Sziasztok! Június 11.-én megvolt a záróvizsgám, ami két dolgot jelent:

1. Lezárult egy nagyon-nagyon hosszú, 6 éves tanulmányi korszak az életemben

2. Bár még nem kaptam kézhez, de kimondhatom, hogy diplomás református teológus-lelkipásztor lettem.

És hogy hogyan érzem magam? Azt hiszem, még fel sem fogtam igazán. Bár muszáj lesz, mert a munkás hétköznapok lassan-gyorsan eljönnek, de ennek mondjuk örülök, hiszen végre kamatoztathatom a tudásomat a gyakorlatban is. De igazából még tényleg nem fogtam fel, hogy vége. Bizonyára ez majd a diplomaosztó pillanatában fog bekövetkezni, amikor ott állok a Debreceni Nagytemplomban, talárban, és a rektor úr átnyújtja nekem azt a bizonyos keményfedeles dokumentumot. Annyira vártam ezt a pillanatot már évek óta, és annyit gondoltam rá, hogy most mégis olyan, mintha nem is velem történne, hanem csak egy álom lenne. Talán nem hiszem el, hogy tényleg megcsináltam. Az ember visszatekintve általában azt mondja az ilyen dolgokra, hogy hamar eltelt, de én most mégsem tudom ezt mondani. Minden egyes pillanatának érzem a súlyát, pozitív és negatív értelemben egyaránt. Mert, mint mindennek, ennek is voltak szép és kevésbé szép pillanatai, könnyebbségei és nehézségei egyaránt. Hat év nem kis idő azért...

Na de mégis, hogy milyen volt a vizsga. Hát, nagyon izgultam. :) Csak én nem mutatom ki. A többiek nagyrészt elkezdték a tételeket átbeszélni, de ez engem ilyenkor nagyon idegesít, én még a jegyzeteimet sem szeretem már olyankor olvasni. Úgyhogy, félrehúzódtam, beraktam a fülhallgatót és német rap-et hallgattam, mert az kicsit megnyugtatott. :D Szerencsére az első négyben benne voltam, ennek örültem, mert volt idő nyugodt körülmények között kidolgozni a tételt. Jó témát húztam, gyülekezetépítés, aminek nagyon örültem. Csak sajnos akkor nap nagyon fájt a térdem, szóval, ez kicsit kényelmetlenné tette a szituációt, de végül azért jól alakult minden. :) Délután aztán jött a szakdolgozat védés, na ettől talán jobban izgultam a végére, mint a feleléstől, ugyanis fogalmam sem volt, mire számítsak, ráadásul nálunk úgy van, hogy ötöd éven írjuk a dogát, de csak hatodév végén védjük meg, vagyis eltelik közben egy év. A témavezető tanárom azonban nagyon segítőkész volt, és persze a kérdéseket is tudtam, hogy sikerült rá felkészülnöm, csak az okozott nehézséget, hogy rögtön válaszolni kellett, nem volt gondolkodási idő. De szoknom kell, mert szeptemberben az ELV-en ugyanígy lesz. 

Tehát, a hétfői napom eltelt a vizsgával, mert reggel 8-tól délután 5-ig tartott, eredményhirdetéssel együtt. Nagyon elfáradtam, ráadásul nagyon meleg is volt, és arra is rájöttem, hogy sajnos nem bírom a klímát, mert másnap igencsak beteg voltam tőle, meg persze akkor jöttek ki rajtam a tanulási fáradalmak is. De túl vagyok rajta, és ez a lényeg. :) A vizsga érdemjegye végül négyes lett - ezt azért tartom fontosnak, mert a mai világban úgy látom, csak a jeles ér valamit. Egyébként szerintem nem a jegy számít, de büszke vagyok a négyesemre, mert önerőből, egyenletes teljesítménnyel, csúszás nélkül jutottam el idáig úgy, hogy annak idején elsőben mondhatni, hogy a nulláról indultam. 

