Van egy ilyen sztereotípia, hogy a hívő ember (nevezzük így) nem vitatkozik Istennel soha, egyetlen pillanatra sem, hanem alázatosan elfogadja mindazt, amit elég hoz az élet. Nos, ez merő tévedés. Mert én az elmúlt napokban különösen is sokat vitáztam vele. Nem is vitáztam, inkább csak tehetetlenségemben kissé dühös voltam rá. Merthogy én bíztam benne mindig is, rábíztam az életemnek a folytatását, olyannyira, hogy még csak különösebb elvárásiam sem voltak. De komolyan. Vakon bíztam benne, hogy minden jó lesz. Aztán persze jó is minden, legalábbis a lényeges dolgok - csak hát, ugyebár semmi sem tökéletes... és ez engem most különösen is zavar. Ez lenne a "vigyázz, mit kívánsz"? Mert én nagyon úgy érzem, hogy most ennek a csapdájába estem. 

Öt év kollégium után másra sem vágytam, minthogy végre magamra zárhassam egy szoba/lakás ajtaját, és a magam ura lehessek. Na, de azt nem gondoltam, hogy erre talán még nem állok készen. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Vagy ez csak a kezdetekből fakad? Mert ha így van, nagyon szívesen átugornám a kezdeteket. Nem, mintha siettetni akarnék bármit is. De most ez így nagyon nehéz. Vagyis, inkább olyan, mint egy hullámvasút: egyszer fent, egyszer lent. Közben meg tudom, hogy miért vagyok itt: azért, hogy tanuljak, és próbálok maximálisan a feladatomra koncentrálni. Mert azt érzem, hogy jó helyen vagyok. Olyan helyen, ahol rengeteget fogok tudni tanulni, sok tapasztalatot fogok szerezni, melyekből a későbbiekben sokat profitálhatok majd. Ebben biztos vagyok, így, alig két hét után is. És igazán hálás vagyok azért is, hogy kiszakadhattam a régi környezetemből, így pedig új ajtók nyíltak meg előttem - elvégre, ezt akartam, nem? Hát dehogynem. Csak azok a fránya kezdeti nehézségek...

és igen, itt látszik, hogy én is csak ember vagyok, gyarló, esendő (az esetleges "kánaáni" szóhasználat szakmai ártalom, bocsánat :D), aki titkon azért próbál alkudozni Istennel, hogy "jójó minden, de nem lehetne mégis, hogy.../nem lehetett volna így meg úgy?" Aztán rosszabb pillanataimban ordítani tudnék, hogy "miért??!! Miért pont én, miért megint én" - aztán eszembe jut, hogy rosszabb is lehetne. Aztán eszembe jut, hogy már eddig is milyen sokat köszönhetek Neki, és elszégyellem magam. Aztán eszembe jut, hogy hát tulajdonképpen nem vagyok egyedül, mert Ő vigyáz rám. Csak, az az igazság, hogy vannak helyzetekben, amikor ezt bizony igen halványan érzem csupán, de ez sokkal inkább az én hibám, nem pedig az övé. Akkor most nem vagyok eléggé hívő? - merülhet fel a kérdés, a válaszom pedig az, hogy a hit pontosan a nem látható dolgokban való meggyőződés. Tehát: nem látom, mi célja van ezzel az egésszel Istennek, de hiszek benne, hogy kézben tartja a dolgokat, csak jót akar nekem, és vigyáz rám, még akkor is, ha dühösen morgolódok az aktuális problémák miatt - és teszem mindezt azért, mert nekem nincs olyan széles rálátásom az életemre. De ne is legyen. Még csak az kellene. :) 
Egyébként nem vagyok panaszkodós fajta, sőt, inkább magamban szeretem lerendezni a dolgokat, tehát ha én beszélni kezdek a gondjaimról, akkor ott már tényleg gond van. És elgondolkoztam azon most a bejegyzés írása közben, hogy mi van, ha Isten ezzel a helyzettel pont hogy ki akar mozdítani a csigaházamból, a komfortzónámból? Mert emiatt már voltak nehézségeim, pl. idegkimerültség, vagy most az epegyulladásom. Ráadásul szerencsére most egy olyan közegben vagyok, ahol van jó pár személy, akikkel őszintén beszélhetek, és akik megértenek. Szóval, azt hiszem, az ember igazából földi élete során sohasem érheti el a hitbeli érettséget. Mindig van hova fejlődni, mindig vannak kiaknázatlan területek, csiszolandó részek. Mert egyébként mostanában, ha csak az elmúlt négy hónapomat nézem, annyi új dolog történt velem: jégkorong-rajongó lettem, én, akit azelőtt merő hidegen hagyott a sport bármilyen formája, és hiszem, hogy ez sem véletlen, mert ez is egy olyan löketet adott nekem, ami nélkül talán nem lett volna elég lelki erőm ahhoz, hogy a püspöki elbeszélgetésen felálljak, és határozottan, tiszta szívből azt mondjam: nincs különösebb elképzelésem, mert bízom abban, hogy ahová kihelyeznek, nekem ott van küldetésem. Hozzáteszem, harminc emberből egyedül én mondtam ezt. Akkor most nemtörődöm vagyok, hiszen még csak nem is törekedtem arra, hogy közelebb maradhassak a szüleimhez, barátomhoz? Nem erről van szó, mert egyébként nagyon nehéz ezzel a távolsággal együtt élni. De van, hogy választani kell: a kényelem, vagy a küldetés? Mi fontosabb, ha nem az, hogy betölthessük a feladatunkat, hogy azon az úton járjunk, amit Isten kijelölt számunkra? Mert kereshetünk mi magunktól is utakat, hiszen van ezeregy. Ráadásul ezeknek többsége sokkal szélesebb, kényelmesebb, és nem is olyan kátyús, hanem inkább mint egy autópálya, ahol csak menni kell - de nem biztos, hogy az balesetmentesebb, sőt. És, bár Isten útja igencsak keskeny, ágas-bogas, kanyargós - de az Övé, és a miénk. A tied, az enyém, mégpedig személyre szabott. Nincsenek rajta nagyobb akadályok, csak akkorák, amekkorát át tudsz lépni, ugrani, amely alatt átférsz. Mert hozzád van méretezve. És ha ezen jársz, megnyugodhatsz, hogy 1. jó tervező által készíttetett, így pedig 2. nem lesznek rajta nagyobb akadályok, csak amekkorával meg tudsz birkózni 3. a végén pedig boldogság vár rád, melyet igazából már útközben is megízlelhetsz, ha eléggé figyelmes vagy.