralkodott a félig behúzott sötétítőnek köszönhetően, a falak pirosra voltak festve, de a szín alig látszott, mert tele volt ragasztva különféle tetoválás sablonokkal. A szobában volt továbbá egy asztal, két szék, valamint egy fogorvosi székhez hasonló bútordarab, egy lehajtható lámpa, és még különféle műszerek, amikről gyanítottam, hogy a tetováló készülékhez tartoznak. Magam sem tudtam, miért hozott lázba ez a dolog, de valamiért megláttam a lehetőséget ebben a tényben. De végül csak elfordultam, és követtem Mats-et a kisszobába, közben pedig azon gondolkoztam: lesz-e még valaha olyan hely az életemben, amit tiszta szívből az otthonomnak nevezhetek?

Nem jött álom a szememre. Csak feküdtem a hátamon, és a plafont bámultam. Mellettem a földön Klint feküdt, egy matracon. Ragaszkodott hozzá, hogy én aludjak az ágyon, nekem pedig nem volt kedvem vitatkozni vele. Sőt, igazából beszélgeti sem akartam vele. Vagyis, ez így nem igaz, mert nagyon szerettem volna vele megosztani az aggályaimat. De valamiért azt éreztem, mintha egy hatalmas fal lenne közöttünk, amin képtelen vagyok átjutni.
Pedig most itt volt mellettem, csak ketten voltunk, az alkalom tehát tökéletesen adta magát. Azt is tudtam, hogy nem alszik. Biztos voltam benne, hogy ugyanolyan éberen fekszik, mint én, és talán csak arra vár, hogy megszólítsam.
Azt lesheti, gondoltam, de egyből meg is bántam. Sosem voltam dacos. Mostanában viszont egyre gyakrabban kapom magam rajta, hogy így viselkedek, vagy ilyen gondolataim vannak. Pedig már megtanulhattam volna, hogy az élet túl rövid az ilyen dolgokhoz.
Szólítsd meg! Miért félsz tőle? Hiszen ismered őt!
Talán csak azt hiszem, hogy ismerem…
Dehogyis. Ő a barátod. A szerelmed.
A szerelmem miért akar elszakítani a múltamtól?
Talán mert így lesz a legjobb neked.
Nem hiszem, hogy így van. Szükségem van a családomra. Már ami megmaradt belőle.
De hát David is elárult. Jamie pedig Klint-re bízott. És ő biztosan nem akarna neked rosszat.
Tudom. Jamie sohasem bántana. De nem is kényszerített volna bele a tudtom nélkül ilyen helyzetbe.
Klint nem rossz ember. Biztosan van magyarázat a viselkedésére.
Vettem egy mély levegőt, és már épp elhatároztam magam, hogy megszólalok, amikor Klint hirtelen felült. Automatikusan csuktam le a szemem, hogy azt higgye, alszom. Hogy sikerült-e a színjátékom, vagy sem, azt nem tudtam. Klint mindenesetre odahajolt, adott egy puszit az arcomra, majd feltápászkodott a matracról, és halkan kiment a szobából. Hevesen dobogó szívvel feküdtem az ágyon, és füleltem. Nem hallottam semmit. Persze, nyilván csak a mosdóba ment. Valami mégis azt súgta, ne higgyek ennek az egyértelmű lehetőségnek. Úgyhogy, mielőtt még alaposabban megfontolhattam volna magamban a dolgot, már ki is csusszantam az ágyból, az ajtóhoz lopakodtam, és résnyire kinyitottam azt.
Odakint sötét volt, csupán a kintről beszűrődő utcai lámpa fénye vetett csíkot a folyosó padlójára. Elképzelhető, hogy paranoiás vagyok, de már nincs megállás. Halkan kiosontam a szobából, és elindultam a folyosón, a falhoz lapulva, mint egy betörő. A hálószoba ajtaja nyitva volt, és mikor benéztem, láttam, hogy Amy egyedül alszik az ágyban. Szóval Mats és Klint valószínűleg valahol idekint vannak.
