Gréti. 23. Egyetemista. HalálosIramban. Toretto. Izomautók. Chevelle. AudiA5Coupe. RapésHipHop. Ősz. Augusztus. Kutyák. JoeLancer. Írás. Olvasás. Könyvek. Beavatott. Négyes. Reign. HarryPotter. OttawaSenators. Jégkorong. Jean-GabrielPageau.

KREATÍV | AJÁNLÓK | SEGÍTSÉG | BLOG | MERENGŐ | VENDÉGKÖNYV

 

Címkék helyett:
  

Másik weboldalam:

Köszi, ha benézel! :)

 
~ Ajánló ~
 
~ Challenge ~


/teljes méretért kattints!/

 
~ Chat ~
 
~ Zene ~

 
~Jelenleg olvasom~

 

Eddigi olvasmányok 2017>>

 
~ Senators ~

Cserét a chat-ben kérhetsz! Különösebb kikötésem nincs, csak hogy szép, rendezett, igényes legyen az oldalad, és hogy cserébe te is tegyél ki engem! :) Helyek száma nincs korlátozva!

Esther

*  *  *

  

 
~ Site ~

Szerkesztő: Greta Chevelle
Indulás: 2017.01.12.
Email: greta.chevelle@gmail.com
Facebook: [X]
Moly.hu: GretaChevelle [X]
Design: saját, Linda [X]

 

 
~ Bejelentkezés ~
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 

~Blog~

#3. Ottawa Senators Challenge

Ma voltam a fodrásznál, mert múltkor belenéztem a tükörbe, és megállapítottam, hogy a hajam szép hosszú, de annál kezelhetetenebb. Nem volt eltöredezve, viszont a vége annyira el volt vékonyodva, hogy folyton összegubancolódott, és már a hajvasaló se vitte. Szóval, elmentem vágatni belőle, de tényleg csak egy kis frissítő vágás lett, hossza fazonja megmaradt, tehát nem nagy szám. Szükség volt rá, viszont így elment a délelőttöm, délután pedig tanultam, csakhogy most vagyok az "inkább ennék" tanulási-fázisban, ami egyébként nem baj, mert amúgy is szeretnék hízni kicsit. :) Két tételt sikerült ma átvennem, pontosabban kidolgoznom, lehet, ma még egynek nekifekszek. Amúgy szerintem az a baj, hogy a délelőttöm elment, pedig reggel jobban fog az agyam. Na, mindegy. Még van nyolc napom (tejóég!!!!!!). Na jó, inkább hozom a kihívás következő részét. :)

"Melyik a legemlékezetesebb meccs-pillanatod?"

Igen, tudom, hogy ez a listán a negyedik, de nem tudtam eldönteni, melyik gólt válasszam kedvencnek, szóval inkább ugrottam egy kérdést. :) Igaz, nagyon sok kedvenc pillanatom van, sőt, szinte minden pillanatát imádom annak, amikor ezek a fiúk a pályán játszanak, de a legkedvencebb (azok közül, amiket eddig láttam) a 2017.04.15.-ig Boston Bruins elleni meccsen történt, amikor a harmadik harmadban Karlsson és Brassard belőtte a kiegyenítő gólt. Na igen, ez volt az első meccs, amiből részletet láttam ugyebár húsvét előtti este, és amit utólag pótoltam be, és ami iszonyatosan izgalmas volt, éés amit végül megnyert az Ottawa, nem is akárhogy! Azonban ez a pillanat nem a gól maitt a kedvencem, hanem azért, ami utána történt: Brassard örömében Karlsson nyakába ugrott, de olyan szinten, hogy Karlsson hátravágódott a jégen, Brassard rajta feküdt, majd a többiek is rájuk vetették magukat. Olyanok voltak, mint a gyerekek, de annyira jó volt látni, hogy így örülnek! :) Itt a pillanat videón is:

Igazából engem mindig magával ragad az, ahogyan örülnek a góloknak és egymás sikerének. Ezt eddig semelyik másik jégkorong csapat esetében sem tapasztaltam, de nekem mindig erőt ad, látni, hogy ilyen őszinte az örömük. Ez a mai világban sajnos nagyon ritka. Bár, alapvetően én is ilyen vagyok, nagyon tudok örülni a hozzám közel állók sikerének, viszont még nem találtam olyan személyt, akivel én ilyen őszintén és önfeledten örülhettem volna a saját sikeremnek. Teszem fel, ha pl. sikerül egy vizsga, mindig csak annyit kapok, mosoly nélkül: "na, mondtam én, hogy sikerülni fog, ezért kellett félni..." Ezzel szemben én örömömben a nyakába ugrok (na azért nem annyira, mint Brassard :D), de minimum megölelem, és egyből széles mosoly terül szét az arcomon, főleg, ha tudom, mennyit küzdött az eredményért, és milyen sokat jelent ez neki. De ha látom ezeket a fiúkat így örülni, akkor az nekem is erőt ad, és életben tartja bennem a reményt, hogy valahol a világban igenis megvan(nak) az(ok) az ember(ek), akivel/akikkel majd én is ugyanígy együtt örülhetek, akár a saját sikereimnek is. És nagyon várom, hogy megtaláljam őt/őket. :)

2017.06.17. 19:39, Gréti

#2. Ottawa Senators Challenge

"Ki a kedvenc játékosod és miért?"

