A szakdolgozat írás fáradalmainak kipihenése közepette még nem is meséltem nektek, hogy holnap lesz egy konferencia az egyetemen, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy bemutathatom a szakdolgozatomat, pontosabban annak egy részét, de akkor is! :) És, ami még jobb, hogy mindig megjelenik egy kötet a konferencián elhangzott előadások anyagából, ami azt jelenti, hogy az én írásom is benne lesz idén nyáron! Annyira örülök, hogy el sem mondhatom! Már alig várom, hogy végre nyomtatott formában is a kezemben foghassam egy írásomat, mégpedig úgy, hogy tudom, azt mások is olvasni fogják! Szóval, annyira jó. :) Most erre készülök testben és lélekben, de persze, van még tennivalóm bőven. Hétfőn ZH-t írunk, aztán még beadandók is várnak, 12.-től pedig vizsgaidőszak. Szeretném hamar letudni a vizsgákat, mert nem is lesz sok, és hát utána szeretnék a június 26.-i zárószigorlatra tanulni, mert az azért nem lesz semmi. Eddig azt hittem, hogy csak a tanári kar lesz bent, de nem, kiderült, hogy külsősök is, sőt, a pesti testvéregyetemről is jöhetnek. Szóval, ez így már kicsit másabb, de azért mégsem, mert a titok nyitja annyi, hogy ugyanúgy tanulni kell, és kész. :) Közben meg az is foglalkoztat, hogy most már tényleg ketyeg az órám, olyan téren, hogy a jövőhét életem utolsó egyetemista hete. Mármint, a szó szoros értelmében véve, hiszen innentől kezdve az előadásoknak vége, mert bár jövőre is lesznek konzultációk, de az mégsem lesz teljesen olyan. Ennek tudatában pedig kettős érzések kavarognak bennem: egyrészt ott van bennem, hogy még kihasználjam maximálisan ezeket az előadásokat, másrészt azonban érzem, hogy már eléggé elfáradtam az elmúlt évek szorgos jegyzetelésében - és most nem fényezem magam, de tényleg így van. De természetesen bejárok és figyelek, sőt, még jegyzetelek is, hiszen az utolsó pillanatokat ki kell használni ebből is. És nem, direkt nem gondolkodok azon, hogy mi lesz szeptembertől. Mert eddig ugyebár olyan egyértlemű volt a felállás, most azonban tényleg nem tudom, hol leszek, mit kell csinálnom pontosan, stb. De most nem is gondolkodok ezen. Addig még van tennivalóm, amiket az előbb felsoroltam, meg hát ugyebár még itt a pünkösd, vizsgák, nagy szigorlat, szóval odabízom Istenre, és majd minden kialakul. :) Nem félek, csak hát érzem, hogy most változás következik az életemben, ennek pedig azért örülök, és kíváncsi vagyok, mit tartogat magában. Amit azért nem fogok sajnálni, az a kollégium: már megbeszéltük a többiekkel, hogy ha kiköltözünk, akkor megiszunk egy Corona-t. :) Nem szoktam egyébként inni, max. Bacardi-t, vagy Sommersby-t. Valamiért egyáltalán nem vont az alkohol gondolata, nagyon jól megvagyok nélküle, de persze azért szilveszterkor megiszom a pohár pezsgőmet. :) Vannak pillanatok, alkalmak és események, amikhez kell is, de amúgy meg érvényes az általános elv, miszerint semmit nem szabad túlzásba vinni. A gimiben egyébként volt ezzel problémám, mert a barátaim ittak, amit én még toleráltam volna, de ők nem tudtak beletörődni abba, hogy én nem iszok velük, ezért hát sokat cikiztek, beszólogattak, vagy a szemüket forgatták, így hát inkább szép lassan lemorzsolódtam mellőlük. Nem volt más választásom. Nem akartam, hogy miattam kellemetlenül érezzék magukat, pedig hát én egyszer sem forgattam a szemüket, amikor ittak. Na, mindegy. Régen volt. :)

Ismét kreatívkodtam kicsit amúgy, és hoztam nektek 3 képet. Az első kettő a debreceni Békás-tónál készült, tegnap előtt, amikor a barátommal kint sétáltunk, és etettük a halakat meg a kacsákat. :) Szeretem a Nagyerdőt és a Békás-tavat, bár most kicsit el van hínárosodva, de biztosan nemsokára megcsinálják. Viszont, tegnap is voltunk kint, és a kiskakács már ott úszkáltak szüleikkel a tóban. Nagyon aranyosak. :)

