Hatalmas öröm ért engem szerdán, ugyanis sikerült a vezetés vizsgám, úgyhogy hivatalosan is jogosítvánnyal rendelkezem! Természetesen még nem kaptam kézhez, ugyanis majd csak szerdán jár le a három munkanap, amikor bemehetek az okmányirodába, de igazából ez már részlet kérdése. A lényeg, hogy meglett, méghozzá elsőre. Rögös volt az út, ami ideáig vezetett - hogy miért, azt most el is mondom, remélve, hogy a történetemmel erőt adhatok azoknak, akik esetleg hasonló cipőben járnak.
Sokáig nem érdekelt a jogosítvány. Nem mondom azt, hogy sosem foglalkoztattak a kocsik meg a vezetés, elvégre a Halálos Iramban filmeken nőttem fel és az unokatestvéremmel a Need For Speed-et és a Colin McRae Rally-t nyúztuk szinte megállás nélkül, de az, hogy jogosítványom legyen, nem igazán érdekelt. Egyszerűen nem foglalkoztatott ilyen szinten a dolog, a szüleim pedig nem erőltették, úgyhogy tökéletesen elvoltam, egészen két évvel ezelőttig. Akkor ugyanis, 2015 nyarán úgy keltem fel egy nap, hogy nekem jogosítvány kell, mert szeretném, mert akarom, és a szüleim is beleegyeztek. Úgyhogy, mihelyst visszamentem Debrecenbe, felkerestem az egyik autósiskolát, amelyet sokan ajánlottak az egyetemünkön, és beiratkoztam. A KRESZ és az elsősegély vizsga elsőre sikerült, úgyhogy nagy lelkesedéssel vágtam neki a gyakorlati óráknak Debrecenben egy Toyota Yaris volánja mögött. Az eredmény borzalmas volt. Az oktatóm minden önbizalmamat és életkedvemet elvette a vezetéstől. Először is, végtelen sokáig a rutinpályán tartott, ahol legalább tökéletesen megtanultam az Y-fordulást, az igaz, de már nagyon nehezen viseltem, hogy sosem válthatok hármasba. Aztán, egyszer összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem tőle, hogy mikor mehetek a forgalomba. Ő pedig azonnal ki is vitt - csakhogy egyből országútra. Aztán persze nem értette, miért pánikoltam be, miért nyomkodtam össze-vissza a féket meg a gázt, és miért nem merek menni 90-el. Gondoltam magamban, hát azért, mert eddig 30-al tötyögtem a rutinpályán! Na de mindegy. Majdnem fél évet jártam ehhez az oktatóhoz, aztán rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Már csak azért sem, mert folyamatosan pedálozott helyettem, így gyakorlatilag meg sem tudtam tanulni normálisan a kuplungot kezelni. Úgyhogy, kiiratkoztam, át egy másik, otthoni oktatóhoz, mondván, hogy majd nyáron megcsinálom a jogosítványt. 
Ezután Mátészalkán folytattam a vezetést, amely jóval kisebb város, mint Debrecen, viszont, mivel közel van a határhoz, nagyon sok a román rendszámú autó, valamint kamion, akikkel igazából csak egy gond van: az, hogy nyugatról jönnek Mátészalkáig autópályán, majd Szatmárnémetitől megint autópályán folytatják az útjukat, csakhogy a kettő között közúton kell zötykölődniük, így hát a feszültség garantált. Szóval, egy ilyen környezetben vágtam neki újra a vezetésnek egy másik oktató mellett, ezúttal egy Kia Picanto benzines autón. Az oktatót ismertem valamennyire, mivel az unokatesóm, a keresztanyukám és anya is nála tanult. Tudtam, hogy ő nagyon jó, és tényleg helyrehozta a technikai hiányosságokat, szóval csak hálával tartozom neki. Viszont egy gond mégis volt vele: hogy nagyon kiabált, és hajlamos volt arra, hogy igencsak szabadon fogalmazza meg a véleményét. Ez utóbbi még elmegy, nem zavar különösebben, viszont ha kiabálnak velem, azt nagyon nehezen viselem, nem tudom, miért. Mégsem emiatt hagytam ott, hanem mert volt egy balesetveszélyes helyzet: a szélső sávban mentünk, és volt előttünk egy útépítési akadály - néhány méterrel a lámpás útkereszteződés után. Szépen körültekintés, tükör-holttér, sehol semmi, rakom balos indexet, tekerem a kormányt - és akkor az oktató belelép a fékbe, én meg balra nézek, és látom, hogy a mellettem álló autó majdnem levitte a visszapillantót. Hogy hogyan került oda a semmiből, mai napig nem tudom, mert komolyan mondom, hogy amikor hátranéztem, még nem volt ott. Arra tippelek, hogy áthajtott a piroson, máskülönben ez nem történhetett meg. Az oktató persze nem rejtette véka alá a véleményét, és hogy nekem szóltak-e a szavai, vagy a másik autósnak, esetleg a helyzetnek, azt nem tudom, mindenesetre én akkor olyan sokkot kaptam, hogy azt mondtam, nekem most ezt muszáj pihentetnem, lesz, ami lesz. Úgyhogy, abbahagytam a vezetést, majdnem egy évre. 