Erre a kérdésre nem tudok egyetlen névvel válaszolni. :) Természetesen a csapat minden tagja egyformán értékes, mindenkinek más az erőssége, és az a legjobb, hogy senki nem nyomja el a másikat, hanem odafigyelnek arra, hogy lehetőleg mindenki tudjon pontokat szerezni a szezon ideje alatt. Most mégis négy játékost szeretnék kiemelni, akikről mondható, hogy a kedvenceim. 

1. Jean-Gabriel Pageau

Ő a leg-leg-legkedvencebb. :) Hogy miért, arról a tegnapi bejegyzésben már írtam: az április 29.-i meccs volt az első, amit kihozott nekem a Facebook, és amit bár nem néztem meg, másnap rákerestem, és ugyebár Pageu azon a bizonyos meccsen lőtte a mesternégyesét. Ezzel a teljesítményével pedig elérte, hogy ő legyen a No.1. :) 
Mit kell tudni róla? Jelenleg 24 éves, alig 20 évesen került be a csapatba, így sokáig ő volt a legfiatalabb játékos. NHL-es pályafutása elején egyből mesterhármast lőtt, erre korábban csak Alfredsson (a régi csapatkapitány) volt képes. Szóval, mondhatni, hogy egy nagyon tehetséges játékos.
Erőssége: gyors, ha lepasszolják neki a korongot, akkor ügyesen beirányítja a kapuba.
Gyengeségei: gyakran félreugrik a korong elől, így például a mostani legutolsó meccset emiatt is vesztették el (mentségére legyen mondva, hogy nem védőjátékos, hanem támadó). Indulatos, de sosem hagyják verekedni.
Érdekességek róla: ő a legkisebb játékos a csapatban (175 cm). Az alső bal oldalsó metszőfoga hiányzik, ezt a 2013.május 5.-i Montreal Canadiens elleni meccsen vesztette el, amikor kapura lövés közben az ellenfél játékosa az ütőjével szájba vágta. Ezen a meccsen egyébként mesterhármast lőtt. 

És itt az a bizonyos mesternégyes. Gyönyörű. ^^

2. Erik Karlsson

Ő a második számú kedvencem, és nem, nem azért, mert ő a csapatkapitány, vagy mert ő a legismertebb a csapatból. Viszont látva azt, hogy milyen jó csapatkapitány, mennyire törődik a csapatával, mennyire összefogja a többieket, és hát milyen tehetséges, így helyet kapott a szívemben.
Mit kell tudni róla? Svéd származású, jelenleg 27 éves, de 19 éves kora óta Senators tag. Annak idején tizennyolcadikként, vagyis az első körben draftolták, ami nem kis teljesítmény. Első gólját 19 évesen szerezte, és 2014 óta csapatkapitány.
Erőssége: nyugodt, gyors játék jellemzi, hihetetlenül jól tud cselezni, és gond nélkül belövi fél pályáról a korongot akár úgy is, hogy közte és a kapu között nyolc játékos van. 
Gyengeségei: néha hajlamos a kapkodásra.
Érdekességek róla: Karlsson igen vicces is tud lenni, pl. volt olyan, hogy fellökte az ellenfél egyik játékosát, mire az Karlsson helyett egy másik Senators tagnak ment neki, Karlsson meg csak sunyin nevetett. Vagy, amikor a palánkig üldözte az ellenfelét, aztán lazán megfogta és felemelte, hogy a Senators megszerezze a korongot. Kétszer is elnyerte a legjobb védőjátékosnak járó Norris-emlékkupát, 2012-ben és 2015-ben, ileltve idén is jelölték erre a címre.

A jégkorong művészete Karlsson módra:

3. Mike Hoffman

Ő a harmadik számú kedvencem, akárcsak Pageau, ő is támadó, mégpedig balszélső. Ebben az évben kifejezetten jól szerepelt, a teljes szezon során 26 gólt szerzett (ezzel a 2. helyen van), a rájátszások alatt pedig 6 gól és 5 asszisztálás köszönhető neki, ezzel a 3. helyen szerepel. 
Mit kell tudni róla? 27 éves, kanadai származású, 2009-ben választották be a csapatba, de csak 2011-ben debütált Senatorsként. Első NHL gólját 2014. május 9.-én a Winnipeg Jets elleni mérkőzésen szerezte, mégpedig gyönyörűen: a kapunál vezette a korongot, de fellökték, ő pedig esés közben átpasszolta Turris-nek, aki így belőtte a kapuba. Az Ottawa 5:3-ra nyert.
Erőssége: jól tud asszisztálni, akár a leglehetetlenebb helyzetekből is.
Gyengeségei: még nem tapasztaltam, de biztosan van neki. :)
Érdekességek róla: balkezes; a 2009-10-es szezonban a QMJHL játékosaként (Quebec Major Junior Hockey League) ő kapta a legjobb újonc támadónak járó Michael Biére-trófeát, ugyanebben a szezonban a Frank J. Selke emlékkupát is megkapta, amit annak a támaadónak ítélnek oda, aki védőként is jól szerepel (ekkor még csak 19 éves volt!). 

