A középső gyerek és az egyke2017.03.28. 19:21, Gréti
Sziasztok! Végre itt a tavasz és a jó idő, igaz, reggelente még kicsit hűvös van, de napközben már tényleg lehet élvezni a napsütést. :) Itt mifelénk sokan már rövidujjúban járkálnak, szóval kicsit furán mutathatok a dzseki-sál (persze már csak a nagyon tavaszi dzseki, nem kell megijedni!) párosításomban, de ennek az az oka, hogy a megfázás ismét leterített a lábamról. És persze miért is ne most ebben a 3 napban legyen a legtöbb dolgom... sulis beadandók, stb... de nem panaszkodom, addig jó, míg van mit csinálni. :) Viszont azt fájlalom, hogy a héten el akartam kezdeni futni - itt a Nagyerdei Stadion körül van futópálya, ami tök jó - de a betegség miatt el kellett halasztanom. Remélem, jövő héten már nem lesz akadálya, mert rájöttem, hogy nagyon keveset mozgok, és muszáj lenne a fizikai állóképességemet is kicsit edzeni.
Tegnap egyébként egy érdekes élményben volt részem, képzeljétek el, ugyanis 10 percre egy öttagú család középső gyereke lehettem. Nem kell túlkomplikálni a dolgot, mindjárt elmondom, hogy zajlott. :) Az egyik órán játszottunk szituációs játékot, amit én már alapból nem szeretek. Nem tudom, miért, egyszerűen ha ilyesmiről van szó, már borzogat a hideg - legyen az Activity, vag bármilyen más, ismerkedős-önismereti stb. játék. De most tudtam, hogy mindenkinek sorra kell kerülnie, úgyhogy elvállaltam. A szerepem a következő volt: egy 18 éves, érettségi előtt álló lány, aki zárkózott, hallgatag, és tanulós. Na, gondoltam, ez pont rám illik. :) Ráadásul ami még külön jó volt a dologban, hogy volt egy - a szerepük szerint! - 23 éves bátyám és egy 14 éves öcsém. Bár, engem jobban felvillanyozott az, hogy most tíz percre lehet egy bátyám, mert nem tudom, mondtam-e már, hogy egyke vagyok, és mindig vágytam egy idősebb fiútestvérre. :) Na, szóval ezek voltak a szereplők, meg persze a két szülő. Egy családlátogatást kellett eljátszani, a többiek pedig figyeltek. Igazából nekem nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, csak vissza kellett gondolnom a gimis énemre, meg hát most is inkább vagyok hallgatagabb, mint beszédesebb, de azért már kicsit változtam. A dolog érdekessége nem ez, hanem az, hogy abban a pár percben megtapasztalhattam, milyen ún. "szendvics-gyereknek" lenni. És tényleg igaz, amit mondanak róluk! Én ugyebár ezeket hittem is, meg nem is, tapasztalat nem-lévén, de nagyon durva volt, hogy bárki hozzászólt utána, a "testvéreimet" említették, vagy a szülőket (főleg az apát), de engem nem. Tudom, hogy a szerepem sem volt túlságosan figyelemfelkeltő, de akkor is durva volt megtapasztalni azt, amiről a legtöbb középső gyerek panaszkodik: hogy ők azok, akiken úgy általában átsiklik az emberek tekintete, akik őrlődnek a testvéreik között, mert a nagy már learatta a babérokat, a kicsi meg az aranyos, akiben ott a remény, a középső meg... ő csak úgy van. Ezzel persze nem akarok senkit megbántani, mert mondom, nincs konkrét tapasztalatom, de általában ezeket a panaszokat hallottam eddig középső gyerekektől, és most én is hasonlókat éltem át.
Egyébként visszatérve az egykékre, ha már itt járunk, nos, minket pedig gyakran ér az a vád, hogy el vagyunk kényeztetve, nem tudunk közösségben élni, mert mindig csak mi voltunk a szüleinknek, ránk irányult minden figyelem, stb. Ez persze így van, mármint a mondat utóbbi fele, hiszen ha nincs másik gyerek, akkor arra az egyre összpontosul minden. Ennek azonban vannak hátulütői is, én is szoktam mondani a szüleimnek, hogy azért tényleg jó lenne egy testvér, mert néha kicsit terelődne rólam a figyelem. :) Viccet félretéve egyébként, nem azért, hogy önmagamat fényezzem, de ez az elkényeztetett-dolog egyáltalán nem általános! Én például ki merem jelenteni, hogy sohasem kényeztettek el, és nem is okoz különösebb gondot a másokhoz való alkalmazkodás, pl. volt olyan szobatársam, akinek volt testvére, mégis nehezebben tudott alkalmazkodni, mint én egykeként. Mondjuk az én esetem kicsit másabb olyan szempontból, hogy bár tényleg nincs testvérem, de 1. van egy 1 évvel fiatalabb fiú unokatesóm, akivel kiskorunkban sokat voltunk együtt nagymamánknál 2. annak idején, még mielőtt elkezdtem az egyetemet és nagymamámhoz nem költöztünk anyukámmal, egy társasházban laktunk. Tulajdonképpen egy sorház, biztos láttatok már ilyet, 6 lakás van egymás mellé építve, és általában külön udvar is van mindhez, de a mi esetünkben egy nagy, közös udvar volt, ahol ugyebár rajtunk kívül még 6 család, így velem együtt összesen kb. 7-8 gyerek is lakott - ez a számbeli összetétel viszonylag gyakran változott. Ezek a lakások egyébként kifejezetten pedagógusok számára épültek szolgálati lakásként, és ezért laktunk mi is ott, mert ugyebár a szüleim pedagógusok. Szóval, azokkal a gyerekekkel úgy nőttünk fel szinte, mint a testvérek, mert ugyebár gyakorlatilag minden nap együtt voltunk, játszottunk, szóval egyke voltam, de azért mégse, és erre nagyon külnösö visszagondolni ennyi idő távlatából. De örülök neki, mert oviba viszont nem tudtam sokat járni, mivel eléggé beteges kisgyerek voltam, folyton be volt gyulladva az arcüregem és az orrmandulám, így azt végül ki is kellett venni. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azt hiszem, emiatt sem vagyok "tipikus" egyke, mert megtanultam alkalmazkodni a szomszéd gyerekekhez, megtanultam megosztani azt, amim van, megtanultam együtt játszani, stb.
Érdemes néha végiggondolni, mi minden befolyásolja/befolyásolta a személyiségünket. :) És ez is egy ékes példája annak, hogy ne általánosítsunk valakit csak azért, mert pl. egyke. Meg úgy semmiért se. :)
|