De még előtte egy kis meglepetés: íme, elkészültem az Ottawa Senators plakáttal. Másfél nap munkája, enyhe görcs-érzet az ujjaimban, egy kifogyott alkoholos filctoll, DE teljesen megérte! Ja, és keresd a "hibát" a képen! ;)

Rájöttem, hogy nem könnyű 10 napon keresztül ugyanarról a témáról írni, mármint úgy, hogy az ne laposodjon el. Hiszen tudnék én ódákat zengeni Pageau tehetségéről, de nem akarok túlzásba esni, pedig egyébként utána néztem, és ebben a szezonban Pageau lőtte a legtöbb gólt a csapatból, összesen 9-et. De az Ottawa Senators egy csapat, aminek pont az az egyedülállósága, hogy nem egyetlen ember köré épül. És ez tök jó. Amikor játszanak, akkor tényleg azt látni rajtuk, hogy ők egy csapat, és hiába Erik Karlsson a csapatkapitány és hiába minden második fényképről ő köszön vissza a neten, ha beírjuk a csapat nevét, mégis, ha egyszer azt a gólt Ryan lőtte, vagy Pageau, esetleg Turris, akkor nem hisztizik senki, hanem együtt örülnek a másik sikerének, ami tulajdonképpen az egész csapat sikere. És elgondolkodtam, hogy nem így kellene nekünk is az életben? Mivel lesz nekünk azzal rosszabb, ha a másiknak jó? Miért ez az állandó rivalizálás? Miért kell irigykedni? De most komolyan. Abból nekem semmi hátrányom nem származik, ha a másik, teszem azt, jó jegyet kap, vagy mit tudom én, kiadják egy könyvét, vagy, ha ő lövi be azt a bizonyos gólt. Hiszen hát lényegében mind egy csapatban játszunk, nem igaz? Akik bloggerek, azok abban a csapatban, akik írók, azok abban, akik tanárok, azok abban, és még sorolhatnám. Lényegében minden hivatás egy kis csapat, amelyet különböző egyéniségek alkotnak, DE a csapat célja közös. Csak sajnos nem nagyon tudunk együtt működni, és annyit gondolkozok azon, hogy miért érzünk féltékenységet a másik sikere láttán? Mert azért egy kis enyhe féltékenység mindenkiben van, még ha nem is tart sokáig, vagy nem olyan intenzív. Mert emberek vagyunk, és hát ezzel együtt járnak bizonyos negatív tulajdonságok is. De ez még nem feltétlenül baj, ha tudunk rajtuk uralkodni, ha tudjuk ezeket kezelni. Nyilván az Ottawa Senators sem tökéletes, mármint, nem látok bele a csapat hétköznapjaiba, de az, amit a pályán mutatnak, nekem nagyon árulkodó. Eddig egyetlen általam látott jégkorong csapat esetében sem tapasztaltam hasonló együttműködést - és ez az együttműködés nem abban mutatkozik meg, hogy mesterien passzolgatják egymásnak a korongot. A technikai része a dolognak az csak egy. Fontos, de nem elegendő. Nem elég elsajátítanunk a külsőségeket - a szívünkben kell dobognia. És mondok valamit: ehhez még csak nem is kell feltétlenül szeretnünk egymást. Igazából nem tudunk mindenkit szeretni, de nem is kell. Van valami, ami sokkal fontosabb: az elfogadás. Elfogadni azt, hogy a másik is ember, elfogadni, hogy olyan, amilyen, hogy igen, nem tökéletes, de én sem vagyok az, ugyanakkor pedig neki is vannak erősségei. De persze, mindez nem megy olyan könnyen, főleg, mert a világ körülöttünk azért kicsit mást sugall, nem? Bevallom, sokszor én is magam alatt vagyok, de milyen jó, hogy ilyenkor Isten mindig mutat valami újat. :) Mint most például az Ottawa Senators: már nem tudnám megmondani, hogyan figyeltem fel rájuk, és pontosan miért, de nem is számít. Az a fontos, hogy olyan pluszt adnak nekem nap mint nap, meccsről meccsre, hogy azt elmondani nem tudom. Látni azt, ahogyan ők játszanak, ahogyan viszonyulnak egymáshoz... Pedig például a legutóbbi meccsükön képzeljétek el, egyetlen Ottawa rajongót sem láttam a leátón (vagy csak álcázták magukat, mert a Pittsburgh Penguins jégcsarnokában volt a mérkőzés), ráadásul a hatalmas kivetítőn is végig a "hajrá Pittburgh" felirat villogott. De ők nem foglalkoztak ezekkel. Ők egymásra figyeltek, mert ha senki más nem is szurkolt volna nekik, de ők hittek egymásban, sőt, mi több: tudták, mi a küldetésük, miért vannak ott. És ez a nem mindegy: ellenszélben is tudni, hová tartunk, látni a célt, látni azokat, akik mellettünk állnak, még akkor is, ha úgy tűnik, mindenki ellenünk van. Mert olyan sosincs, hogy mindenki ellenünk van. 

Hát, ezt köszönöm én a Senators-nak. :)