És még egy májusi naptárat is hoztam, mivel véletlenül találtam rá erre a lila Challenger-re és nem tudtam megállni, hogy ne hozzam el nektek ilyen formában. :) Mivel szeretem a klasszikus izomautókat, ráadásul a lila az egyik kedvenc színem, ez a párosítás így telitalálat. ^_^ 

/teljes méretért kattins a képekre! A képek szabadon felhasználhatóak, de NE LOPJ! Ha feltűnteted a blogodon/honlapodon, akkor a forrással együtt! Köszönöm! :)/

Sziasztok! Végre itt a tavasz és a jó idő, igaz, reggelente még kicsit hűvös van, de napközben már tényleg lehet élvezni a napsütést. :) Itt mifelénk sokan már rövidujjúban járkálnak, szóval kicsit furán mutathatok a dzseki-sál (persze már csak a nagyon tavaszi dzseki, nem kell megijedni!) párosításomban, de ennek az az oka, hogy a megfázás ismét leterített a lábamról. És persze miért is ne most ebben a 3 napban legyen a legtöbb dolgom... sulis beadandók, stb... de nem panaszkodom, addig jó, míg van mit csinálni. :) Viszont azt fájlalom, hogy a héten el akartam kezdeni futni - itt a Nagyerdei Stadion körül van futópálya, ami tök jó - de a betegség miatt el kellett halasztanom. Remélem, jövő héten már nem lesz akadálya, mert rájöttem, hogy nagyon keveset mozgok, és muszáj lenne a fizikai állóképességemet is kicsit edzeni. 
Tegnap egyébként egy érdekes élményben volt részem, képzeljétek el, ugyanis 10 percre egy öttagú család középső gyereke lehettem. Nem kell túlkomplikálni a dolgot, mindjárt elmondom, hogy zajlott. :) Az egyik órán játszottunk szituációs játékot, amit én már alapból nem szeretek. Nem tudom, miért, egyszerűen ha ilyesmiről van szó, már borzogat a hideg - legyen az Activity, vag bármilyen más, ismerkedős-önismereti stb. játék. De most tudtam, hogy mindenkinek sorra kell kerülnie, úgyhogy elvállaltam. A szerepem a következő volt: egy 18 éves, érettségi előtt álló lány, aki zárkózott, hallgatag, és tanulós. Na, gondoltam, ez pont rám illik. :) Ráadásul ami még külön jó volt a dologban, hogy volt egy - a szerepük szerint! - 23 éves bátyám és egy 14 éves öcsém. Bár, engem jobban felvillanyozott az, hogy most tíz percre lehet egy bátyám, mert nem tudom, mondtam-e már, hogy egyke vagyok, és mindig vágytam egy idősebb fiútestvérre. :) Na, szóval ezek voltak a szereplők, meg persze a két szülő. Egy családlátogatást kellett eljátszani, a többiek pedig figyeltek. Igazából nekem nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, csak vissza kellett gondolnom a gimis énemre, meg hát most is inkább vagyok hallgatagabb, mint beszédesebb, de azért már kicsit változtam. A dolog érdekessége nem ez, hanem az, hogy abban a pár percben megtapasztalhattam, milyen ún. "szendvics-gyereknek" lenni. És tényleg igaz, amit mondanak róluk! Én ugyebár ezeket hittem is, meg nem is, tapasztalat nem-lévén, de nagyon durva volt, hogy bárki hozzászólt utána, a "testvéreimet" említették, vagy a szülőket (főleg az apát), de engem nem. Tudom, hogy a szerepem sem volt túlságosan figyelemfelkeltő, de akkor is durva volt megtapasztalni azt, amiről a legtöbb középső gyerek panaszkodik: hogy ők azok, akiken úgy általában átsiklik az emberek tekintete, akik őrlődnek a testvéreik között, mert a nagy már learatta a babérokat, a kicsi meg az aranyos, akiben ott a remény, a középső meg... ő csak úgy van. Ezzel persze nem akarok senkit megbántani, mert mondom, nincs konkrét tapasztalatom, de általában ezeket a panaszokat hallottam eddig középső gyerekektől, és most én is hasonlókat éltem át. 
Egyébként visszatérve az egykékre, ha már itt járunk, nos, minket pedig gyakran ér az a vád, hogy el vagyunk kényeztetve, nem tudunk közösségben élni, mert mindig csak mi voltunk a szüleinknek, ránk irányult minden figyelem, stb. Ez persze így van, mármint a mondat utóbbi fele, hiszen ha nincs másik gyerek, akkor arra az egyre összpontosul minden. Ennek azonban vannak hátulütői is, én is szoktam mondani a szüleimnek, hogy azért tényleg jó lenne egy testvér, mert néha kicsit terelődne rólam a figyelem. :) Viccet félretéve egyébként, nem azért, hogy önmagamat fényezzem, de ez az elkényeztetett-dolog egyáltalán nem általános! Én például ki merem jelenteni, hogy sohasem kényeztettek el, és nem is okoz különösebb gondot a másokhoz való alkalmazkodás, pl. volt olyan szobatársam, akinek volt testvére, mégis nehezebben tudott alkalmazkodni, mint én egykeként. Mondjuk az én esetem kicsit másabb olyan szempontból, hogy bár tényleg nincs testvérem, de 1. van egy 1 évvel fiatalabb fiú unokatesóm, akivel kiskorunkban sokat voltunk együtt nagymamánknál 2. annak idején, még mielőtt elkezdtem az egyetemet és nagymamámhoz nem költöztünk anyukámmal, egy társasházban laktunk. Tulajdonképpen egy sorház, biztos láttatok már ilyet, 6 lakás van egymás mellé építve, és általában külön udvar is van mindhez, de a mi esetünkben egy nagy, közös udvar volt, ahol ugyebár rajtunk kívül még 6 család, így velem együtt összesen kb. 7-8 gyerek is lakott - ez a számbeli összetétel viszonylag gyakran változott. Ezek a lakások egyébként kifejezetten pedagógusok számára épültek szolgálati lakásként, és ezért laktunk mi is ott, mert ugyebár a szüleim pedagógusok. Szóval, azokkal a gyerekekkel úgy nőttünk fel szinte, mint a testvérek, mert ugyebár gyakorlatilag minden nap együtt voltunk, játszottunk, szóval egyke voltam, de azért mégse, és erre nagyon külnösö visszagondolni ennyi idő távlatából. De örülök neki, mert oviba viszont nem tudtam sokat járni, mivel eléggé beteges kisgyerek voltam, folyton be volt gyulladva az arcüregem és az orrmandulám, így azt végül ki is kellett venni. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azt hiszem, emiatt sem vagyok "tipikus" egyke, mert megtanultam alkalmazkodni a szomszéd gyerekekhez, megtanultam megosztani azt, amim van, megtanultam együtt játszani, stb. 
Érdemes néha végiggondolni, mi minden befolyásolja/befolyásolta a személyiségünket. :) És ez is egy ékes példája annak, hogy ne általánosítsunk valakit csak azért, mert pl. egyke. Meg úgy semmiért se. :)

