Sziasztok! A bal oldalsávban lévő kis bemutatkozómban írtam, hogy szatmári lány vagyok, ami azt jelenti, hogy az Alföldön születtem, nőttem fel - viszont, megmondom őszintén, nem szeretem a síkságot. Tudom, Petőfi nagyon szépen írja:

Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadúlt sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.

, de én ezzel nem tudok azonosulni, mert nekem a Kárpátok, vagy bármilyen más hegység egyáltalán nem zordon, hanem maga a szépség, valami olyasmi, ami megnyugtat, ami biztonságot sugároz, ahol igazán otthon tudnám érezni magam. A másik, hogy bár teljességében nyári gyerek vagyok, mivel a névnapom júniusban, a születésnapom pedig augusztus elején van, mégsem szeretem a nyarat, a meleget. A legjobban ősszel érzem magam, amikor hűvös van, de még azért süt a Nap is, viszont vehetek fel pulóvert. Szóval, ha választhatnék a lakhelyemet illetően, akkor biztosan az északi országok közül választanék, ahol a klíma pont nekem megfelelő, és a hegyek is szép számmal fordulnak elő. 

Lehetséges, hogy a jégkorong szeretete ebből is fakad, de az északi országok iránti vonzalmam nem újkeletű dolog. 11 évesen nagy rocker-korszakomat éltem, és az első együttes, amelyik a kedvencemmé vált, az a The Rasmus volt. Olyannyira szerettem őket, hogy képes voltam elkezdeni finnül tanulni, még van is valahol egy kis noteszem, tele finn kifejezésekkel. Bevallom, hamar ráuntam, mert a finn egyébként elég nyakatekert nyelv szerintem, másrészt pedig nem sokkal ezután jött a rap-korszakom, ami ugyebár mai napig tartja magát. De, a lényeg, hogy néhány évvel ezelőtt, immár egyetemistaként, ismét visszatértem az északi országokhoz. Épp egy regényt írtam, és ennek kapcsán utánanéztem, hol vannak még a mai világban királyok, még ha csak ceremoniálisan is. Így került a képbe Norvégia, Svédország és Dánia, és az északi kultúra. Olyannyira belemerültem, hogy elkezdtem norvégul tanulni - ami kb. "mission impossible", ugyanis alig lehet normális nyelvkönyvet találni. De azért elég jól ment, megtanultam a kiejtést, személyes névmásokat, számokat, sőt, a himnusz egy részét is. (azóta már a kanadait mondhatni fújom kívülről, annyit hallottam a jégkorong mérkőzések elején :))

Ja, vi elsker dette landet... (igen, mi szeretjük ezt azt országot)

De aztán ez is alábbmaradt, főleg időhiány miatt, hiszen ekkor még javában a héber és görög írásmagyarázatot bűvöltem, plusz angol szakfordítást is kötelező volt csinálni, és úgy éreztem, ennyi idegennyelv bőven elég az életembe.

Viszont, néhány hónappal később megérkezett a jégkorong, az Ottawa Senators személyében, és hát nem titok, mindez milyen hatással volt rám. :) Az egyik hatodéves konzultáción játszottunk egy játékot, aminek az volt a lényege, hogy a terem volt a világ, és el kellett helyezkednünk ott, ahol legszívesebben lennénk - mondanom sem kell, gondolkodás nélkül Ottawához álltam. :) Erik Karlsonnak köszönhetően pedig a svéd nyelv a figyelmem középpontjába került, ami egyébként hasonló, mint a norvég, és hasonlóan nehéz hozzá könyvet beszerezni. De nem adom fel, mint ahogyan azt sem, hogy egyszer majd eljuthatok valamelyik országba. Nem vagyok telhetetlen, úgyhogy az egyik is elég lenne, bár Kanadának jobban örünék, mert akkor biztosan nem hagynám ki Ottawát és a Canadian Tire Centre-t. De ettől függetlenül is, szívesen töltenék el időt valamelyik északi országban. 

