Sziasztok! Ahogy tegnap ígértem, ma elkezdem az újabb 10 napos kihívást, melyben ezúttal írásgyakorlatokat fogok elvégezni. Ez az első igazából csak egy kis bemelegítés, hiszen nem szükséges olyannyira összefüggő szövegbe foglalni a témát, viszont nagyon érdekesnek találtam, szóval úgy gondoltam, mindenképpen elhozom nektek. :)
Sosem gondolkoztam azon, mi kerülhetne a bakancslistámra, szóval okozott némi fejtörést a dolog, de viszonylag hamar sikerült összeszednem az 5 dolgot - de többet szerintem nem nagyon tudnék. Talán ebből az szűrhető le, hogy alapvetően nem vagyok az a pörgős és túlzottan kalandvágyó-típus, de ez a pár dolog, amit itt öszeszedtem, különös helyet foglal el a szívemben. Lássuk hát! :)

1. Részt venni élőben egy Ottawa Senators meccsen

Talán ezt nem is kell különösebben megmagyaráznom, hiszen akik velem tartottak az elmúlt hetekben, azok tudják, milyen fan lettem. :) Életem egyik legnagyobb élménye lenne, ha láthatnám játszani ezeket a fiúkat élőben is, és ha már ott vagyok, biztos olyan helyre ülnék, ahol kinyújthatnám a kezem egy pacsiért cserébe... ;)

2. Szép, egyenes fogak

Ez talán nem olyan szokványos bakancslistás-dolog, de számomra mégis központi jelentőségű azóta, hogy kinőttek a csontfogaim. Szerencsére nem olyan feltűnő a dolog, főleg, amióta kihúzták mindkét felső bölcsességfogamat, de sajnos a bal oldali első fogam kicsit előrébb áll, emiatt pedig sokszor voltam csúfolódások céltáblája, ami nagy mértékben befolyásolta gyerek-és kamaszkoromat, és gátolt pl. az önfeledt nevetésben. Érdekes módon azonban a gimis tablóképemen képemen mégis tele szájjal mosolygok, ennek az az oka, hogy a fotós bíztatott arra, hogy mosolyogjak. Most már bátrabban merek mosolyogni és nevetni, a jégkorong pedig ebben is segített, hiszen ott sem tökéletes a fogsora a játékosoknak (pl. Pageau-nak sem, mert hiányzik alul egy foga), de ők nem csináltatják meg, hanem büszkén vállalják. Jó, persze tudom, hogy egész más okból, de ez nekem akkor is erőt ad, meg persze az is, hogy a barátomnak pont ez tetszik rajtam. De azért kipróbálnám, akár csak egy napra is, hogy milyen érzés szép, egyenes fogsorral az élet. :) (megjegyzés: azért nem lett fogszabályzóm, mert féltünk attól, hogy esetleg meglazulnak a fogaim)

3. Megtanulni hip-hop táncolni

Ez a dolog már legalább tizenkét éves korom óta "nyomaszt", és számtalanszot próbálkoztam már vele, több-kevesebb sikerrel. Igaz, hogy néhány alapmozdulatot sikerült elsajátítanom, de valamiért mindig felhagytam vele. Pedig talán némi gyakorlással sikerült volna elérnem a célom, csakhogy egyszer valaki kinevetett, és onnantól kezdve blokkoltam az egészet... De nagyon szeretném, hiszen a rap zene közel áll hozzám, meg hát úgy az egész stílus is. :)

4. Kiadatni egy könyvemet

Na, hát ez nem titok, és ez a vágyam is legalább tizenkét éves korom óta éget. :) Remélem, egyszer sikerül, és akkor én leszek az egyik legboldogabb ember a világon. ^_^ 

5. Elutazni Amerikába

Nem vágyok külföldre olyan szinten, hogy ott éljek, vagy tanuljak, mert Magyarországon érzem igazán jól magam, viszont nagyon szívesen ellátogatnék a tengeren túlra, hogy végre a saját szememmel is láthassam, milyen Los Angeles, New York, vagy éppen a tengerpart... És hát, ha már ott vagyok, ki nem hagynám Ottawát sem. :) (persze tudom, hogy az már Kanada, de akkor is)

+1. Vezetni egy izomautót

Ez utólag jutott eszembe, de nem hagyhattam ki. :) Mivel imádom a veterán izomautókat, életem egyik legnagyobb élménye lenne, ha egyszer mehetnék pár kört eggyel. Mondjuk egy Chevelle-el... Na jó, igazból bármelyik megtenné, csak izomautó legyen, és klasszikus. 

