Sosem voltam stréber, de mindig is jó tanuló voltam, vagyis, inkább úgy mondanám: mindig is szerettem tanulni. A szüleim nem szokattak ahhoz, hogy bármiféle jutalmat kapjak a jó jegyekért, inkább arra neveltek, hogy önmagamnak tanuljak. Múltkor hallottam egy olyat, hogy a tanár-gyerekek kötelező ismertetőjegye az, hogy állandóan jelentkeznek az órákon. Nos, én nem voltam ilyen, még alsó tagozatban sem. Hamar megtanultam sajnos, hogy elhallgassam a tudásomat - úgy mentem első osztályba, hogy már folyékonyan olvastam, ez pedig nem tetszett a tanároknak, és három évig folyton azt hallgattam tőlük, hogy "még lassabban, még szótagoltabban...!" Nem, mintha kérkedni akartam volna az olvasásommal, de azért rossz volt direkt visszafogni magam. Na, mindegy. Azt hiszem, az első benyomások örökre meghatározóak maradnak.
Felső tagozatban aztán volt egy kis dackorszakom, nyolcadikra pedig odáig jutottam, hogy nem láttam értelmét a tanulásnak. Hiszen úgyis mindig én feleltem pl. német órán. Vicces lehet, de én matekból konkrétan a négyesért küzdöttem, aztán életem elgnagyobb csalódása volt, amikor suttyomban mégis megkaptam az ötöst, úgy, hogy én nem kértem. Haragudtam, mert az osztály előtt négyes lett beírva, és igen, büszke voltam magamra, mert az a jegy tényleg a tudásomat tükrözte. Az órákon átélt megaláztatások után pedig a kegyelemből megadott jó jegyet legszíveseben a kukába vágtam volna. Azok után, hogy a fejemhez vágták a tanárok az egész osztály füle hallatára: "nehogy azt hidd, hogy a szüleid miatt kivételezni fogunk veled", és mégis megtették, nos... így visszagondolva elég szórakoztató lehettem az osztálytársaim számára. Már csak a popcorn hiányzott egy-egy óráról. Tudnék írni a tanár-gyerek-lét hátrányairól (én sajnos inkább csak azokat ismerem, bár olyan téren szerencsés voltam, hogy a szüleim sem várták el, hogy kivételezzenek velem, nem mentek állandóan beszélni a tanárokkal, stb., ezért pedig különösen hálás vagyok nekik!), de majd máskor. 
Amikor gimibe elkerütem, az volt a megváltás. Ott végre csak egy diák voltam a sok közül, akinek nem dolgozott ott senkije, így teljes mértékben önmagam lehettem. Igen, ekkor jött egy újabb dackorszakom, ami 10. osztályig tartott. Nem lázadtam én, talán inkább csak kicsit elfáradtam. Ez most megint hülyén fog hangzani, de nagyon örültem a nem színötös átlagnak, mert tudtam, hogy ez én vagyok. Aztán 11.-ben már ismét visszatértem a tanuláshoz. Azt hiszem, 15-16 évesen teljesen normális az, ha valaki kicsit lázad, annak akkor van itt az ideje. Szóval, 17 évesen letettem a fullcap-et és a bő nadrágot, és elkezdtem tanulni, mert tudtam, hogy azért érettségiznem is kellene. Itt még nem döntöttem el, hol szeretnék tovább tanulni, nem is foglalkoztam vele. Csak éltem az életem és tanultam. Rájöttem, hogy nem vagyok színötös tanuló továbbra sem, viszont egy erős 4,5-re, vagy akár 4,7-re is képes vagyok. Végül érettségin két négyesem lett, a többi pedig ötös. A két négyesre azonban büszkébb voltam, mert az egyik a matek volt, amivel négy évig sokat küzdöttem, a másik pedig az angol, amit csak gimiben kezdtem el tanulni, és azzal is meg kellett vívnom a saját harcomat. 