Nektek melyik a kedvenc helyetek, országotok a világon? :)

/képek: gocollette.com, hdwallpapers.net, christinehauschild.com/

Sziasztok! Június 11.-én megvolt a záróvizsgám, ami két dolgot jelent:

1. Lezárult egy nagyon-nagyon hosszú, 6 éves tanulmányi korszak az életemben

2. Bár még nem kaptam kézhez, de kimondhatom, hogy diplomás református teológus-lelkipásztor lettem.

És hogy hogyan érzem magam? Azt hiszem, még fel sem fogtam igazán. Bár muszáj lesz, mert a munkás hétköznapok lassan-gyorsan eljönnek, de ennek mondjuk örülök, hiszen végre kamatoztathatom a tudásomat a gyakorlatban is. De igazából még tényleg nem fogtam fel, hogy vége. Bizonyára ez majd a diplomaosztó pillanatában fog bekövetkezni, amikor ott állok a Debreceni Nagytemplomban, talárban, és a rektor úr átnyújtja nekem azt a bizonyos keményfedeles dokumentumot. Annyira vártam ezt a pillanatot már évek óta, és annyit gondoltam rá, hogy most mégis olyan, mintha nem is velem történne, hanem csak egy álom lenne. Talán nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltam. Az ember visszatekintve általában azt mondja az ilyen dolgokra, hogy hamar eltelt, de én most mégsem tudom ezt mondani. Minden egyes pillanatának érzem a súlyát, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Mert, mint mindennek, ennek is voltak szép és kevésbé szép pillanatai, könnyebbségei és nehézségei egyaránt. Hat év nem kis idő azért...

Na de mégis, hogy milyen volt a vizsga. Hát, nagyon izgultam. :) Csak én nem mutatom ki. A többiek nagyrészt elkezdték a tételeket átbeszélni, de ez engem ilyenkor nagyon idegesít, én még a jegyzeteimet sem szeretem már olyankor olvasni. Úgyhogy, félrehúzódtam, beraktam a fülhallgatót és német rap-et hallgattam, mert az kicsit megnyugtatott. :D Szerencsére az első négyben benne voltam, ennek örültem, mert volt idő nyugodt körülmények között kidolgozni a tételt. Jó témát húztam, gyülekezetépítés, aminek nagyon örültem. Csak sajnos akkor nap nagyon fájt a térdem, szóval, ez kicsit kényelmetlenné tette a szituációt, de végül azért jól alakult minden. :) Délután aztán jött a szakdolgozat védés, na ettől talán jobban izgultam a végére, mint a feleléstől, ugyanis fogalmam sem volt, mire számítsak, ráadásul nálunk úgy van, hogy ötöd éven írjuk a dogát, de csak hatodév végén védjük meg, vagyis eltelik közben egy év. A témavezető tanárom azonban nagyon segítőkész volt, és persze a kérdéseket is tudtam, hogy sikerült rá felkészülnöm, csak az okozott nehézséget, hogy rögtön válaszolni kellett, nem volt gondolkodási idő. De szoknom kell, mert szeptemberben az ELV-en ugyanígy lesz. 

Tehát, a hétfői napom eltelt a vizsgával, mert reggel 8-tól délután 5-ig tartott, eredményhirdetéssel együtt. Nagyon elfáradtam, ráadásul nagyon meleg is volt, és arra is rájöttem, hogy sajnos nem bírom a klímát, mert másnap igencsak beteg voltam tőle, meg persze akkor jöttek ki rajtam a tanulási fáradalmak is. De túl vagyok rajta, és ez a lényeg. :) A vizsga érdemjegye végül négyes lett - ezt azért tartom fontosnak, mert a mai világban úgy látom, csak a jeles ér valamit. Egyébként szerintem nem a jegy számít, de büszke vagyok a négyesemre, mert önerőből, egyenletes teljesítménnyel, csúszás nélkül jutottam el idáig úgy, hogy annak idején elsőben mondhatni, hogy a nulláról indultam. 

Bár a vizsgaidőszakról az átlagembernek a tanulás jut eszébe, de az egyetemistának bizony nagyon sok más is. Mert azért valljuk be, ki az, aki éjt-nappallá téve csak tanul ilyenkor? Ráadásul az agyunk mintha ellenünk fordulna, hirtelen minden egyéb elkezdi érdekelni - ami persze a tanuláson kívül esik. Összeszedtem most néhány dolgot saját tapasztalatokból is, hogy melyek azok a "halaszthatatlan teendők", amelyekkel a vizsgaidőszakban eltöltjük az időt a tanulás mellett/helyett.

1. Sorozatok nézése - általában nem nézek sorozatokat, de a vizsgaidőszakban biztos, hogy találok egy olyan szériát, amit egyszerűen muszáj végignéznem, a lehető legrövidebb idő alatt.

2. Blogolás, regényírás - ihlethiány? A vizsgaidőszak a legjobb megoldás! Mindegy, hogy éppen egyházjogot tanulok, garantáltan ihletet kapok egy újabb blogbejegyzéshez, amit persze azonnal muszáj megírnom.

3. Design - nincs is jobb, mint a kódolással bíbelődni, miközben tudom, hogy éppen egy egész könyvet kellene megtanulnom.