Minden helyiség üres volt, és már kezdtem elbizonytalanodni, amikor a nappali ablakán kinézve megláttam két alak körvonalát. Tehát a teraszra mentek. De vajon miért? És mi lehet olyan sürgős, hogy csak az éjszaka közepén lehet megbeszélni?
Gyorsan számba vettem a lehetőségeket. Egyrészt tudtam, hogy nincs jogom kihallgatni őket. Másrészt viszont tudtam, biztos voltam benne, hogy így választ kapnék jó néhány kérdésemre. Csak éppen abban nem voltam biztos, hogy ez a jó megoldás. Nem lenne tisztességesebb nyíltan megkérdezni tőle?
De igen. Csakhogy most más idők járnak. Háborúban és szerelemben mindent szabad, emlékeztettem magam, és már indultam is az ablak felé, ami szerencsére résnyire nyitva volt, így a sötétítőfüggöny rejtekében tisztán hallhattam, mit beszélgetnek.
- Gyűlölöm magam –mondta Klint, a hangja nagyon meggyötört volt.
- Te mindig is nagyon lelkiismeretes voltál –felelte Mats. –De miért nem mondod el neki, mi az igazság?
- Akkora fájdalmat nem okozhatok neki.
- És így jobb lesz? Mármint, nem akarok beleszólni a dolgaidba, természetesen, de szerintem megértené.
- Mats, nincs ember, aki ezt megértené –nevetett fel keserűen Klint, majd kezébe temette az arcát egy pillanatra. –Ezt még én sem értem, pedig beleszülettem. Csak az nem világos számomra, mi változott otthon? A szüleim sosem szimpatizáltak ezekkel a hülye hagyományokkal.
- Tudod, hogy most más a helyzet. Nyilván őket is kötik bizonyos szabályok, de hát eddig is tudtad, hogy a te esetedben…
- Erről ne beszéljünk –vágott közbe Klint. –Pont azért jöttem el otthonról, hogy elfelejtsem, ki vagyok valójában.
- De most úgy tűnik, vissza kell térned az életedbe.
- Nem –rázta a fejét Klint. –Úgy értem… -lehajtotta a fejét, és tördelni kezdte az ujjait. –Nekem már itt van az életem. Caitlyn mellett.
- Akkor miért nem harcolsz érte?
- Szerinted nem próbáltam? –csattant fel, mire kissé összerezzentem. –Mióta itt vagyok, harcolok. Küzdök a demokráciáért, küzdök az életemért, önmagamért, a barátaimért… de senkit sem tudok megmenteni. Főleg, ha itt maradok.
- Tehát úgy gondolod, az önfeláldozás az egyetlen célravezető megoldás? –kérdezte Mats halkan. Klint nem felelt egyből, csak nagyot sóhajtott.
- Ez az én sorsom. A magamfajtának nem adatott meg az igaz szerelem és az átlagemberek boldogságának a kiváltsága. Így is szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy kis ideig megízlelhettem. De mindennek ára van.
Úgy éreztem, eleget hallottam. Visszamentem a szobába, szinte már gépiesen, majd bebújtam az ágyba, és összekuporodtam a takaró alatt, mint egy kisgyerek. Sírni akartam, de a könnyeim nem akartak felszínre törni. De furcsa mód most mégsem magamat sajnáltam leginkább, hanem Klint-et. Vajon mi az ő sorsa, ami így megnehezíti az életét? Miért nem akarja megosztani velem a terhét? És egyáltalán: miért akar itt hagyni?
Átfordultam a másik oldalamra, és kinéztem az ablakon. Nincs más választásom. Ha nem akarok egyedül maradni, be kell biztosítanom magamat.
Be kell bizonyítanom Klint-nek, hogy a társa vagyok, akivel megoszthatja a terheit. Hiszen ő is segít cipelni az enyémeket.