/képek: giphy.com/ 

Arra gondoltam, akkor egyúttal már reklámozom kicsit a Facebook oldalamat is... :D De nem ez a lényeg, hanem az, hogy arra gondoltam, belevágok egy újabb 10 napos kihívásba, melynek központi témája ezúttal az írás lesz. Az alapötletet az a 27 írásgyakorlat adta, amit még néhány hónapja találtam a Publio honlapján. Azóta se vágtam bele egyikbe se, de most arra gondoltam, itt az idő! Itt megtaláljátok a 27 írásgyakorlatot, melyekből 10-et kiválasztottam, és ezeket fogom az elkövetkező 10 napban megvalósítani - de nem árulom el, melyik 10-et! Az legyen meglepetés! :) Ha gondoljátok, tartsatok velem, és remélem, ezáltal ti is kedvet kaptok az íráshoz. És, ahogy a zongoratanárnőm mondta: gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni- ez pedig érvényes az írásra is, természetesen. :) 

Mai bejegyzésemben a magyar jégkorong történetéről szeretnék írni, elvégre hiába Észak-Amerika a jégkorong fellegvára, azért mégiscsak magyarok vagyunk, és a vér kötelez. :) Szóval, ha esetleg a távoli jövőben egyszer az Ottawa Senators egy magyar csapattal küzdene meg, akkor... Fú, nehéz lenne választani, melyiküknek szurkoljak. Na, de nem álmodozok. :) Nézzük inkább, honnan is eredeztethető a magyar jégkorong története, és közben azért tegyük fel magunknak a kérdést: miért csak a focistáink kapnak olyan kiemelt figyelmet? Nos, én ebben a bejegyzésben most megteszem a tőlem telhetőt. :)

Talán még zöldfülűnek számítok e sport terén, vagy esetleg túl finomlelkű vagyok a jégkoronghoz (elvégre mégiscsak lány vagyok), DE ami az Ottawa Senatros @ Pittsburgh Penguins meccsen ment, az egyszerre volt elszomorító, undorító és felháborító. FELHÁBORÍTÓ. És nem, nem túlzok, és nem vagyok elfogult a Senators-szal szemben, de amit  Pittsburgh csinált, az szerintem minden jó érzésű embernél kiveri a biztosítékot. Még akkor is, ha a jégkorong az a fajta, ízig-vérig férfias sport, amiben megengedett egymás lökdösése, és nem ritka egy-két verekedés sem. De a hajnali meccs minden határokon túl ment. És még csak nem is arról van szó, hogy vesztett az Ottawa, mert ezzel önmagában még semmi gond nem lenne. Az viszont, ahogyan vesztettek... Tényleg sajnáltam őket, sőt, még most is sajnálom. Én a képernyő előtt totál ledöbbentem a Pittsburgh viselkedésén, hát akkor ők ott, a pályán, élesben... Szóval, eredetileg ma a magyar jégkorongról akartam írni, de változtattam a menetrenden, és ma inkább a játékszabályokat veszem célba, valamint képekkel illusztrálva bemutatom nektek a meccs menetét. Ja, ami egyébént 1:0 lett a Pittsburgh javára, de komolyan mondom, szerintem minden Ottawa rajongó azért imádkozott, hogy inkább nyerjék meg ezt a 2. rájátszást, csak nehogy komolyabb baja essen valamelyik Senators játékosnak. 

De még előtte egy kis meglepetés: íme, elkészültem az Ottawa Senators plakáttal. Másfél nap munkája, enyhe görcs-érzet az ujjaimban, egy kifogyott alkoholos filctoll, DE teljesen megérte! Ja, és keresd a "hibát" a képen! ;)