4. Jégkorong meccs miatti éjszakázás - ez mondjuk tavaly volt rám jellemző, hiszen idén az Ottawa Senators nem jutott be a rájátszásokba. Az elvem, miszerint az éjszaka arra való, hogy aludjunk, csak addig tartotta magát, amíg az Ottawa Senators be nem lépett az életembe. Másnap vizsgáznom kell? Attól még az NHL diktálja a tempót.

5. Ottawa Senators képek, videók nézegetése - mondjuk ez nem csak vizsgaidőszakban. :)

6. Természet - a vizsgaidőszak tökéletes lehetőség arra, hogy az ember rácsodálkozzon a körülötte lévő természet szépségére, akár órákon keresztül.

7. Takarítás - vizsgaidőszakban az ember stresszesebb, így természetes, hogy jobban zavarja a rendetlenség, kosz, mosatlanok, stb. Elvégre is, a tanuláshoz szép, tiszta, rendezett környezet kell. 

8. Evés - értelemszerűen mindig akkor jön rám, amikor már két mondatot elolvastam a könyvben. Valljuk be, kemény meló a tanulás, a dolgozatírásról nem is beszélve. Kell az energia.

9. Beszélgetés - ilyenkor dolgozza fel az ember a szorgalmi időszak (vagy jelen esetemben a gyakorlati év) eseményeit, amit muszáj, hogy kibeszéljen magából. De úgy igazából a téma lehet bármi.

Remélem, azért éreztétek az iróniát a bejegyzésben. Mondjuk ha belegondolunk, valóban így van ez, de azért az is biztos, hogy tudjuk jól, a tanulás sem hanyagolható, sőt. A vizsgaidőszakban szerintem az a jó, hogy az ember saját maga ossza be az idejét, és ha jól csinálja, akkor mindenre jut ideje. Mert nem jó egyik véglet sem, tehát sem a lazsálás (pedig fennáll a veszélye a rendelkezésre álló idő jellegéből adódóan), sem a túlhajszolás, hiszen az agyunknak fel is kell dolgoznia az információkat. Mindig is próbáltam egyfajta arany középutat találni, tehát hogy nagyjából egyenes arányban legyen a pihenés és a tanulás. Azt is el kell fogadni, hogy egyik nap viszi a másikat, én pl. múltkor egy egész napot kihagytam, mert éreztem, hogy az agyam nem befogadóképes, aztán másnap meg 6 tételt átvettem. Ha nem megy, nem szabad erőltetni, és még véletlenül sem kell megijedni. Nem gépek vagyunk, hanem emberek. Az évek során rájöttem, hogy a tanulási terveknek sincs sok értelme, olyan formában, ha beosszuk napra, vagy akár órára pontosan, hogy mikor hány tételt tanulunk meg. Azért nem jó, mert könnyen alakulhatnak máshogy a dolgok, és akkor nincs sikerélmény, így veszítünk a lelkesedésből. Egyetlen célt tűzzünk ki magunk elé: a vizsgára minden tételt vegyünk át. De ne szabjuk meg, hogy ezt hogyan és miként. Így nem lesz annyira feszített a tempó, és nem támasztunk irrális elvárásokat önmagunkkal szemben. A "bokros teendőinket" pedig ne hanyagoljuk el, hiszen ezektől (is) lesznek olyan szépek az egyetemista évek, és lesz miről nosztalgiázni a későbbiekben. :)

Átalában nem szoktam napközben fáradt lenni, és sosem érzem azt, hogy úgy ledőlnék aludni egy kicsit. Az aktív pihenés híve vagyok, vagyis olvasás, írás az a minimum, amivel töltöm a szabadidőmet. Ezért sem értettem, amikor tegnap este 6 körül olyan mérhetetlen fáradtság tört rám. Azt hiszem, még sosem éreztem ilyen. A szemeim ragadtak lefele, gyenge voltam, alig bírtam elvánszorogni a fürdőbe, aztán meg az ágyamhoz, még az is nehezemre esett, hogy lefeküdjek és elaludjak. Szerencsére sikerült aludnom, de reggel tompa fejfájásra ébredtem, és még most is elég gyenge vagyok, így úgy döntöttem, hogy ma pihentetem a tanulást, mert lényegében belefér az időmbe, és hát azzal sem érek túl sokat, ha erőltetem az agyamat úg, hogy közben nincs olyan állapotban, hogy befogadja az anyagot. Tény, hogy az elmúlt két napban ismét kihajtottam magam, egész nap tanultam, a blogoláson kívül nem is pihentem, csak ugyebár este. De hát mondom, nem hiszem, hogy a tanulástól érzem így magam... Úgyhogy, utána néztem a neten, és beigazolódott a gyanúm:

Valószínűleg enyhe napszúrást kaptam. Ez benne volt a pakliban, mivel tegnap voltam olyan hülye, hogy ismét a hintaágyon tanultam, ahová oda tűzött a Nap, de hát gondoltam, kössük össze a kellemest a hasznossal és barnuljunk... igen ám, csak tegnap tényleg nagyon nyomasztó meleg volt, ráadásul kicsit ismét elaludtam odakint, szóval valószínűleg azt nem kellett volna, és még olvastam, hogy a napszúrást csak utána pár órával kezdi érezni az ember, és nekem is így volt. Szóval, nem árt az óvatosság.

Tegnap pedig nem is hoztam kihívás kérdés-választ, de ezt most pótolom, és valamilyen szinten még kapcsolódik is az előbb leírtakhoz. :)

"Amióta rajongó vagy, hány meccs élő közvetítését hagytad ki?"

Amióta a szó szoros értelmében rajongó vagyok, egyet sem, ami azt jelenti, hogy a Rangers elleni utolsó meccstől kezdve a Pittsburgh elleni összes mérkőzésig láttam összesen nyolc élő közvetítést, de ennek a számnak akkor lesz jelentősége, ha szem előtt tartjuk, hogy két naponta voltak a meccsek, és mindig hajnaban, mert ugyebár ott este 8-kor kezdték, ami itt nálunk hajnali 2. Egyszer volt olyan, hogy ott délután 3-kor kezdődött, itt pedig este 9-kor, de így is megtartott éjfélig. Tehát, mióta rajongó vagyok, egy élő közvetítést sem hagytam ki. Ezeknek többségét, vagyis szinte majdnem mindet a kollégiumban néztem, és akinek csak elmeséltem, hát, enyhén szólva érdekesen nézett rám. :D Én ugyanis mindig annak a híve voltam, hogy az éjszaka arra van, hogy aludjunk, és ezt egyébknt továbbra is fenntartom, de ha Ottawa Senators meccsről van szó, akkor nem ismerek tréfát. Azt meg kell nézni, és kész, mert hát csak így lehet őket teljes erőbedobással támogatni, nem igaz? Szóval, hajnal 2-kor fogtam a kis motyómat, kimentem a tanulóba, és ott néztem a meccset. És meglepő módon nem éreztem magam fáradtnak! Pedig akkor már vizsgaidőszak volt, és hát egész éjjel fentlenni azért nem semmi, de mégsem voltam fáradt. Sőt, igazából óriási szükségem volt azokra a meccsekre, meg úgy igazából magára a csapatra, de erről is már sokszor írtam. :) Ráadásul, a szezon nem tart örökké, így hát ki kellett használni azt az időszakot. A következő meccsek majd csak szeptemberben kezdődnek, de már alig várom, bár belegondoltam, hogy akkor már új helyen leszek, gyakorlati éven, és lehet, hogy másnap majd mennem kell pl. tanítani, de én akkor is nézni fogom! :D Addig meg majd nyáron pótolom az idei szezont, hogy még jobban képben legyek. :) Egyébként a legdurvább ilyen meccs-nézésem a legutolsó Pittsburgh elleni mérkőzés volt, amikor két hosszabbítás (!!) is kellett, mert egyszerűen nem akart eldőlni a végeredmény, és már látszott, hogy a játékosok is mind fáradtak, odakint már teljesen kivilágosodott, már nem csak a madarak csicseregtek, hanem sokan elindultak a munkába, stb., de én még mindig a tanulóban ültem, mert akkor kezdődött a 2. hosszabbítás, és közben arra gondoltam: "milyen őrült vagyok, más most kel fel, én meg még nem is aludtam semmit egy meccs miatt" - és akkor Anderson beengedte a gólt. :( El is szégyelltem magam, hogy egy pillanatra is ilyeneken gondolkoztam, olyan volt, mintha cserben hagytam volna őket, pedig valójában nem, csak hát tényleg sajnáltam őket, mert tudtam, vagyis hát gondoltam, milyen fáradtak, hiszen addigra már 100+ meccset végigtoltak szeptembertl kezdve. (egy szezon alatt akár 110 mérkőzés is összejöhet!) De nem baj, a 2017-18-as szezonnak majd mindenki újult erővel vág neki, még én is. :)

Csak arra vagyok kíváncsi, hogy vajon hol leszek akkor, honnan fogom nézni a következő szezont. De ez remélhetőleg a jövő hét folyamán kiderül. :)

/kép: giphy.com/

Nagyon vártam azt a délutánt. Előző nap írt nekem egy üzenetet, hogy szeretne velem találkozni. Mivel már hetek óta nem láttam őt, majd' kiugrottam a bőrömből. Izgatott voltam, mintha csak az első randink lenne, pedig hát már öt hónapja voltunk együtt, igaz, inkább nevezném se veled-se nélküled kapcsolatnak a miénket. De bíztam abban, hogy most majd minden megváltozik. Nagyon szerettem őt, a hiánya pedig minden nap égette a szívem-lelkem. De persze, tiszteletben tartottam a döntését. Hiszen mi mást tehettem volna?
De most ő keresett meg! Ez mégiscsak jelent valamit!

