Már egy ideje tervezem, hogy újranézem az előző szezon meccseit, már csak azért is, hogy még tisztább képet lássak a Senators-szal kapcsolatban. :) Szóval, tegnap leültem, és kiválasztottam a legelsőt, vagyis a szeptemberi Toronto Maple Leafs elleni mérkőzést - csakhogy szervezhiba miatt nem játszotta le, sőt, az utána következőket sem. Az első, amit sikerült behoznom, az a december 18.-i New York Islanders elleni meccs volt, amit kicsit sajnáltam, de úgy voltam vele, ez is jobb, mint a semmi, szóval este bekuckóztam az ágyamba, és elindítottam a mérkőzést. :) Nagyon jó volt látni egy olyan meccset, ami nem a rájátszáshoz tartozik (mert a rájátszás tulajdonképpen már az utószezon, ami április második felében kezdődik, a rendes szezon pedig szeptembertől áprilisig tart), mert teljesen más volt a hangulata, mint a rájátszásoknak. Ott ugyebár már jobban érződik, hogy nagyobb a tét, hiszen a döntőbe jutásért és a kupáért játszanak, a rendes szezon során viszont "csak" pontokat szereznek, amely pontok alapján összeáll a legjobb csapatok listája, akik majd megküzdenek egymással a rájátszásokban Ez a december 18.-i tehát egy rendes szezonos meccs volt, amelynek a New York Islanders adott otthont. Miközben néztem, elgondolkoztam azon, hogy ha ezt a meccset láttam volna először, akkor bizony nehéz lett volna eldöntenem, melyik csapat legyen a kedvencem...

Természetesen akkor sem adnám az Ottawát semmiért, és nem lettem Islanders fan. :) De nem tagadom, ez a csapat is kicsit helyet kapott a szívemben, el is mondom, hogy miért. De először a meccsről röviden: az Ottawa nyert 6:2-re, és ismét bizonyították, hogy képesek előre törni, akár az utolsó pillanatban is. A New York Islanders viszont, bár veszített, ugyanezt bizonyította: a második félidőben ugyanis 2:0-ról küzdötték fel magukat 2:2-re. Lényegében két hasonló stílusú csapatot láthattunk a pályán, az Islanders pedig szerintem egy szintén nagyon jó csapat, akik tudnak küzdeni, ebben tehát hasonlítanak a Senators-ra, de valami mégis hiányzik belőlük, ami az Ottawában megvan: ez pedig az összefogás. És most nem csak a csapatagokra gondolok, bár ott is hiányoltam azt a közös örömöt, amit eddig egyébként a Senators-on kívül egyik csapat esetében sem tapasztaltam olyan szinten. Na de a rajongók... Hát én fel voltam háborodva! Kezdjük ott, hogy már eleve hézagosan voltak a stadionban, szóval kicsit olyan érzésem volt, mintha egy, az amerikai filmekből ismert középiskolai jégkorong meccset néznék, és sokszor emlékeztetnem kellett magam, hogy ez bizony az NHL. De ez nem érződött, már csak azért sem, mert az Islanders szurkolók egyáltalán nem bátorították a csapatukat, sőt, úgy ülték végig a meccset, mintha valami előadást néznének. Persze, amikor behozták a lemaradást, akkor rövid ideig örültek, de amikor a bíró nem fogadta el a 3. gólt, az Ottawa pedig 4:2-re feltornázta magát, tudjátok, mit csináltak az Islanders szurkolók? Egyszerűen leléptek. Felálltak, és kisétáltak a stadionból, úgyhogy ezután már alig lézengtek páran a lelátón. Az pedig még csak rátett egy lapáttal, hogy az Ottawa úgy szerezte meg az utols két gólt, hogy gyakorlatilag a kapus sem állta útját. Nem mondanám, hogy feladták, de biztos rosszul esett nekik, hogy a rajongók így cserben hagyták őket, csak azért, mert nem úgy teljesítettek. És ha veszítettek, akkor mi van? Akkor már nem kell őket szeretni? Úgy utálom az ilyet, komolyan. Amikor csak akkor büszkék valakire, ha az illető eredményeket ér el. Akkor is szeretni és támogtni kell a másikat, ha rosszul teljesít, sőt, akkor van csak igazán szüksége ránk!

Szóval, én nagyon sajnáltam az Islanders-t, mert szerintem ők egy jó csapat, és ezt mutatja az is, hogy négy egymás utáni évben (1980; '81; '82; '83) is elnyerték a Stanley-kupát, de hát megint az a helyzet, mint a Pittsburgh Penguins esetében: a győzelem semmit sem ér, ha nincs igazi csapatszellem, ha nincs összetartás. Mert lehet, hogy az Ottawa Senators az újraalakulása óta egyszer sem nyert Stanley-kupát, és csak 2006-ban jutott be a döntőbe, de ők legalább összetartanak, és egy család. Ez pedig többet ér akárhány kupánál is. 

Egyébként annyit még hozzátennék, hogy Smith-ben (#15) kellemesen csalódtam, mert a rájátszások során mindig kicsit mérges voltam rá, hiszen folyton elveszítette a korongot, és nem úgy teljesített, ennek ellenére viszont érthetetlen módon sokat volt játékban. De most megértettem, miért: Smith ugyanis egy nagyon jó játékos, aki ezen a meccsen szinte mindegyik gólhoz asszisztált, kettőt pedig ő lőtt be, méghozzá gyönyörűen. És, arra is rájöttem, hogy Karlsson-t már messziről megismerem a mozgásáról, ez azért durva... :D Ő természetesen hozta a formáját, és olyan szépen cselezett, hogy öröm volt nézni. :) Pageau pedig végre megcsillogtatta a "vadabb" támadói oldalát, igaz, hogy gól nem lett belőle, de azért szép támadás volt. :)