Az a bizonyos első asszisztálás:

4. Kyle Turris

Igazából ő a május 17.-i Pittsburgh Penguins elleni mérkőzésen nyert meg magának, amikor a Senators 5:1-re nyert, és Turris hihetetlenül szépen lőtte be az 5. gólt. 
Mit kell tudni róla? Szintén 27 éves (nahát, 4-ből 3 :) ), augusztusi születésű (akárcsak én ^^), és a többiekkel ellentétben nem törzsgyökeres Senators, mivel a Phoenix Coyotes draftolta 2007-ben a 3. helyről (18 évesen!). 2011-től az Ottawa Senators tagja. 
Erősségei: gyors, fürge, kecses mozgású, ebből kifolyólag a leglehetetlenebb helyzetekből is képes gólt lőni. 
Gyengeségei: ő is kicsit hirtelen természetű.
Érdekességek róla: csapatkapitány-helyettes; nemzetközi sikerei is vannak: 2005-ben az U-17 jégkorong világbajnokságon ezüstérmet szerzett, 2006-ban aranyérmet nyert az Ivan Hlinka emléktornán, szintén aranyat szerzett a 2008-as U20 IIHF jégkorong világbajnokságon Csehországban, illetve szintén 2006-ba aranyérmes lett a WJAC-n (World Junior A Challenge). 

A gyönyörű Pingvinek-elleni 5. gól:

2017.06.16. 22:07, Gréti

Megélni, vagy megadni magunkat?

Mindannyian éltünk már át fájdalmas időszakot az életünkben, amikor elveszítettünk valakit, vagy netán valamit. Gondolok itt például a gyászra, melynek egyébként rengeteg fajtája van, hiszen mindenféle veszteség gyásznak nevezhető, még az is, ha elhagyjuk a kedvenc könyvünket a vonaton, de persze ez nem hasonlítható össze azzal, amikor egy szerettünket veszítjük el. Az üresség érzése, a fájdalom azonban mindkettőben közös. És ha valakit valamilyen tragédia ér, akkor persze, hogy az megviseli, még akkor is, ha nem mutatja ki. Azt, hogy belül mit érez, csak ő tudja. 
De vannak az életünkben tabu témák, amikről nem beszélünk, mert akkor azt hisszük, nincs. Ilyen egyébként a halál, de a gyengeség is ide tartozik. Nem szeretjük kimutatni, ha valami bánt, mert akkor sebezhetőek leszünk, és sajnos vannak olyanok, akik hajlamosak arra, hogy kihasználják pillanatnyi lelkiállapotunkat. Látnunk kell, hogy mi itt a probléma: az, hogy külsőségekben gondolkodunk. Egyrészt azért, mert kifelé erősnek akarjuk mutatni magunkat - ami önmagában véve talán nem is olyan nagy baj. A gond ott van, amikor önmagunkat is becsapjuk azzal, hogy elhitetjük magunkkal: "nem, ez nem viselt meg engem, erős vagyok, nem fáj..." 
Amikor kiskoromban injekciót kaptam az orvosnál, előtte anya mindig elmondta őszintén, hogy fájni fog, és nyugodtan sírhatok, csak ne hisztizzek, mert azzal több kárt csinálok, mint hasznot. És igaza volt, és úgy hiszem, ez az élet minden területére kihat. De sok szülő azt mondja a gyerekének: "Nem fáj az! Nehogy sírjál! Legyél ügyes!" Nos, valaki nem attól lesz ügyes, hogy nem sír. Ami fáj, az fáj. Ez egy tény. Az életben vannak dolgok, amik igenis fájnak, amik könnyeket csalnak a szemünkbe. Hazugság azt mondani, hogy nem fáj az. Még nagyobb butaság azt mondani, hogy ezek miatt nem kell sírni. Mindenki úgy teszi, ahogy belülről érzi, és ebbe igazából senkinek nem lenne szabad beleszólnia. De az biztos: ha egy traumát, tragédiát, sérelmet, veszteséget nem dolgozunk fel, akkor annak a jövőben úgyis meglesz a böjtje... 
Ha testi fájdalmaink vannak, elmegyünk az orvoshoz, vagy veszünk be gyógyszert, de semmiképpen sem vesszük félvállró a dolgot, hiszen amíg a fájdalom el nem múlik, addig nem tudunk más dolgokra koncentrálni. A lelki fájdalmat viszont általában nem vesszük annyira komolyan, mert az kifelé nem látszik, azt egy mosollyal elrejthetjük. De miért is rejtjük el? Mert a külvilág azt mondja: "Légy erős! Nem fáj az! Nehogy összeomolj!" Pedig sokszor pont ezektől a külső elvárásoktól omlik össze valaki, hiszen nem elég a baja, még nyomasztják az ehhez hasonló "jó tanácsokkal" is. Én is próbáltam.Volt, hogy évekig nem sírtam, most meg ott tartok, hogy egy megható filmes jelenetnél már potyognak a könnyeim. Mindez azért, mert most jön ki belőlem az eddig elfojtott fájdalom. Szóval, több kárt csináltam, mint hasznot. 
A fájdalom, veszteség ugyanúgy hozzátartozik az életünkhöz, mint az öröm. Nem tabu téma, nem is szabad, hogy az legyen. Tudatosítsuk magunkban, hogy ez is egy valós érzelem, amit ugyanúgy meg kell élni. Ha a tesi fájdalmakat komolyan vesszük, a lelkünknek is tartozunk ennyivel. Aki tagadja, hogy fáj, az nem erős. Az az erős, aki szembenéz a fájdalommal, mert csak így fog tudni majd tovább lépni rajta. Ha ellenáll neki, csak belegabalyodik, és abból kiszabadulni... nos, nem lesz könnyű.