Rájöttem, hogy nem könnyű 10 napon keresztül ugyanarról a témáról írni, mármint úgy, hogy az ne laposodjon el. Hiszen tudnék én ódákat zengeni Pageau tehetségéről, de nem akarok túlzásba esni, pedig egyébként utána néztem, és ebben a szezonban Pageau lőtte a legtöbb gólt a csapatból, összesen 9-et. De az Ottawa Senators egy csapat, aminek pont az az egyedülállósága, hogy nem egyetlen ember köré épül. És ez tök jó. Amikor játszanak, akkor tényleg azt látni rajtuk, hogy ők egy csapat, és hiába Erik Karlsson a csapatkapitány és hiába minden második fényképről ő köszön vissza a neten, ha beírjuk a csapat nevét, mégis, ha egyszer azt a gólt Ryan lőtte, vagy Pageau, esetleg Turris, akkor nem hisztizik senki, hanem együtt örülnek a másik sikerének, ami tulajdonképpen az egész csapat sikere. És elgondolkodtam, hogy nem így kellene nekünk is az életben? Mivel lesz nekünk azzal rosszabb, ha a másiknak jó? Miért ez az állandó rivalizálás? Miért kell irigykedni? De most komolyan. Abból nekem semmi hátrányom nem származik, ha a másik, teszem azt, jó jegyet kap, vagy mit tudom én, kiadják egy könyvét, vagy, ha ő lövi be azt a bizonyos gólt. Hiszen hát lényegében mind egy csapatban játszunk, nem igaz? Akik bloggerek, azok abban a csapatban, akik írók, azok abban, akik tanárok, azok abban, és még sorolhatnám. Lényegében minden hivatás egy kis csapat, amelyet különböző egyéniségek alkotnak, DE a csapat célja közös. Csak sajnos nem nagyon tudunk együtt működni, és annyit gondolkozok azon, hogy miért érzünk féltékenységet a másik sikere láttán? Mert azért egy kis enyhe féltékenység mindenkiben van, még ha nem is tart sokáig, vagy nem olyan intenzív. Mert emberek vagyunk, és hát ezzel együtt járnak bizonyos negatív tulajdonságok is. De ez még nem feltétlenül baj, ha tudunk rajtuk uralkodni, ha tudjuk ezeket kezelni. Nyilván az Ottawa Senators sem tökéletes, mármint, nem látok bele a csapat hétköznapjaiba, de az, amit a pályán mutatnak, nekem nagyon árulkodó. Eddig egyetlen általam látott jégkorong csapat esetében sem tapasztaltam hasonló együttműködést - és ez az együttműködés nem abban mutatkozik meg, hogy mesterien passzolgatják egymásnak a korongot. A technikai része a dolognak az csak egy. Fontos, de nem elegendő. Nem elég elsajátítanunk a külsőségeket - a szívünkben kell dobognia. És mondok valamit: ehhez még csak nem is kell feltétlenül szeretnünk egymást. Igazából nem tudunk mindenkit szeretni, de nem is kell. Van valami, ami sokkal fontosabb: az elfogadás. Elfogadni azt, hogy a másik is ember, elfogadni, hogy olyan, amilyen, hogy igen, nem tökéletes, de én sem vagyok az, ugyanakkor pedig neki is vannak erősségei. De persze, mindez nem megy olyan könnyen, főleg, mert a világ körülöttünk azért kicsit mást sugall, nem? Bevallom, sokszor én is magam alatt vagyok, de milyen jó, hogy ilyenkor Isten mindig mutat valami újat. :) Mint most például az Ottawa Senators: már nem tudnám megmondani, hogyan figyeltem fel rájuk, és pontosan miért, de nem is számít. Az a fontos, hogy olyan pluszt adnak nekem nap mint nap, meccsről meccsre, hogy azt elmondani nem tudom. Látni azt, ahogyan ők játszanak, ahogyan viszonyulnak egymáshoz... Pedig például a legutóbbi meccsükön képzeljétek el, egyetlen Ottawa rajongót sem láttam a leátón (vagy csak álcázták magukat, mert a Pittsburgh Penguins jégcsarnokában volt a mérkőzés), ráadásul a hatalmas kivetítőn is végig a "hajrá Pittburgh" felirat villogott. De ők nem foglalkoztak ezekkel. Ők egymásra figyeltek, mert ha senki más nem is szurkolt volna nekik, de ők hittek egymásban, sőt, mi több: tudták, mi a küldetésük, miért vannak ott. És ez a nem mindegy: ellenszélben is tudni, hová tartunk, látni a célt, látni azokat, akik mellettünk állnak, még akkor is, ha úgy tűnik, mindenki ellenünk van. Mert olyan sosincs, hogy mindenki ellenünk van. 

Hát, ezt köszönöm én a Senators-nak. :)