"Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt..."  - általában minden nagy döntésünk ezzel kezdődik, nem? Amikor megálmodjuk, hova szeretnénk eljutni, mit szeretnénk elérni, mivé akarunk válni. Amikor kikörvonalazódik bennünk, milyennek képzeljük el a jövőnket, sőt: milyen jövőt szeretnénk magunknak. Megálmodjuk azt a világot, amelyben élni szeretnénk. De: ekkor még nem lépünk be a kapun. Csupán kívülről szemléljük, csodáljuk. Ám kicsit olyasmik ezek az elképzelt világok, mint a nagy futball stadionok: kívülről nem látjuk be teljesen, hiszen mindenhol ráccsal van körbevéve, így nem mehetünk be, csupán a réseken át kukucskálhatunk be. Aztán egyszer, amikor eljön az ideje, kinyílik a kapu, mi pedig végre valahára beléphetünk rajta. Szívünk tele izgatottsággal, és mindenekelőtt reményekkel - hiszen ezt vártuk! A belépés első pillanata csodálatos, elvakít a hirtelen napfény, minden olyan ragyogó, minden olyan szép. 
De aztán ahogy haladunk egyre beljebb, találkozunk az első akadályokkal: itt egy oszlop, ott egy szék, és persze a lépcső... Valójában igen sok mindenen kell keresztül mennünk, mire leérünk a füves pályára, és még ott sem nyugodhatunk meg, hiszen csak ott kezdődik a java: ugyanis ha már ott vagyunk, az azt jelenti, hogy immár mi is játékban vagyunk. Csakhogy odalent döbbenünk rá, hogy ez nem játék - ez a valós élet.
Aztán vannak olyan megálmodott világok is, mint a jégpálya. A jég szinte hívogat, főleg a rajta ide-oda sikló játékosokkal: úgy érezzük, ez nekünk is menne, hiszen olyan könnyedén csinálják ők is! Így, mihelyst lehetőségünk adódik, korcsolyát húzunk, és már indulunk is a jég felé - csak amikor rálépünk, akkor döbbenünk rá, hogy ez nem is olyan könnyű, hoggy a jég milyen csúszos, talán sokkal csúszosabb, mint azt gondoltuk volna, nekünk pedig nincs megfelelő egyensúlyérzékünk, nem vagyunk kellően légiesek... 
Nem tudjuk megcsinálni.
Döntéseink tehát nem ott dőlnek el, amikor megálmodjuk őket. Persze, elindulni sem könnyű - de megmaradni sokkal nehezebb. Hiszen az elején, amíg nem próbáltuk, még nem látjuk, nem tudjuk, milyen akadályok, nehézségek fogják állni az utunkat. Itt dől el: maradunk, vagy megyünk? Kitartunk-e az álmaink mellett, amellett a világ mellett, amit megálmodtunk magunknak? Vagy esetleg rájövünk, hogy mégsem ezt akarjuk? Talán mégsem ezt álmodtuk meg magunknak? Vagy egyszerűen csak nem így? Hajlandóak vagyunk, és egyáltalán: van-e lehetőségünk kompromisszumokat kötni? Sőt: érdemes-e? 
A döntő pillanat akkor érkezik el, amikor már ott állunk korcsolyával a jégen, és csak el kellene indulnunk, hogy azt csinálhassuk, amiért annyi mindenen átküzdöttük magunkat, hogy eljussunk ideáig. Remegő lábakkal, botladozva, félve a sérülés lehetőségétől, előttünk a szélesen elterülő hófehér jég látványával tudunk-e emlékezni arra, hogy miért is küzdöttük el magunkat ideáig? Vagy hagyjuk hogy eluralkodjon rajtunk a kétségbeesés, és akár önerőből, akár másoktól kért segítséggel lebotorkálunk a pályáról. Pedig lehet, hogy ha csak egy kicsit vártunk volna, lassan megtaláltuk volna az egyensúlyérzékünket. Ezért tehát ebben a fázisban semmiképpen se hozzunk döntést, annak ellenére, hogy valójában itt dől el a megálmodott világunk sorsa. A gödöből ugyanis nem látni tisztán; amíg félsz a jégen, addig a félelem minden egyéb gondolatot, érzést eltompít. Vegyél egy mély levegőt, próbálj megnyugodni, adj magadnak időt. Elvégre, senki nem ígérte annak idején, hogy könnyű lesz, az igazán jó dolgokhoz pedig különösen is rögös út vezet - de megéri. 