2017.06.16. 15:22, Gréti

#1. Ottawa Senators Challenge

Sziasztok! Arra gondoltam, ismét megpróbákozok egy kihívással, amely az Ottawa Senators-ra irányul, természetesen. :) Gondolkoztam már egy ideje, hogy összeállítok egy velük kapcsolatos kihívást, mert nagyon szeretném őket jobban megismertetni veletek. Mert ők nem egy egyszerű csapat. Mérhetetlenül sokat köszönhetek nekik, általuk rájöttem, hogy Isten számtalan módon törődik velünk,mert pl. a legjobbkor küdlte őket az életembe, ugyanis nagy szükségem volt valamire, ami más vágányba terel, ami által új megvilágításban kezdek szemlélni bizonyos dolgokat, ami feltölt, ami kikapcsol, és akiktől rengeteget tanulhatok. A jégkorong, mint olyan, egy egészen különleges világ, melyet még most kezdek felfedezni, ennek a felfedezőútnak pedig része ez a mostnai kihívás, melyet én állítottam össze, és melyről részletesebben ITT olvashattok. Lássuk hát a mai első kérdést, avagy:

"Mikortól vált az életed részévé a csapat, és hogyan?"

Ez egy olyan kérdés, amit nagyon sokan feltettek nekem az elmúlt időben, a családi, baráti körömből is, és amire azonban nem tudok egyértelmű választ adni. De nézzük, hol is kezdődött a dolog.
Január körül járhatott az idő, amikor a TV-t kapcsolgatva egy jégkorong mérkőzés kellős közepén találtam magam, ahol két játékos pont egymásnak esett a jégen. Azelőtt nem láttam még ehhez hasonlót, és először is az fogott meg, hogy mennyire szívósak, hogy így fogalmazzak, tehát hiába gyepálta el a fekete ruhás a fehéret (nem tudom, melyik két csapat játszott egymással, azt nem figyeltem), az még akkor sem adta fel, és simán visszaállt volna játszani betört orral is. Bevallom egyébként számomra a jégkorongos verekedések kicsit viccesek is, legalábbis amíg csak kapaszkodnak egymásba és ide-oda csúszkálnak a jégen. Természetesen tudom, hogy nem vicces maga a cselekvés, de, na mindegy, akkor is valamiért mélyponton voltam, és ez úgy jobb kedvre derített.
A következő, immár sokkal fajsúlyosabb esemény április 15.-én volt, amikor is este, szintén a TV-t kapcsolgatva egyszer csak egy jégkorong meccshez értem. Piros és fehér mezben voltak a játékosok, a kommentátor pedig annyiszor elmondta a "Karlsson" nevet, hogy akaratlanul is az eszembe vésődött. Itt már azt is megnéztem, kik játszanak: OTT és BOS, ebből valamiért egyből rájöttem, hogy Ottawa és Boston városokról van szó, az előbbiről pedig meg is fejtettem, hogy Kanadában van (na, erre nem vagyok büszke, hogy nem tudtam egyből, de igazság szerint agyilag nagyon fáradt voltam akkor). Mindegy, az a lényeg, hogy az Ottawa és Karlsson nevek nagyon felkeltették az érdeklődésem, rá is kerestem mindkettőre másnap, így jutottam el a csapathoz. Egyébként azt a meccset nem néztem végig, csak az első harmad végéig láttam, és megállapítottam, hogy igen unalmas, mert gól sem született, és nem is estek egymásnak. Azóta már pótoltam ezt a hiányosságomat, és be kellett látnom, hogy tévedtem, mert az április 15.-i meccs nagyon izgalmas volt!
Szóval, ha arra a kérdésre kell válaszolnom, hogy mikortól életem része a csapat, akkor a dátum április 15, de igazából még ezután sem foglalkoztam velük annyira kimondottan, azon kívül, hogy utánuk néztem a neten. Viszont aztán a Facebook valamiért kihozta, hogy meccset fognak játszani április 29.-én, amire felfigyeltem, viszont nem néztem meg a meccset, hanem másnap utána olvastam, hogy mi lett az eredmény, és a cikkből mindenfelé Jean-Gabriel Pageau neve ordított rám - merthogy ekkor lőtte azt a bizonyos mesternégyest. Eltelt egy-két nap, ezalatt ez a bizonyos Pageau járt a fejemben, aztán rá is kerestem a neten, mert nem hagyott nyugodni a dolog.
A következő fontos dátum május 6. Ekkor ismét kiírta a Facebook, hogy játszani fognak a Rangers ellen, és ezt a meccset már bizony megnéztem. Igaz, nem végig, mert közben hajat is szárítottam (de még hajszárítás közben is azt lestem, vicces lehettem, ahogy előre hajtott fejjel a monitort bámulom :)), aztán pedig megvártam a hajnal 1-ig tartó meccs végét, és itt már kifejezetten szurkoltam nekik. Pedig sokáig nem álltak nyersére, mégis, az, ahogyan kitartottak, ahogy küzdöttek, és ahogy végül győztek... Engem teljesen elvarázsoltak, ez a varázslat pedig azóta is tart. :)

