Éjjel azt álmodtam, hogy egy kutya beleharapott a kezembe. Nagyon megijedtem (egyébként is van bennem egy kis félelem a kutyáktól, mert olyan 4-5 éves koromban nekem támadt és megkergetett egy doberman [vagy pitbull, már nem emlékszem pontosan] - mai napig nem tudom, hogyan menekültem meg előle...), de ahelyett, hogy elkezdtem volna bepánikolni, csak nyugodtan vettem egy mély levegőt, és bár nagyon fájt, ahogy a fogai belemélyedtek a kézfejembe (komolyan, még most is érzem) azt mondogattam magamban: nyugi, ez csak egy álom. Ha nyugodtan maradsz, akor elenged. Nem eshet bajod, mert ez csak egy álom. Hát most őszintén, mit jelent ez, ha nem azt, hogy beavatott lettem? :D Azt hiszem, túl sokat olvastam a szimulációkról. :) 

via GIPHY

De, tegnap elolvastam az első részt, úgyhogy most már jöhet a másdik, vagyis A Lázadó! Láttam olyan kommenteket, ahol azt írták, hogy Veronica Roth nem tudja hitelesen leírni az eseményeket. Na már most, kérdezem én: csak az a jó író, aki oldalakon keresztül ecsetlei a legaprólékosabb dolgokat is? Engem ez kifejezetten idegesít, mert én magam is olyan "haladjunk-típus" vagyok. Nem szeretek túlságosan elmélkedni egy-egy gondolat felett (jó, itt a blogban ezt teszem, de ez kicsit más :) ). Ha írok, akármit, akkor szeretek lényegre törő lenni, és haladni az események menetével. Ezért nekem nagyon tetszik Veronica Roth stílusa, mert kicsit önmagamat látom benne. Nagyon jól megértjük egymást. :) 
Na de visszatérve az első részhez: tegnap az utolsó 40 oldalt 15 perc alatt olvastam el. Nem túlzok. Annyira izgalmas volt, hogy szó szerint faltam a betűket. Ugyanakkor majdnem sírtam is, mert olyan szomorú volt - ez talán nem spoiler, ha elárulom: Tris-nek két nagyon közeli hozzátartozójának a halálát kellett végignéznie. Ugyanakkor érdekes volt látni, hogy Tris menynire reális tud maradni ilyen helyzetben is, és ebből az bontakozott ki számomra, hogy a gyásznak tényleg megvannak a fázisai. Az elején, amikor a kezdeti sokk után menni kell, intézni a dolgokat, ilyenkor kicsit olyan érzéketlennek tűnhet az ember, pedig valójában erre a szakaszra azért van szükség, hogy fel tudjuk dolgozni a halál tényét, mert máskülönben nem menne. 

Tehát, majdnem teljesítettem az egy hét-egy könyv kihívást, csak két napot csúsztam. Hamarabb elolvastam volna, de nem volt rá időm. A Lázadót sem ígérem, hogy egy hét alatt elolvasom, de ki tudja... :) Egy jó könyv bármire képes. Márpedig ez egy nagyon jó könyv.