Általában szeretek a Youtube-on böngészni, és új zenéket keresni. Ez számomra főleg azért fontos, mert minden regényemnek megvannak a saját dalai, és amíg egy-egy történethez meg nem találom a hozzá passzoló, inspiráló zenét, addig nem is nagyon tudom elkezdeni. Általában a RapCity, ill. Rap Nation csatornákon szoktam nézelődni, így találtam rá például erre a zenére is ma, ami nekem nagyon tetszik:

Néha azonban elkezdek más műfajokban is kutakodni, amik talán nem is állnak olyan távol tőlem. Ilyen például a komolyzene, amivel egész jó a viszonyom, lévén, hogy tizenegy éven keresztül tanultam zongorázni, tavaly nyáron pedig önszorgalomból elkezdtem gitározni - több kevesebb sikerrel. :) Az alapakkordokat megtanultam, úgyhogy gitáron bátrabban merek improvizálni. Zongorán ez nem megy valamiért, bár ott is szoktam szórakozni az akkordozással, és persze hallás után is le tudok játszani dolgokat, csak arra már nincs képességem, hogy azt egy kész kompozícióban visszaadjam. Emlékszem, amikor hat évesen elkezdtem zongorára járni, eleinte még nem szerettem. A hangszerrel önmagával nem is volt bajom, de a fellépések... na, azok elől ki tudtam volna menekülni a világból! Nagyon ideges voltam egy-egy szereplés előtt. Akkor szerettem meg igazán a zongorát, amikor kilencedikben felléptem a gimis gálán. Először nem akartam, de végül elszántam magam, de csak akkor, amikor eldöntöttem, hogy a Metallica - Nothing Else Matters c. dalát fogom eljátszani. Vagy azt, vagy semmit! És persze az öltözékemet is én választottam meg - akkoriban még rapper voltam, úgyhogy ennek megfelelően deszkás cipőben, sötét szűk farmerben és lila kockásingben léptem fel. Nem kicsit voltam lámpalázas egy olyan hatalmas színházteremben, de a nézőket szerencsére nem láttam a megvilágítás miatt. Mindenesetre akkor megtapasztaltam, hogy milyen jó önmagamat adni másoknak, és hogy erre tényleg van kereslet, hogy így fogalmazzak. Szóval, végül is jó élmény volt, tanulságos, és maradandó. Nem bántam meg. :) Na, szóval a komolyzenével önmagában véve nincs bajom, a klasszikusokkal sem, hiszen mindennek az az alapja, de szerintem nem rossz az, ha merjük átvinni ezt az egészet a XXI. századba, persze csak a jó ízlés határán belül. Mint például Lindsey Stirling, akiről azelőtt még nem hallottam, de ma véletlenül megtaláltam a dalait a Youtube-on. Van, amelyik már nekem kicsit sok az elektronikus elemekkel, de ez, amit ide belinkeltem, nekem kifejezetten tetszik. De mondhatnám még a Black Violin-t is, amelyik egy néger-páros hegedűvel, ettől pedig csak még izgalmasabb az egész. :)