2017.06.15. 11:17, Gréti

Egy gimis sztori

Ma megvolt az angol szakfordítás védésem, ami legnagyobb meglepetésemre ötös lett! Nem akartam elhinni, a tanárnő azt mondta, hogy nagyon sokat fejlődtem az előző félévhez képest, és megdicsért, és azt mondta, már csak ezért is megérdemlem az ötöst. :) Szóval, a kitartásnak és a szorgalomnak tényleg megvan az eredménye. Megkérdezte, min lehetne még változtatni, és mondtam, hogy a kiejtésen, mert az néha eléggé... sajátos. :D Megkérdezte, hogy szerintem hogyan lehetne jobb a kiejtésem, és mondtam neki, hogy mostanában elkezdtem jégkorong meccset nézni angol kommentátorral, és az sokat segít. De amúgy ez tényleg így van. A kiejtésnek kifejezetten jót tesz. A magyar meg amúgy is csak felidegesít, mert pártoskodnak, és rosszul ejtik a neveket, pl. Pageau rendszerint "Pazsó", amitől a hideg futkos a hátamon... Na, mindegy, szóval most örülök, mert angol csak gimiben tanultam négy évig, érettségiztem belőle, de azóta elő se vettem. De tök jó, hogy így feltornáztam magam. 

Nézegettem ma Nasz Danis videókat, biztos ismeritek, és neki vannak ezek a jó kis sulis videói, az egyikben pedig általános iskolai sztorikat mesél. Erről nekem is eszembe jutott néhány, arra gondoltam, meg is osztok egyet veletek, ami a gimis éveimből való, és elég gáz, de mindegy, felvállalom, mert ez is sok minden megmagyarázhat velem kapcsolatban. :D

Előtte egy tény rólam: sohasem lógtam még el a suliból. Igen, nem véletlenül húztam át. Mert egyszer ellógtam. De meg is emlegettem azt az egy alkalmat...! Mondom, hogy történt. :)

Azt hiszem, kilencedikes voltam, szóval még igen kis zöldfülű, és kerestem a helyem a közösségben. Urolsó óránk tesi volt, az egyik osztálytársam pedig (aki helybeli volt, és mindig autóval járt a suliba, sehova nem ment gyalog, így nem ismerte a suli környékét sem - ez így utólag nézve igenis fontos a történet szempontjából) megkérdezte, nem-e mennék el vele a dm-be. Mondom neki, hogy hát de tesi lesz. Azt mondja, nem baj, majd azt mondjuk a tanárnak, hogy nem érzi jól magát, és elkísérem a kórházba. 

A belső hangom súgta, hogy felejtsd el, ne menj bele, csak rosszul jössz ki belőle. Már akkor is tapasztaltam, hogy más bármit csinálhat, de ha én egyszer valami olyasmit teszek, akkor aztán... De aztán persze felülkerekedett egy pillanatra a "vadabb" énem, és azt mondtam (persze, hosszú győzködés után), hogy miért ne? Utolsó óra, ráadásul tesi, igazán nem eshet bajom. Csapjunk bele!

