Hatalmas öröm ért engem szerdán, ugyanis sikerült a vezetés vizsgám, úgyhogy hivatalosan is jogosítvánnyal rendelkezem! Természetesen még nem kaptam kézhez, ugyanis majd csak szerdán jár le a három munkanap, amikor bemehetek az okmányirodába, de igazából ez már részlet kérdése. A lényeg, hogy meglett, méghozzá elsőre. Rögös volt az út, ami ideáig vezetett - hogy miért, azt most el is mondom, remélve, hogy a történetemmel erőt adhatok azoknak, akik esetleg hasonló cipőben járnak.
Sokáig nem érdekelt a jogosítvány. Nem mondom azt, hogy sosem foglalkoztattak a kocsik meg a vezetés, elvégre a Halálos Iramban filmeken nőttem fel és az unokatestvéremmel a Need For Speed-et és a Colin McRae Rally-t nyúztuk szinte megállás nélkül, de az, hogy jogosítványom legyen, nem igazán érdekelt. Egyszerűen nem foglalkoztatott ilyen szinten a dolog, a szüleim pedig nem erőltették, úgyhogy tökéletesen elvoltam, egészen két évvel ezelőttig. Akkor ugyanis, 2015 nyarán úgy keltem fel egy nap, hogy nekem jogosítvány kell, mert szeretném, mert akarom, és a szüleim is beleegyeztek. Úgyhogy, mihelyst visszamentem Debrecenbe, felkerestem az egyik autósiskolát, amelyet sokan ajánlottak az egyetemünkön, és beiratkoztam. A KRESZ és az elsősegély vizsga elsőre sikerült, úgyhogy nagy lelkesedéssel vágtam neki a gyakorlati óráknak Debrecenben egy Toyota Yaris volánja mögött. Az eredmény borzalmas volt. Az oktatóm minden önbizalmamat és életkedvemet elvette a vezetéstől. Először is, végtelen sokáig a rutinpályán tartott, ahol legalább tökéletesen megtanultam az Y-fordulást, az igaz, de már nagyon nehezen viseltem, hogy sosem válthatok hármasba. Aztán, egyszer összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem tőle, hogy mikor mehetek a forgalomba. Ő pedig azonnal ki is vitt - csakhogy egyből országútra. Aztán persze nem értette, miért pánikoltam be, miért nyomkodtam össze-vissza a féket meg a gázt, és miért nem merek menni 90-el. Gondoltam magamban, hát azért, mert eddig 30-al tötyögtem a rutinpályán! Na de mindegy. Majdnem fél évet jártam ehhez az oktatóhoz, aztán rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Már csak azért sem, mert folyamatosan pedálozott helyettem, így gyakorlatilag meg sem tudtam tanulni normálisan a kuplungot kezelni. Úgyhogy, kiiratkoztam, át egy másik, otthoni oktatóhoz, mondván, hogy majd nyáron megcsinálom a jogosítványt. 
Ezután Mátészalkán folytattam a vezetést, amely jóval kisebb város, mint Debrecen, viszont, mivel közel van a határhoz, nagyon sok a román rendszámú autó, valamint kamion, akikkel igazából csak egy gond van: az, hogy nyugatról jönnek Mátészalkáig autópályán, majd Szatmárnémetitől megint autópályán folytatják az útjukat, csakhogy a kettő között közúton kell zötykölődniük, így hát a feszültség garantált. Szóval, egy ilyen környezetben vágtam neki újra a vezetésnek egy másik oktató mellett, ezúttal egy Kia Picanto benzines autón. Az oktatót ismertem valamennyire, mivel az unokatesóm, a keresztanyukám és anya is nála tanult. Tudtam, hogy ő nagyon jó, és tényleg helyrehozta a technikai hiányosságokat, szóval csak hálával tartozom neki. Viszont egy gond mégis volt vele: hogy nagyon kiabált, és hajlamos volt arra, hogy igencsak szabadon fogalmazza meg a véleményét. Ez utóbbi még elmegy, nem zavar különösebben, viszont ha kiabálnak velem, azt nagyon nehezen viselem, nem tudom, miért. Mégsem emiatt hagytam ott, hanem mert volt egy balesetveszélyes helyzet: a szélső sávban mentünk, és volt előttünk egy útépítési akadály - néhány méterrel a lámpás útkereszteződés után. Szépen körültekintés, tükör-holttér, sehol semmi, rakom balos indexet, tekerem a kormányt - és akkor az oktató belelép a fékbe, én meg balra nézek, és látom, hogy a mellettem álló autó majdnem levitte a visszapillantót. Hogy hogyan került oda a semmiből, mai napig nem tudom, mert komolyan mondom, hogy amikor hátranéztem, még nem volt ott. Arra tippelek, hogy áthajtott a piroson, máskülönben ez nem történhetett meg. Az oktató persze nem rejtette véka alá a véleményét, és hogy nekem szóltak-e a szavai, vagy a másik autósnak, esetleg a helyzetnek, azt nem tudom, mindenesetre én akkor olyan sokkot kaptam, hogy azt mondtam, nekem most ezt muszáj pihentetnem, lesz, ami lesz. Úgyhogy, abbahagytam a vezetést, majdnem egy évre. 