Március … mi a titkod? Téged mindenki vár. Téged mindenki szeret. Te elhozod a jó időt, a tavaszt. A tavasz, igen… Nem vagy te egy kicsit agyafúrt? Kecsegtetsz minket a tavasszal, aztán végül nem lesz belőle semmi. Egyik percről a másikra zöldbe borulnak a fák, a téli kabátot pedig pulóverre cserélhetjük. Ráadásul egy órát el is veszel tőlünk, kedves március… ez nem szép.
Ne értsd félre, szeretlek. De ha lehetne egy kérésem, idén szeretném látni, érezni a tavaszt. A rügyeket is, nem csak a virágokat és leveleket. Az újjászületés, az ébredés folyamatát. Hogy nekem is legyen időm felébredni a téli hidegből.

* * *

Bevallom, sosem írtam még száz szavas fogalmazást. Talán azért, mert számomra ez nem is fogalmazás, csak egy kis... szösszenet. Nem tudok keveset írni, úgyhogy a novellaírás sem az én műfajom, bár sokszor próálkoztam vele. :) De most úgy döntöttem, megpróbálom. Így sikerült. De olyan kevésnek éreztem, hogy úgy gondoltam, muszáj még írnom hozzá. Bár a márciusról és a tavaszról tényleg nincs több gondolatom. A fenti 100 szóban mindent összefoglaltam. Röviden, tömören, lényegretörően. 
Tegnap kicsit kreatívkodtam, és készítettem néhány avatart. Igazából az adta az ihletet, hogy tegnap, amikor kimentünk sétálni, láttam motorosokat a villamosmegállóban és egyből eszembe jutott az a Facebook-os kép, miszerint valakinek a tavasz hangja igazából ez, nem pedig a madárcsicsergés. :) Meg láttam azt a szép piros Ford Mustang gt500-at, ami csak néhanapján szokott erre járni, úgyhogy végül ezek adták a kezdőlökést a következő avatarok elkészítéséhez. Nem nagy szám, de életem első avatarjai, szóval talán ez mentség lehet. :)