Csakhogy az idő közben telt, ráadásul el kellett költöznöm Vésztőre. Akkor jött az ötlet, hogy fejezzem be itt. Anyáékkal találtunk is egy jó kis autósiskolát, ahol tudtak nekem ajánlani egy vésztői oktatót, viszont nem ment könnyen az átíratkozás, lévén, hogy a papírjaimat két megyén kellett keresztül küldeni. Így lényegében csak szeptemberben tudtam elkezdeni ismét vezetni, ezúttal Békéscsabán, egy Opel Astra kombin - vagyis ismét visszatértem a dízeles autóhoz. 
Az első két óra borzalmas volt, és már komolyan kezdtem feladni, úgy voltam vele, semmi kedvem az egészhez, a fene megeszi ezt a hülye jogosítványt. Az oktatóm azonban nagyon jó fej volt, és kihozta belőlem azt, ami hiányzott ahhoz, hogy ráérezzek a dologra - és igen, sikerült átbillennem a holtponton másfél héttel a vizsga előtt. Annyira örültem! Végre tényleg éreztem a kocsit (rájöttem, hogy a hosszú autók jobban passzolnak hozzám), nem féltem a forgalomban, nem kapkodtam, nem voltam ideges, hanem élveztem a vezetést, és ó, a sebesség...! Vésztő és Békés között van egy igen hosszú, egyenes útszakasz, és ott csapattam neki, egyszer 100-al is mentem, pedig csak 90-el szabad, főleg tanulóként ugyebár. De az oktató nem szólt rám, szerintem azért, mert örült, hogy végre merek bátrabban vezetni. 
És szerdán elérkezett a vizsga. Délután 14.40-kor mentem, és bevallom, azért eléggé ideges voltam, ugyanis november 10.-én lejárt volna a 2 évem, és ha addig nem sikerül megcsinálnom, úszik az egész minden, amit eddig megcsináltam. Próbáltam úgy felfogni, hogy ez az első próbálkozásom, tehát nem tudom, mire számítsak, úgyhogy ez egy teszt. Viszonylag elégedett vagyok magammal a teljesítményt illetően, viszont voltak kisebb hibáim, amik igencsak bosszantanak, mert mindez csak azért történt, mert olyan furán sütött akkor a nap: napszemüveg nem kellett, viszont nélküle elég rosszak voltak a látási viszonyok. Viszont, amire büszke vagyok, hogy a jobbra előre parkolást egyetlen javítással sikerült megcsinálnom. A vizsgabiztos pedig nagyon rendes volt, utána beszélgetett velem arról, hogy miért pont a lelkészi pályát választottam, hol szeretnék elhelyezkedni, stb., majd elmondta, mik voltak a hibáim, viszont azt is mondta, hogy szépen vezetek, és végül átengedett. (aztán az is kiderült, hogy ha most megbuktam volna, már nem lett volna lehetőségem november 10.-ig még egyszer vizsgázni, mert nem lett olna szabad hely) 
Úgyhogy, életem egyik legszebb napja volt a szerda, mert hosszas györtődés után végre sikerült megszereznem a jogosítványt. Visszagondolva azonban nem bánom, hogy így alakult, mert három különböző városan, három különböző autón tanultam, amit persze jó lett volna megspórolni, de így legalább elmondhatom, hogy sok mindent megtapasztaltam, benzines és dízeles kocsit, nagyobb és kisebb várost, türelmetlen és lojálisabb autósokat egyaránt. Úgyhogy, minden úgy van jól, ahogy van, és Isteni kegyelem, hogy elsőre sikerült, szóval SDG, vagyis Istené a dicsőség! :) Meg persze, az is rengeteg erőt adott, hogy Csabi elkísért engem, és ott várt engem a Csaba Center-ben, és előtte is végig bíztatott. Hitt bennem, pedig tényleg soha nem látott még vezetni. De ő erőt adott nekem ahhoz, hogy ne féljek annyira, és hogy legyen önbizalmam megcsinálni. ^^