És eljött az egyetem, ami természetesen sokkal nehezebb, mint eddig bármi, ráadásul mindenféle előismeretek nélkül csöppentem ide, úgyhogy itt is volt mivel megküzdenem, de örülök, mert teljes mértékben saját magamnak építgethettem az utamat. Az átlagom 3,8-ról indult, onnan tornáztam fel magam 4,8-ra. Szerintem egyébként nincs olyan, hogy valaki mindenből ötös. Képtelenség. Lehet sokat tanulni, de nem érthet valaki egyformán minden szakterülethez a hivatásán belül. Mindig vannak gyenge pontok, de ezeket vállalni kell, mert hozzánk tartoznak. 
Mindezek ellenere azonban mégis jó tnulónak számítottam mindig, és számítok most is. Talán azért, mert az órákon igyekszem mindig jegyzetelni, és a vizsgáim (kettő kivételével) elsőre sikerültek. Vagy talán azért, mert egy nehezebb vizsga során sem omlok össze, bármi is történjék. Nem tudom, de tény, hogy vizsgaidőszak közeledtével megszaporodnak a Facebook-üzeneteim - hogy aztán hónapokra elhallgasson az üzenőládám. Ez pedig fáj. Nagyon bánt, hogy a legtöbben évközben meg sem látnak, amikor pedig közeledik a vizsgaidőszak, hirtelen élénk érdeklődést mutatnak irántam. De talán az még rosszabb, hogy a segítségemért van, amikor egy jó szót sem kapok, és ha máskor beszélgetést kezdeményeznék valakivel, akkor érzem, hogy nem kívánatos számára a társaságom. 
Nagyon rossz azt érezni, hogy sokan csak érdekből és csak bizonyos időre kedvesek velem. És pontosan ez a jó tanulók átka. Mert úgy tűnhet, sosem találhatnak igazi barátokat. Legalábbis, én így érzem most. Tudom, ezt a témát egyszer már körbejártam, de most, hogy nemsokára vége a szorgalminak, ismét felerősödött bennem. Nem akarom, hogy a jövőben bárki is csak a segítségemet keresse. Természetesen szívesen segítek, hiszen ez motivál, erre tettem fel az életem. De én is ember vagyok, és nekem is rosszul esik, sőt, nagyon fáj, ha egyébként meg levegőnek néznek. Volt már olyan is, hogy valakinek konkrétan újraírtam a dolgozatát, amit a tanár kétszer visszadobott, aztán az általam megírt variációra végül kettest kapott, és visszahallottam, hogy "na látod, saját magának négyesre írta meg, neked meg csak kettesre", és igen, az illető meg se köszönte! Már bocsánat, de nem vagyok vasból, és én sem vagyok mindenttudó. Egyébként meg, ha azt néznénk, hány dolgozatot írtam meg pluszban akár félig, akár teljesen, vagy hány vizsgára tanultam másokkal együtt pluszban, akkor... Na, mindegy. Egyszerűen csak már kezd elegem lenni, mert most is ugyanaz kezdődik, mint mindig: rám írnak, jegyzetet kérnek tőlem, stb, stb... De hány embernek jutna eszébe megkérdezni, hogy vagyok? Hogy haladok? Ja, hogy az evidens, hogy nekem minden megy? Hát, nem! Én sem veszem készpénznek, és bármennyire is magabiztosnak tűnök egy-egy vizsga előtt, tudom azt, hogy mindig benne van a pakliban egy B-vizsga, vagy bukás. Hiszen az egy dolog, hogy én minden tőlem telhetőt megteszek, de azért szerencse is kell a vizsgákhoz. Szóval, a felszín egy dolog, de valójában senkit sem érdekel, mi zajlik le a lelkemben; az, hogy néha én is elbizonytalanodok, sőt, van, hogy félek. Van, hogy belül iszonyatosan remegek, de most azzal mennyivel lenne jobb, ha kifelé is mutatnám? Nem akarom, hogy sajnáljanak, másrészt meg nem igazán hiszem, hogy bárki is komolyabban megértene. Mert "neked úgyis sikerülni fog" , vagy "te választottad" - szoktam megkapni, innentől kezdve pedig nincs miről beszélnünk.
Szóval, nagyon nehéz önzetlennek és segítőkésznek maradni, ha érzem, hogy nyíltan kihasználnak, és itt felmerül a kérdés: hol a határ?