Elkérezkedtünk hát a tanártól, az osztálytársam előadta a mesénket, én csak hallgattam, mert sose tudtam hazudni, majd miután elengedett minket, el is húztuk a csíkot. A dm felé vettük az irányt, de már félúton olyan rossz érzésem volt, és azon gondolkoztam, hogy másnak ez olyan könnyen megy, tele van igazolatlannal, de nem érdekli, én meg itt félek, de hát mégis, mitől? Próbáltam elengedni magam, de egyre rosszabb lett. Aztán persze, hogy bekövetkezett az, ami százezerből szerintem egy lógós diákkal történik meg, és hát miért is ne én legyek az az egy: az osztályfőnök jött velünk szembe az utcán. 

De most őszintén: hogy lehetek ilyen szerencsétlen!? Magamban elátkoztam százszor azt, amikor belementem ebbe a hülyeségbe, mert hát persze, ez is csak én lehetek... Ráadásul hogyne ismert volna fel minket, és még kérdőre is vont, ott a nyílt utcán. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy az osztálytársam természetesen meg se szólalt, csak állt mellettem, így hát nekem kellett valamit ott ebben a szorult helyzetben javítanom a dolgokon. 

Mondjunk valamit, ami nem is olyan átlátszó, nem is olyan gyanakvást-keltő, hihető, és még nem is ciki... "Hát, tanárnő, az úgy volt, hogy nem éreztem jól magam, és megkértem, hogy kísérjen át a kórházba", mondtam neki, de az arcoma ez volt írva: "életemben egyszer lógtam el, ne tessék ezért bántani, én nem akartam semmi rosszat, én csak egy kicsit igazi diák akartam lenni, hát most miért kell velem ezt csinálni?" Az osztályfőnök végignézett rajtam, igen érdekesen, és azt mondta: "nem tűnsz betegnek". Na, erről ennyit. 

Tehát, nem csoda, ha ezek után bárki megkísérelt volna rávenni a lógásra, annyit mondtam: nem. Tuti, hogy nem. Nincs az a pénz. Nincs az a birodalom. Én-soha-többet-nem-lógok. 

Egyébként mindezek után másnap odaálltam az osztályfőnök elé, és elnézést kértem tőle ezért, valamint ősztinén elmondtam, hogy nem volt semmi bajom, tényleg ellógtam. Erre úgy éreztem, szükség van, mivel nem pont egy lógósként akartam neki bemutatkozni (mint említettem, kilencedikes voltam, így akkor még nem nagyon ismert minket). Az osztálytársam meg kiröhögött, amiért ilyen lelkiismeretes vagyok, de az osztályfőnök értékelte az őszinteségemet, és azt, hogy vállalom a tetteimet. Szóval, semmi sem történik ok nélkül, és mindenből lehet tanulni.

/képek: giphy.com/

2017.06.14. 16:39, Gréti

Aki tavaly magyar volt, legyen most is az

Tegnap eléggé kihajtottam magam a tanulásban, aminek éjszaka megláttam a kárát, ugyanis alig aludtam valamit, és akkor is rosszakat álmodtam. Bár nem is csoda, hiszen az egész délelőttöt úgy kb. 1 óráig non-stop végig toltam, és ezalatt 5 tételt dolgoztam ki, ami nem volt kis munka... Tehát, ma már kicsit óvatosabb vagyok, mert rájöttem, hogy muszáj közte szüneteket beiktatni. Bár, holnap hajnalban megyek vissza Debrecenbe, szóva így is úgy is keveset fogok aludni. :) Eddig amúgy jól alakul a napom, végre megérkezett az áhított Ottawa Senators-Pageau pólóm, majd rakok fel róla képet. :) Viszont, ami nem esett jól, az az, hogy a Pittsburgh Penguins megnyerte a Stanley-kupát ismét. Továbbra is tartom a véleményem, hogy nem érdemlik meg, de persze azért gratulálok nekik. Zárójelben megjegyzem: úgy könnyű, ha ők játszanak többet otthon, mert odahaza minddenki ügyesebb... na, mindegy. Nem lenne egyébként semmi bajom velük, csak hát Sidney Crosby szerintem sokat ront a csapat összképén, nekem pl. mindig Ronaldo-t juttatja az eszembe.

Ha már focinál tartunk... gondolkoztam rajta, hogy írjak-e erről, de nem tudom magamban tartani a véleményem. Biztosan hallottatok a pár nappal ezelőtti andorrai vereségről, meg arról, hogyan reagáltak erre a rajongók. Na, én nem vagyok rajongó, távol áll tőlem a foci, de én is reagálnék.

Emlékszem még, hogy tavaly ilyen tájt, amikor vizsgára tanultam a koliban, a debreceni Nagyerdei Stadion a magyar szurkolók örömujjongásától volt hangos, ami azt jelentette, hogy kijutottunk az EB-re, a tanár úr pedig másnap megkérdezte a vzsgán, hogy ugye, néztük a meccset előző nap? Ezután pedig mindenki hirtelen nagyon büszke magyar foci-drukker lett, bevallom, kicsit engem is megcsapott a dolognak a szele, mert onnantól kezdve minden magyar meccset végignéztem. És még arra is emlékszem, hogy Budapestet lezárták a szurkolók öröm-menete miatt, az utcákon pedig ezt harsogták: "Az éjjel soha ne érjen véget, balázsolj nekünk valami szépet".