Sziasztok! Lassanként a végéhez közeledik a gyakorlati évem, igaz azért még van belőle jó néhány hét. Ez persze nem jelenti azt, hogy könnyebb lenne, hiszen mondhatni, még most jön a java, vagyis a vizsgák, amikből lesz egy néhány. Ezekről szeretnék nektek írni, hogy így kis betekintést nyerjetek abba, mi mindenen kell átesnünk, mielőtt megkapnánk a diplomát - és még utána is. 

1. Vizsgaistentisztelet: ez lesz most leghamarabb, április második felében. Annyit tesz, hogy egy komplett délelőtti istentiszteletet nekem kell végig vezetnem, szóval van már benne gyakorlatom. Csakhogy, mivel vizsga, így mégis kicsit másabb a felállás. Először is, egy ilyen alkalomra nem elég csak a prédikációt megírni, hanem egy kb. 12-14 oldalas dolgozatot kell leadni, melyben az előkészületeken van inkább a hangsúly. Az előkészületekbe beletartozik az, hogy nekem személyesen mit mond elsőre az ige, majd tudmányosan meg kell vizsgálni (eredeti szöveg, kortörténeti hátter, Sitz im Leben, stb.), az adott gyülekezet szempontjából, és végül le kell írni a teljes prédikációt, plusz énekek, imádságok. Mindezekhez természetesen szakirodalmat is kell használni, igaz, itt nem olyan sokat, mint más dolgozatnál. A nehézsége az, hogy legyen tudományos, tehát állja meg a helyét egyetemi dolgozatként is, ugyanakkor legyen gyülekezetszerű is, elvégre mégiscsak ott fog elhangzani. Ezt a dolgozatot aztán három példányban kell leadni, merthogy a vizsgabizottság is három tagból fog állni: a szakoktató lelkészem, egy egyetemi tanár és egy külsős, egyházmegye által kiküldött személy. Ők ott lesznek az istentiszteleten, majd a végén értékelnek engem és a prédikációmat.

2. Záróvizsgák és szakdolgozat-védés: június elején lesznek, ez ugyebár máshol is van, csak ott államvizsga a neve. Mivel ötödév végén megvolt a kápláni szigorlat, ami az elméleti tételeket foglalta magában, itt inkább gyakorlati jellegű témakörök lesznek, vagyis hitoktatás, lelkigondozás, gyülekezetépítés, misszió, és egyházjog. Nehézsége annyi, hogy úgy kell megoldanunk a felkészülést, hogy közben a gyakorlati munkánk se lássa kárát. 

Ha mindezek sikerültek, akkor egy kicsit fellélegezhetünk, és június 30.-án átvehetjük a diplománkat, innentől kezdve pedig hivatalosan is segédlelkészek vagyunk. A segédlelkész annyit tesz, hogy a püspök rendeli ki a szolgálati helyére, tehát nem választhat gyülekezetet, és őt sem választhatják, és nem vezethet egyedül gyülekezetet, vagy dolgozhat intézményi lelkészi minősítésben, például. Mindezeket csak akkor teheti meg, ha letette az ún. lelkészképesítő vizsgát.

3. Lelkészképesítő vizsga: szeptemberben szokott lenni, mind a négy magyarországi teológia végzett hallgatói részt vesznek rajta Budapesten. Itt is vannak tételek, ill. be kell adni egy vasárnapi istentiszteletet, egy kazuális prédikációt (keresztelés, temetés, vagy esküvő, itt a lényeg az, hogy ne fiktív legyen, hanem valós), valamint egy hittanóra vázlatot. A tételek húzásánál nincs idő a kidolgozásra, hanem azonnal beszélni kell, mondjuk annyi a könnyebbség, hogy ezek már tényleg gyakorlati jellegű témák.

A sikeres lelkészképesítő vizsgát tett lelkészeket októberben ünnepi keretek között felszentelik abban az egyházkerületben, ahol szeretnék megkezdeni szolgálatukat, és innentől kezdve az illető immár teljes jogú, önálló lelkipásztornak számítanak. 