Csakhogy az idő közben telt, ráadásul el kellett költöznöm Vésztőre. Akkor jött az ötlet, hogy fejezzem be itt. Anyáékkal találtunk is egy jó kis autósiskolát, ahol tudtak nekem ajánlani egy vésztői oktatót, viszont nem ment könnyen az átíratkozás, lévén, hogy a papírjaimat két megyén kellett keresztül küldeni. Így lényegében csak szeptemberben tudtam elkezdeni ismét vezetni, ezúttal Békéscsabán, egy Opel Astra kombin - vagyis ismét visszatértem a dízeles autóhoz. 
Az első két óra borzalmas volt, és már komolyan kezdtem feladni, úgy voltam vele, semmi kedvem az egészhez, a fene megeszi ezt a hülye jogosítványt. Az oktatóm azonban nagyon jó fej volt, és kihozta belőlem azt, ami hiányzott ahhoz, hogy ráérezzek a dologra - és igen, sikerült átbillennem a holtponton másfél héttel a vizsga előtt. Annyira örültem! Végre tényleg éreztem a kocsit (rájöttem, hogy a hosszú autók jobban passzolnak hozzám), nem féltem a forgalomban, nem kapkodtam, nem voltam ideges, hanem élveztem a vezetést, és ó, a sebesség...! Vésztő és Békés között van egy igen hosszú, egyenes útszakasz, és ott csapattam neki, egyszer 100-al is mentem, pedig csak 90-el szabad, főleg tanulóként ugyebár. De az oktató nem szólt rám, szerintem azért, mert örült, hogy végre merek bátrabban vezetni. 
És szerdán elérkezett a vizsga. Délután 14.40-kor mentem, és bevallom, azért eléggé ideges voltam, ugyanis november 10.-én lejárt volna a 2 évem, és ha addig nem sikerül megcsinálnom, úszik az egész minden, amit eddig megcsináltam. Próbáltam úgy felfogni, hogy ez az első próbálkozásom, tehát nem tudom, mire számítsak, úgyhogy ez egy teszt. Viszonylag elégedett vagyok magammal a teljesítményt illetően, viszont voltak kisebb hibáim, amik igencsak bosszantanak, mert mindez csak azért történt, mert olyan furán sütött akkor a nap: napszemüveg nem kellett, viszont nélküle elég rosszak voltak a látási viszonyok. Viszont, amire büszke vagyok, hogy a jobbra előre parkolást egyetlen javítással sikerült megcsinálnom. A vizsgabiztos pedig nagyon rendes volt, utána beszélgetett velem arról, hogy miért pont a lelkészi pályát választottam, hol szeretnék elhelyezkedni, stb., majd elmondta, mik voltak a hibáim, viszont azt is mondta, hogy szépen vezetek, és végül átengedett. (aztán az is kiderült, hogy ha most megbuktam volna, már nem lett volna lehetőségem november 10.-ig még egyszer vizsgázni, mert nem lett olna szabad hely) 
Úgyhogy, életem egyik legszebb napja volt a szerda, mert hosszas györtődés után végre sikerült megszereznem a jogosítványt. Visszagondolva azonban nem bánom, hogy így alakult, mert három különböző városan, három különböző autón tanultam, amit persze jó lett volna megspórolni, de így legalább elmondhatom, hogy sok mindent megtapasztaltam, benzines és dízeles kocsit, nagyobb és kisebb várost, türelmetlen és lojálisabb autósokat egyaránt. Úgyhogy, minden úgy van jól, ahogy van, és Isteni kegyelem, hogy elsőre sikerült, szóval SDG, vagyis Istené a dicsőség! :) Meg persze, az is rengeteg erőt adott, hogy Csabi elkísért engem, és ott várt engem a Csaba Center-ben, és előtte is végig bíztatott. Hitt bennem, pedig tényleg soha nem látott még vezetni. De ő erőt adott nekem ahhoz, hogy ne féljek annyira, és hogy legyen önbizalmam megcsinálni. ^^