Na, igen. Ezzel szemben most megvert bennünket egy olyan csapat, akikről én csak annyit tudok, hogy állítólag nincsenek is benne szakavatott focisták, de lényegtelen. Nyertek, a magyarok pedig vesztettek, és ezért a mostani viszonyok gyökeres ellentétei a tavalyi képnek. Most már véget ért az éjjel, nem kell balázsolás, sőt, egyáltalán Balázs sem kell, nem kell a magyar válogatott sem, sőt, a focit is utáljuk. Mondom, én nem vagyok rajongó, nem láttam az Andorra elleni meccset, nem értek hozzá, DE: ez nem így működik! Először is, be kellene látnunk, hogy igenis, a magyar foci manapság nem olyan, mint annak idején az Aranycsapat. Lehet, soha többet nem lesz olyan - de attól még a miénk. Persze, fenntartom a véleményem, hogy más sportágakra is jobban oda kellene figyelni (pl. vízilabda, úszás, netán jégkorong), de ez most nem erről szól. A mostani gárda már nem a tavalyi EB-s, pl. Király személyében egy nagyszerű kapus vonult vissza. De akkor most ennyi? Ha nem nyernek, akkor nem szeretjük őket, sőt, mi több: akkor meg kell alázni őket egy idegen országban, mások előtt? Ezzel van a gond, nem a tényekkel. A magyar foci olyan amilyen, mondom, a focistákat én sem szeretem, az én szívem a jégkoronghoz húz, de a csapat mindenhol csapat. Bár, az is igaz, hogy a jégkorong kicsit más, mint a foci, hiszen "focizni mindenki tud"-alapon bárki okoskodhat. Még egyszer mondom: a tények azok tények, de ilyen szinten megalázni embereket... Engem egyedül ez háborít fel, és ezért is nem tudtam magamban tartani a véleményem. És igen, megsajnáltam őket, mint egy kívülálló, aki nem követi az eseményeket, akinek a szíve a jégkorong felé húz, de megsajnáltam őket, mert ezer meg ezer ok állhat a vereség mögött, és egy csapatkapitányon mindig nagy a felelősség, a nyomás. Ezzel nem akarok védeni senkit, csak megállapítom: a nyilvános megaláztatás mindennek a legalja. Ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Szerintem.

/kép: tumblr/

2017.06.12. 13:07, Gréti

Moziélmény: Wonder Woman

Most egy exkluzív filmkritikát/ajánlót hoztam nektek, mivel tegnap névnapom alkalmából moziban voltunk, és megnéztük a Wonder Woman c. filmet. Bevallom, direkt nem olvastam róla előzőleg véleményeket, viszont amikor először láttam a reklámját, akkor eldöntöttem, hogy szeretném megnézni, már csak azért is, mert a főszereplő a Halálos Iramban filmekből is jól ismert Gal Gadot, a főgonosz Árész pedig David Thewlis, alias Remus Lupin (igaz, őt furcsa volt ilyen gonosz szerepben látni, de nagyon jól hozta a karaktert).

Most eltekintek a film tartalmi leírásától, mert különben tuti, hogy spoiler-gazdag bejegyzés lesz belőle, de legyen elég annyi, hogy egy Amerikában jól ismert képregény-sorozaton alapszik a sztori (mint pl. Amerika kapitány, Vasember, Deadpool...), illetve hát a görög mitológia adja a gyökerét, hátterét pedig a II. világháború. A főszerepben tehát a harcos amazonok és a XX. századi katonák állnak, és már ez is érdekes lehet számunkra, hogy hogyan hozzák össze ezt a két oldalt? Az elején féltem, hogy elviszik feminista-irányvonalba a történetet, de szó sincs ilyesmiről, szerencsére. 

A film kicsit hosszú, és voltak részek, amikor, hát, kicsit unni kezdtem, vagy még inkább attól féltem, hogy túlzásban belebonyolodik majd a visszaemlékezésbe - már eleve ezzel a momentummal kezdődik, majd pedig ismét egy visszaemlékezés következik egy másik szereplő szemszögéből, aztán ismét... De végül is, ezekre a visszatekintésekre szükség volt ahhoz, hogy megértsük a történet lényegét. Néha még olyan érzésem volt, mintha kicsit nehezen indulna be a cselekmény, ez bizonyára azért van, mert nagyon hozzászoktunk a "bumm-effektekhez", vagyis hogy mindent egyből, azonnal, és a maximumon. Ez a film szépen kivárta az események idejét, és ez nagyon jó volt, mert nem lett erőltetett, nem kapkodott el semmit, szóval, mindennek megvolt a maga ideje. 