***

Csodálatos érzés volt újra kéz a kézben sétálni vele. Nem sokat beszélgettünk, de nem bántam. Nekem már a jelenléte is épp elég volt. Nem akartam megtörni a pillanat varázsát. Most csak ketten voltunk. Ez a délután csak a miénk. És most minden jó lesz. Érzem. Tudom. Abból, ahogy rám néz. Mosolyog. A tekintetével is. És fogja a kezem. Nem engedi el.
Ő is szeret engem.

***

A padon ült, én pedig vele szemben álltam. Még most sem eresztett el, kezeivel átfogta a derekam, de már nem nézett a szemembe, tekintete a vállam fölött valahol a távolba tévedt. De még nem aggódtam. Még nem. Valami semmitmondó dologról beszéltem neki, csak hogy kitöltsem a csendet. Most már nem volt elég a jelenlét. A csend kellemetlenné vált. Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy ébren tartsam a figyelmét. "Olyan jó újra veled lenni", mondtam ki őszintén, amit gondoltam.
Rám nézett, és a szavak bennem rekedtek. Ahogy tekintete az enyémbe kapcsolódott, nagyot dobbant a szívem, de nem csak a szerelemtől. Inkább a felismeréstől. A rádöbbenéstől. "Igen, nagyon jó", mondta, majd odahajolt hozzám, és megcsókolt. Fájdalom hasított keresztül a mellkasomon, és könnyek szöktek a szemembe. Azt kívántam, bárcsak örökké tarthatna ez a pillanat. De vége lett, talán túl hamar is. Akkor ismét rám nézett, én pedig mosolyt erőltettem az arcomra, mert nem akartam, hogy sírni lásson, nem akartam neki könyörögni. "Lassan mennünk kellene", mondta, én pedig csak bólintottam, majd kézen fogva elindultunk a park kijárata felé. Szinte már alig szóltunk egymáshoz, de ezentúl már nem törekedtem a beszédre. Szerettem volna az emlékembe zárni a látványát, az érintését, az illatát - hogy sohase felejtsem el, bármit is hozzon az élet.

***

"Nagyon jól éreztem magam veled ma délután, de úgy érzem, nem tudom veled tovább folytatni ezt a kapcsolatot. Ne haragudj, nem akarlak megbántani, de ez az igazság. Sajnálom!"
Talán valami tompa kis fájdalom végigsuhant a szívemen. Talán. De azt hiszem, az ember eljut arra a pontra, amikor beletörődik. És nem azért, mert már nem szereti a másikat. Ellenkezőleg: szereti annyira, hogy immár túllát a saját érzésein, és meglátja a másik lelkében zajló folyamatokat. Azt, hogy ő már ezt nem akarja. És itt már nem is számít annyira a "miért", csak az, hogy ne álljak a másik boldogságának az útjába.
"Semmi baj. Én is ezt éreztem... mármint, nagyon jó volt veled ez a délután, de valami mégis hiányzott belőle, de nem tudnám megmondani, micsoda."
"Én is ezt éreztem... Örülök, hogy te is így gondolod. Így talán kicsit könnyebb ez az egész..."
Lopva kitöröltem egy könnycseppet a szememből. "Igen, talán."

Azt hinnénk, csak aza fájdalmas szakítás, ami hirtelen, váratlan, övön aluli, durva, kegyetlen, érzéketlen. Bizonyára nagyobbat üt egy olyan, és pillanatnyilag fájdalmasabb is. Viszont, talán könnyebben kiheverhető, hiszen az idő begyógyítja a sebeket, és egy olyan esetben legalább lehet haragudni a másikra. De itt nem volt helye haragnak, gyűlöletnek, kiabálásnak és vádaskodásnak. Éppen ezért nem felejthető soha. Mert azt a pillanatot, amikor a másik szemébe nézve belelátsz a lelkébe, és Őt szem előtt tartva félreteszed a saját boldogságodat, úgy hiszem, soha nem lehet elfelejteni.