Ha jól emlékszem, harmadikos egyetemista lehettem, amikor az egyik évfolyamórán az évfolyamfelelős tanárunk közölte velünk, hogy a lelkészi diplomával simán taníthatunk általános iskolában hittant. Mi, lelkész szakosok teljesen le voltunk döbbenve, a vallástanári szakos társaink pedig nem kevésbé. Hogy miért? Azért, mert a mi képzésünkben egyszerűen nem szerepel olyan, hogy pedagógia. Mi nem erre vagyunk szakosítva, minket erre nem képeznek. Igaz, van két félév katechetika, és voltunk egy hétig hospitálni a helyi általános iskolában, de ennyi. Hatodéves gyakornokként viszont kiemelt feladataim közé tartozik a hittanórák megtartása, mégpedig - saját kérés alapján - az 5., 6. és 8. osztályokban. Igazából szeretem csinálni, és talán van is némi érzékem a dologhoz, lévén, hogy a szüleim pedagógusok. Azonban ilyen előismeretek hiányában több, mint nehéz. Az óravázlatokkal még úgy-ahogy elboldogulok, de persze ott is ütközök akadályokba. A tanmenetet hajnali 3-kor fejeztem be, mert úgy voltam vele, nincs értelme tovább húznom, azzal úgysem lesz jobb. De a legnehezebb mégsem ez. Hanem az, hogy mi nem tanultunk pszichológiát és pedagógiát. És lehet, hogy a gyakorlatban bizonyos elméletek csődöt mondana, de azért mégiscsak jobb lenne, ha tanultunk volna valami részletesebbet a gyerekek lelkivilágáról. Persze, volt róla szó, de nyilván nem erre van kiélezve a képzésünk, hanem sokkal inkább a lekigondozói részre, és ezzel nincs is semmi gond. Így viszont óhatatlan, hogy követek el pedagógusi baklövéseket. A szüleim azzal bíztatnak, hogy a kezdeteket mindenki megsínyli, még egy gyakorlott pedagógus is, de engem akkor is letör.

Nem is tudom, mit vártam. Azt biztosan nem, hogy a gyerekek majd tárt karokkal várnak, és ámulva lesik minden szavamat. De nehezebb, mint gondoltam. Főleg, mert a mai gyerekeket (és nem akarom kritizálni őket!) úgy tapasztalom, hogy egyszerűen nem lehet mivel megfogni. Nem fél attól, hogy egyest kap, és az sem könnnyíti meg a dolgomat, hogy sok nyolcadikos fiú már most magasabb, mint én, és hát, nem sokkal nézek ki idősebbnek tőlük. Vannak könnyebb és nehezebb napok, tényleg. Van, amikor nagyon jól haladok velük, de van, amikor nem. Bár, ez így nem igaz, mert eddig csodával határos módon mindegyik osztályban sikerült végigvennem, amit arra az adott órára beterveztem. Csak az bánt, amikor úgy érzem, direkt bántanak az esetleges kis beszólásaikkal, vagy azzal, hogy nem vesznek komolyan. És most úgy látom, kezdek olyan tanár lenni, aki nem akartam sohasem. Nem akartam egyessel fenyegetőzni, mégis megtörtént. Nem akartam felemelni a hangom, mégis megtörtént - igaz, nem tudok kiabálni, mert ahhoz nincs elég orgánumom. De ma voltam az egyik lelkészkollégám óráján - ő állami iskolában tanít - és abból a negyvenöt percből nagyon sokat tanultam. Rájöttem, hogy a gyerekek átveszik a pedagógus lelkihangulatát, és ha én ideges vagyok, akkor ők is azok lesznek. Ha én elveszítem az irányítást, akkor ne csodálkozzak, ha