Szóval, várnak még rám megmérettetések, de reménykedem benne, hogy minden a tervek szerint alakul majd, és sikerülnek ezek az utolsó vizsgák is. :) 

Elgondolkoztam azon, hogyan tudunk mi, emberek, irgalmasan viselkedni egymással szemben. Ha nagy általánosságban nézzük ezt a témát, akkor könnyű a közhelyekben elveszni: adjunk az éhezőnek, segítsünk a rászorulóknak, stb., stb. - de valójában már itt elbukunk, hiszen ha látunk egy hajléktalant, sokan inkább elfordítjuk a fejünket, meg különben is, ki tudja, tényleg szüksége van-e arra a pénzre, vagy tényleg arra költi-e, amire költenie kellene. Ez nyilván kétirányú dolog, hiszen vannak, akik visszaélnek a másik jóindulatával, viszont olyan is van, aki minden különösebb ok nélkül bizalmatlan, de hát nyilván ennek is oka van, mint mindennek... Szóval, ez egyfajta ördögi kör, de talán nem is fontos, hogy kibogozzuk ezeket a már nagyon összekuszált szálakat. 

Irgalmassággal fordulni a másikhoz igenis tudunk, és kell. Mert mindenki életében vannak olyan személyek, akiknek erre szükségük van. Nem is gondolnánk talán, de közeli hozzátartozókról, barátokról, ismerősökről van most itt szó. Olyanokról, akik lelki mélységeket élnek át. Akik nem fizikailag, hanem lelkileg éheznek. És igen, tudunk rajtuk segíteni, egy beszélgetéssel, odafigyeléssel, törődéssel. Hogy érezzék: nincsenek egyedül. 

Csakhogy, sajnos vannak olyan helyzetek, amikor mi mégsem tudunk segíteni. Amikor a másik olyan állapotban van, hogy a mi jólelkűségünket nem tudná kellően befogadni, és így csak rontanánk a helyzetén. Van, amikor a másik érdekében kell keménynek lennünk, és fájó szívvel bár, de elzárkózni a beszélgetéstől. Azt hiszem, ez a legnehezebb, de meg kell tanulni, mert van, amikor már nagyobb segítségre van szüksége az illetőnek. És itt most nyilván sokan az orvosi segítségre gondolnak - pedig nem erről van szó. Persze, van, amikor tényleg az kell. De itt most mégis másvalakire gondolok: Istenre. Amikor azt érezzük, hogy hiába minden erőfeszítés, mi már nem tudunk többet tenni a másikért, akkor az a legjobb, amit tehetünk, hogyha imádságban Isten kezébe helyezzük az illető életét. Most lehet páran azt gondoljátok, hogy ez megint milyen közhelyes dolog már. Pedig nem az. Aki valaha is próbálta már legalább egyszer az imádság erejét, az garantáltan nem csalódott. Hogyha valakik még mindig úgy gondolják, hogy ez csak valami vallásos-keresztyén-közhelyes maszlag, akkor itt egy részlet egy közismert világi filmből, közismert színészekkel, ami talán többet mond minden szónál. Úgy gondolom, ha mást nem, egy próbát megér ez az imádság-dolog. Végül is, nem veszíthetünk semmit, nem igaz? :)

Sziasztok! Ezt a bejegyzést már korábban meg akartam írni, hiszen még januárban részt vettem Budapesten egy előadáson, ahol sok mindenről volt szó, és bár nem egy önbizalomnövelő-tréning volt, hanem inkább termékértékesítő, -bemutató és üzletépítő jellegű, mégis, sok motiváló mondat elhangzott, melyeket lejegyzeteltem, és most eljött az idő, hogy veletek is megosszam. Fogadjátok szeretettel! ^^

1. Hónap első feléig érd el a havi célod, és a hónap másik felében tudsz másra fókuszálni. Sokszor beleesünk a Pató Pál-szindróma csapdájába, vagyis, hogy "ej, ráérünk arra még", mondván, rengeteg még az idő. Valójában azonban ez a hozzáállás nem helyes, mert így folyton bennünk lesz az a kis frusztráció, hogy még ezt is el kell intézni, azt is meg kell csinálni... A legjobb, ha fontossági sorrendet állítunk fel, és a problémásabb, vagy nyűgösebb feladatokat elvégezzük a hónap elején, hogy aztán több időnk jusson másra. :)

2. Mondd el sokszor a céljaidat magadnak is, legalább önmagad előtt ne tagadd le őket. Álmainkat, céljainkat van, hogy nehezen osztjuk meg másokkal, különböző okok miatt. De nagyon fontos, hogy önmagunk előtt tisztázzuk, mit akarunk. Ha kell, írjuk le a céljainkat, vagy akár mondjuk ki hangosan - a lényeg, hogy tudatosítsuk magunkban, mert így már egy lépéssel közelebb kerültünk a megvalósításához.