Úgy döntöttem, hogy a megfázásomra való tekintettel tényleg kipihenem magam, mert amúgy is rám fér. Igazából ezt a "műveletet" már tegnap délután elkezdtem. Bár nem szeretek feküdni és úgymond semmi sem csinálni, de most kényszerítettem magam erre a tevékenységre. Az eredménye meg is lett, hiszen már jobban vagyok. :) Még az írást is hanyagoltam, mert amúgy sem lett volna hozzá most kedvem, úgyhogy inkább filmmaratont tartottam, és ünnepélyesen bejelenthetem: megnéztem az Éhezők Viadala mind a 4 részét. Nem vagyok rá büszke, mert a könyvet még nem olvastam, ez pedig főbenjáró bűn az én felfogásom szerint, de most bűnöztem, bár még sincs lelkiismeret furdalásom, sőt, igazából úgy ítélem meg, ez esetben jó, hogy előbb láttam a filmet. Jó, hát azért az első részt persze olvastam, vagy 50 oldal maradt belőle, szóval valamennyire képben voltam - és persze fel is tűntek változtatások. Viszont! Rájöttem, hogy elhamarkodottan ítéltem meg ezt a sztorit. A hiba ott van, hogy az alaptörténet nagyon jó, de egy filmben sokkal jobban kiteljesedik, mint egy könyvben. Vagy csak az írónő stílusa nem jött be nekem, ez is lehetséges. Na de a lényeg, hogy bár továbbra is tartom a véleményem, miszerint kegyetlen ez az egész, amit itt elénk tárnak, de megtaláltam az üzenetét a történetnek, csak most még nem tudom megfogalmazni, mert túl sok minden kavarog bennem. Amire rájöttem, hogy a főhős igazi tragédiája az, amikor a húga, Prim meghal. (bocsánat, ha ez már spoiler!) Hiszen azzal kezdődik az egész, hogy helyette jelentkezik a viadalra, hogy mentse őt, és a végén mégsem tudja megmenteni. De egyébként is sokszor könnyeztem a film alatt - ami nem szokásom, ezen kívül csak az Emlékezz rám c. filmen sírtam. Tényleg nagyon kegyetlen az, amit Snow elnök meg a Kapitólium csinál, ez az egész Viadal, a 2. részben meg amikor az egykori bajnokokat zárják össze újra... és közben még aki úgy tűnik, hogy a jóra törekszik, azt is csak a hatalom érdekli... meg amúgy van egyfajta ellentmondás is benne, hiszen egyik oldalon ott van az éhezés, a kegyetlenség, a másik oldalon meg a pompa, a jól öltözöttség, a show... meg hogy ez az egész tulajdonképpen egy show, vagyis annak fogják fel, és csak kevesen látják, hogy de hát ez a valóság, ami egyáltalán nem szórakoztató... De tény, hogy az emberekben van erre hajlam. Ha nem lenne, akkor ez a történet sem ért volna el ilyen sikert. Persze, nyilván a legtöbben erőt merítenek belőle, mert Katniss személyisége reményt adhat... bár ha jobban megnézzük, ő csak belesodródott ebbe az egészbe, ő nem akart forradalmár lenni. És ahogy néztem a filmet, rájöttem, hogy miért gondolják sokan azt, hogy Veronica Roth kicsit utánozta a sztorit: a körzetek, amik ott csoportok; az összefogás egy másik csoport ellen, meg az egész hangulat, a bunker, stb... De ettől függetlenül tartom a véleményem, miszerint a két sztori teljesen más! De azt is beláttam, hogy hamar leírtam az Éhezők Viadalát. Lehet, de csak lehet, hogy el fogom olvasni a könyveket (már csak azért is, hogy jobban lássam a különbségeket), de nem most. Meg kell emésztenem, mert engem nagyon felkavart. Ez abból is látszik, hogy nem szoktak rémálmaim lenni egy-egy filmtől, de ettől voltak tegnap éjjel. Az egyik az volt, amikor az én nevemet húzták ki, és tudtam, hogy nekem kell mennem a viadalra. A másikban volt egy kis Beavatott-feeilng is: egy fahídon lógtam, fél kézzel kapaszkodva, alattam a mélység. Tudtam, hogy fel kellene kapaszkodnom, de nem bírtam, és közben tudatában voltam annak, hogy álmodok, mert azt mondogattam magamban: "ugorj le, úgysem lesz semmi bajod, és legalább felébredsz. Nem halhatsz meg, mert álmodsz" De nem ugrottam le, hanem felkapaszkodtam, és futni kezdtem le a hídról, aztán amikor leértem, akkor egy ismeretlen nő pisztolyt szegezett rám. Letérdeltem, ő pedig fejemhez tartotta a fegyvert (mert behatoltam valakiknek a területére illegálisan, de erre már nem emlékszem), aztán elkezdett visszafelé számolni. Féltem, de mégis nyugodt voltam, mert tudtam, hogy csak álmodok. Aztán, az utolsó pillanatban egy fiú termett ott (talán Négyes? (:), és félrelökte a nőt, ezzel megakadályozva, hogy lelőjön. Aztán felsegített a földről és elfutottunk. Többre nem emlékszem, de talán nem is baj, mert ennyi is elég volt. Elég felkavaró álmok voltak, és nagyon fura, hogy ennyire tudatában vagyok mostanában annak, hogy álmodok. Bár régebben is furcsán viselkedtem álmomban, pl. ha alkalmam lett volna rá, hogy jól megmondogassak valakinek, akihez a való életben is fűződtek sérelmeim, nem tettem, mert féltem, hogy megbántom. Akkor azt hittem, hogy erős a tudatom és az akaratom, de azt hiszem, inkább most erős, hiszen most már tényleg tudatában vagyok annak, hogy álmodok. De ez vajon jó? 
Ez utóbbi álom szerintem egyébként onnan jött nekem, hogy a Beavatott első részének a végén van az, amikor Tobias-t szimuláció alatt tartják, és ezért ellenséget lát Tris-ben, és Tris pisztolyt ad a kezébe, Tobias pedig a lányra szegezi a fegyvert; meg a másik, amikor Tris utolsó szimulációjában a szüleit kellene lelőni, de ő az egyik családtagjának a kezébe adja a fegyvert, és így inkább vállalná, hogy meghal helyettük...
Azt hiszem, kicsit sok volt nekem ez a két sztori, főleg a Beavatott. :) De ebből is látszik, hogy mennyire jó, hiszen önismeretre, önvizsgálatra késztet, és sok dolgot más szemszögből kezdek el figyelni.