Amit még nagyon nagy pozitívumként éltem meg, az az, hogy egyik cselekményszálat sem domborította ki túlzásban: nem hangsúlyozta túlzásban az amazonok harcos oldalát; nem lett csepegős a szerelmi szál (ettől függetlenül viszont engem nagyon megérintett!); de a legnagyobb bravúr talán az volt, amikor kiderült, hogy kicsoda is valójában Árész, mert arra aztán végképp nem számítottam! 

De ami a legjobb: nem lett általános happy end a vége. Én kifejezetten a falra mászok a "boldogan élünk, amíg meg nem, és a gonosznak örökre annyi, és győz a jó"-típusú befejezésektől, mert emiatt igazán kár megírni egy könyvet, vagy megrendezni egy filmet, hiszen az élet sem erről szól, és ez nagyon valóságidegen, de lehet, hogy csak én vagyok ennyire földhözragadt, na mindegy. Szóval, ebben a filmben, bár a végén úgy tűnik, győz a jó, de levonják a következtetést: az ember gyarló, és ugyanúgy megvan benne a hajlam a rosszra, mint a jóra, ott dől el a dolog, hogy melyiket választja, mert ugyebár a döntés lehetősége a kezünkben van. És itt a főgonoszt is egy teljesen más szemszögből tárja elénk, mert Árész valóban nem csinált semmit, csak suttogott az emberek fülébe, de nekik nem lett volna muszáj hallgatniuk rá, sőt, az is érdekes volt, hogy pont Árész volt az, aki folytonosan javasolta a fegyverszünet megkötését, mert tudta, hogy ezáltal méginkább egymás ellen uszíthatja az embereket. Érdekes megközelítés...

Igazából nagyon régen, vagy talán még soha nem láttam ilyen filmet, ami követhető, izgalmas, tanulságos, nem esik túlzásokba semmilyen téren, és jól meg van csinálva, a szereplők jól ki lettek választva, a karakterek jól kidolgozottak. Nem találtam benne semmi hibát, eltekintve attól, amit írtam, hogy az elején volt egy kis lassúság-érzetem, de ez meg nem a film hibája, egyszerűen csak a készítők hozzászoktattak minket a túlzott pörgéshez. 10/10 :)

/kép: comingsoon.net/

2017.06.11. 09:13, Gréti

Töltődj fel!

Bevallom, ma nagyon magam alatt voltam. Nem úgy haladtam a tanulással, ahogy szerettem volna, és nagyon-nagyon sötéten láttam a közeljövőmet. Aztán most este beszélgettem nagymamámmal, és ő világított rá a tényre, hogy csak két tétellel vagyok lemaradva, ami igazán nem sok, így kicsit megnyugodtam. :) Délután viszont muszáj volt berekesztenem a tanulást, mert úgy éreztem, tényleg nincs most ráállva az agyam. Úgyhogy, inkább leültem, és megnéztem az Ottawa Senators és a New York Rangers április 29.-i mérkőzését, azt, amikor előbb 3:1-ről, majd 4:2-ről, végül pedig 5:3-ról egyenlítettek ki, aztán a második hosszabbítás során végül 6:5-re nyertek - és amely 6 gólból 4-et Pageau lőtt be. Mondjuk érdekes volt úgy nézni, hogy közben tudtam, mi lesz a végeredmény, ráadásul először nem is tudtam odakoncentrálni, de aztán teljesen kikapcsoltam, és még izgultam is a gólhelyzetek közepette, szóval nagyon jól esett ez a meccs. :) Ráadásul azért ezt választottam, mert ugyebár ez volt az első meccsük, amit lényegében láttam, és mindig erőt ad, hogy tényleg, az utolsó pillanatokban, amikor már szinte mindeki lemondott róluk, akkor kiegyenlítettek, és nyertek. Hihetetlen kitartás, összetartás van bennük, én pedig pont ezért szeretem őket. :) Szóval, nagyon jót tett a lelkemnek ez a meccs, közben meg azon gondolkoztam, hogy különbség van a hobbi és az ún. "lélek-feltöltő" cselekvések között. Mert a hobbi nem minden esetben tölti fel az embert. Teszem azt, nekem a legnagyobb hobbim az írás, de sokszor mégis elfáradok benne. Vagy, szeretek olvasni, de az sem kapcsol ki, mert akkor is folyton ihletet kapok, így tehát jár az agyam, és sosem tudok leállni. Amivel alapjáraton nincs is baj, de hát, csak akkor tudunk adni, ha van miből - ha viszont nem "csatlakozunk fel" a töltőre, akkor egy idő után már nem lesz miből adni, és akkor a saját energiánkat emésztjük fel, ami nem jó, mert annak mi látjuk a kárát. Tehát jó néha töltőre rakni magunkat - na de nem mindegy, milyen formában! Erre hoztam most nektek néhány tippet. :)

2017.06.09. 21:13, Gréti
 


Greta Chevelle© (2017-)