3. Lépj ki a komfortzónádból, csináld ezt egy évig, és döntsd el, hogy utána soha többet ilyet. :) Sokszor az a baj, hogy beleszokunk a kényelembe, ez azonban nem visz semerre. Az "Egy bébiszitter naplója" c. filmben hangzik el, hogy van, hogy bele kell kényszerítenünk magunkat egy tőlünk teljesen idegen környezetbe ahhoz, hogy megtaláljuk önmagunkat. És ebben van némi igazság.

4. Képezd magad minden nap minimum 20 percet. Lehet ez valamilyen hangszeren való játszás, olvasás, írás, rajzolás, festés - bármi. A lényeg, hogy képezd magad, és a szürkeállományodat, hogy így mindig friss és fitt legyél agyilag és szellemileg is.

5. Legyél a "termékek terméke". Oké, ez konkrét szituációban hangzott el az előadáson, azonban lehet másra is vonatkoztatni: tedd személyessé a hitvallásodat. A szavak, az, hogy mit mondasz, az egy dolog, de sokkal fontosabb az, mit tükröz a viselkedésed, magatartásod. Egyszóval: legyél hiteles!

6. Hajts a "nem"-ekért. Ez így talán furcsán hangzik, de a negatív kritika, vagy az elutasítás is hathat építően. Egyrészt, önvizsgálatra késztet, ha végiggondolod, te miben hibázhattál esetleg. Másrészt, inspirálólag is hathat, és kell is, hogy hasson. Ha pl. egy adott munkahelyen visszautasítanak, akkor az persze, hogy nagyon rosszul esik és fáj, de gondolj arra, hogy valahol bizonyára egy sokkal jobb hely, jobb közösség, job főnök, és talán jobb fizetés is vár rád. Semmi sem történik véletlenül. Játssz ügyesen, és forgasd előnyödre a kritikusaid véleményét. :)

Sziasztok! Arra gondoltam, hogy ha már jégkorong, akkor megmutatom nektek ennek a sportágnak egy másik oldalát is, ez pedig nem más, mint a Hockey Fights Cancer, amelyről bővebben IDE kattintva olvashattok angolul, de most magyarul összefoglalom röviden a lényegét: az NHL csapatok mindegyike lila mezbe öltözik, ezzel is kifejezve, hogy egységben, egymással karöltve ("one jersey, one fight") harcolnak a rák ellen. Úgy gondolom, hogy nagyon jó ez a megmozdulás, mert egyrészt eloszlatja, vagy legalábbis megrendíti a jégkorongosokkal kapcsolatos sztereotípiákat, miszerint ez az egész sport leginkább a durvaságról és a verekedésről szól, másrészt példát statuál arra nézve, hogy a jó cél érdekében, legyen az bármivel kapcsolatos, érdemes, sőt, kell is összefogni, főleg mai világunkban, ahol ismét kezdenek "farkastörvények" uralkodni. A rák pedig egy olyan betegség, ami sajnos egyre több embert támad meg, és egyre többen küzdenek e kór számtalan fajtájával. Tévedés azt gondolni, hogy mi, hétköznapi emberek nem tehetünk ez ellen semmit. Én legalábbis hiszek abban, hogy már az is rengeteget számít, hogyha lelkileg támogatunk egy ilyen beteget. Ezért is gondoltam arra, hogy népszerűsítem a HFC mozgalmat, amelyhez bárki csatlakozhat, akinek van kedve. Ha érdekelnek a részletek, olvass tovább! :)