szétesik az egész. Valójában prédikáció közben is oda kell figyelni arra, hogy egyben tartsam az embereket, és ez nem könnyű, pedig ott nem beszél vissza senki. De a tanórán is valami ilyesmit kellene alkalmazni. Szóval, holnap meg is próbálom. Remélem, sikerül. Mert nem szeretnék egyetlen gyereknek sem lelki sérüllést okozni. Pontosan tudom, hogy egy pedagógus milyen károkat tud okozni, és nem akarok olyan tanár lenni, akire később egyetlen diák is rossz érzéssel fog visszaemlékezni. És természetesen megértem a mai gyerekeket is, mert nem lehet nekik könnyű. Főleg, hogy a hittantanárok szinte évente váltják egymást. Szóval, én maximálisan megértem őket. De az is igaz, hogy teljesen más a tanári asztal tábla felőli oldaláról szemlélni a dolgokat. Totálisan más. Főleg "lelkészként" (és azért tettem idézőjelbe, mert még nem vagyok az). Azért választottam egyébként a felső tagozatosokat, mert hozzám sokkal közelebb áll ez a korosztály, mivel én inkább olyan beszélgetősebb-beállítottságú vagyok. A kicsikkel is elvagyok - imádom a kis elsősöket, náluk tartok mindig reggeli áhítatot, olyan kis aranyosak! ^^ - viszont engem nagyon elfáraszt és kimerít az, hogy velük mindig játszani és kreatívkodni kell valamit. Az nem nekem való hosszú távon. Ebből is látszik, hogy tényleg nem vagyunk egyformák - de még milyen szerencse! :)

Van egy ilyen sztereotípia, hogy a hívő ember (nevezzük így) nem vitatkozik Istennel soha, egyetlen pillanatra sem, hanem alázatosan elfogadja mindazt, amit elég hoz az élet. Nos, ez merő tévedés. Mert én az elmúlt napokban különösen is sokat vitáztam vele. Nem is vitáztam, inkább csak tehetetlenségemben kissé dühös voltam rá. Merthogy én bíztam benne mindig is, rábíztam az életemnek a folytatását, olyannyira, hogy még csak különösebb elvárásiam sem voltak. De komolyan. Vakon bíztam benne, hogy minden jó lesz. Aztán persze jó is minden, legalábbis a lényeges dolgok - csak hát, ugyebár semmi sem tökéletes... és ez engem most különösen is zavar. Ez lenne a "vigyázz, mit kívánsz"? Mert én nagyon úgy érzem, hogy most ennek a csapdájába estem. 

Öt év kollégium után másra sem vágytam, minthogy végre magamra zárhassam egy szoba/lakás ajtaját, és a magam ura lehessek. Na, de azt nem gondoltam, hogy erre talán még nem állok készen. Nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz. Vagy ez csak a kezdetekből fakad? Mert ha így van, nagyon szívesen átugornám a kezdeteket. Nem, mintha siettetni akarnék bármit is. De most ez így nagyon nehéz. Vagyis, inkább olyan, mint egy hullámvasút: egyszer fent, egyszer lent. Közben meg tudom, hogy miért vagyok itt: azért, hogy tanuljak, és próbálok maximálisan a feladatomra koncentrálni. Mert azt érzem, hogy jó helyen vagyok. Olyan helyen, ahol rengeteget fogok tudni tanulni, sok tapasztalatot fogok szerezni, melyekből a későbbiekben sokat profitálhatok majd. Ebben biztos vagyok, így, alig két hét után is. És igazán hálás vagyok azért is, hogy kiszakadhattam a régi környezetemből, így pedig új ajtók nyíltak meg előttem - elvégre, ezt akartam, nem? Hát dehogynem. Csak azok a fránya kezdeti nehézségek...