Hatalmas öröm ért engem szerdán, ugyanis sikerült a vezetés vizsgám, úgyhogy hivatalosan is jogosítvánnyal rendelkezem! Természetesen még nem kaptam kézhez, ugyanis majd csak szerdán jár le a három munkanap, amikor bemehetek az okmányirodába, de igazából ez már részlet kérdése. A lényeg, hogy meglett, méghozzá elsőre. Rögös volt az út, ami ideáig vezetett - hogy miért, azt most el is mondom, remélve, hogy a történetemmel erőt adhatok azoknak, akik esetleg hasonló cipőben járnak.
Sokáig nem érdekelt a jogosítvány. Nem mondom azt, hogy sosem foglalkoztattak a kocsik meg a vezetés, elvégre a Halálos Iramban filmeken nőttem fel és az unokatestvéremmel a Need For Speed-et és a Colin McRae Rally-t nyúztuk szinte megállás nélkül, de az, hogy jogosítványom legyen, nem igazán érdekelt. Egyszerűen nem foglalkoztatott ilyen szinten a dolog, a szüleim pedig nem erőltették, úgyhogy tökéletesen elvoltam, egészen két évvel ezelőttig. Akkor ugyanis, 2015 nyarán úgy keltem fel egy nap, hogy nekem jogosítvány kell, mert szeretném, mert akarom, és a szüleim is beleegyeztek. Úgyhogy, mihelyst visszamentem Debrecenbe, felkerestem az egyik autósiskolát, amelyet sokan ajánlottak az egyetemünkön, és beiratkoztam. A KRESZ és az elsősegély vizsga elsőre sikerült, úgyhogy nagy lelkesedéssel vágtam neki a gyakorlati óráknak Debrecenben egy Toyota Yaris volánja mögött. Az eredmény borzalmas volt. Az oktatóm minden önbizalmamat és életkedvemet elvette a vezetéstől. Először is, végtelen sokáig a rutinpályán tartott, ahol legalább tökéletesen megtanultam az Y-fordulást, az igaz, de már nagyon nehezen viseltem, hogy sosem válthatok hármasba. Aztán, egyszer összeszedtem a bátorságom, és megkérdeztem tőle, hogy mikor mehetek a forgalomba. Ő pedig azonnal ki is vitt - csakhogy egyből országútra. Aztán persze nem értette, miért pánikoltam be, miért nyomkodtam össze-vissza a féket meg a gázt, és miért nem merek menni 90-el. Gondoltam magamban, hát azért, mert eddig 30-al tötyögtem a rutinpályán! Na de mindegy. Majdnem fél évet jártam ehhez az oktatóhoz, aztán rájöttem, hogy ez így nem fog menni. Már csak azért sem, mert folyamatosan pedálozott helyettem, így gyakorlatilag meg sem tudtam tanulni normálisan a kuplungot kezelni. Úgyhogy, kiiratkoztam, át egy másik, otthoni oktatóhoz, mondván, hogy majd nyáron megcsinálom a jogosítványt. 
Ezután Mátészalkán folytattam a vezetést, amely jóval kisebb város, mint Debrecen, viszont, mivel közel van a határhoz, nagyon sok a román rendszámú autó, valamint kamion, akikkel igazából csak egy gond van: az, hogy nyugatról jönnek Mátészalkáig autópályán, majd Szatmárnémetitől megint autópályán folytatják az útjukat, csakhogy a kettő között közúton kell zötykölődniük, így hát a feszültség garantált. Szóval, egy ilyen környezetben vágtam neki újra a vezetésnek egy másik oktató mellett, ezúttal egy Kia Picanto benzines autón. Az oktatót ismertem valamennyire, mivel az unokatesóm, a keresztanyukám és anya is nála tanult. Tudtam, hogy ő nagyon jó, és tényleg helyrehozta a technikai hiányosságokat, szóval csak hálával tartozom neki. Viszont egy gond mégis volt vele: hogy nagyon kiabált, és hajlamos volt arra, hogy igencsak szabadon fogalmazza meg a véleményét. Ez utóbbi még elmegy, nem zavar különösebben, viszont ha kiabálnak velem, azt nagyon nehezen viselem, nem tudom, miért. Mégsem emiatt hagytam ott, hanem mert volt egy balesetveszélyes helyzet: a szélső sávban mentünk, és volt előttünk egy útépítési akadály - néhány méterrel a lámpás útkereszteződés után. Szépen körültekintés, tükör-holttér, sehol semmi, rakom balos indexet, tekerem a kormányt - és akkor az oktató belelép a fékbe, én meg balra nézek, és látom, hogy a mellettem álló autó majdnem levitte a visszapillantót. Hogy hogyan került oda a semmiből, mai napig nem tudom, mert komolyan mondom, hogy amikor hátranéztem, még nem volt ott. Arra tippelek, hogy áthajtott a piroson, máskülönben ez nem történhetett meg. Az oktató persze nem rejtette véka alá a véleményét, és hogy nekem szóltak-e a szavai, vagy a másik autósnak, esetleg a helyzetnek, azt nem tudom, mindenesetre én akkor olyan sokkot kaptam, hogy azt mondtam, nekem most ezt muszáj pihentetnem, lesz, ami lesz. Úgyhogy, abbahagytam a vezetést, majdnem egy évre. 
Csakhogy az idő közben telt, ráadásul el kellett költöznöm Vésztőre. Akkor jött az ötlet, hogy fejezzem be itt. Anyáékkal találtunk is egy jó kis autósiskolát, ahol tudtak nekem ajánlani egy vésztői oktatót, viszont nem ment könnyen az átíratkozás, lévén, hogy a papírjaimat két megyén kellett keresztül küldeni. Így lényegében csak szeptemberben tudtam elkezdeni ismét vezetni, ezúttal Békéscsabán, egy Opel Astra kombin - vagyis ismét visszatértem a dízeles autóhoz. 
Az első két óra borzalmas volt, és már komolyan kezdtem feladni, úgy voltam vele, semmi kedvem az egészhez, a fene megeszi ezt a hülye jogosítványt. Az oktatóm azonban nagyon jó fej volt, és kihozta belőlem azt, ami hiányzott ahhoz, hogy ráérezzek a dologra - és igen, sikerült átbillennem a holtponton másfél héttel a vizsga előtt. Annyira örültem! Végre tényleg éreztem a kocsit (rájöttem, hogy a hosszú autók jobban passzolnak hozzám), nem féltem a forgalomban, nem kapkodtam, nem voltam ideges, hanem élveztem a vezetést, és ó, a sebesség...! Vésztő és Békés között van egy igen hosszú, egyenes útszakasz, és ott csapattam neki, egyszer 100-al is mentem, pedig csak 90-el szabad, főleg tanulóként ugyebár. De az oktató nem szólt rám, szerintem azért, mert örült, hogy végre merek bátrabban vezetni. 
És szerdán elérkezett a vizsga. Délután 14.40-kor mentem, és bevallom, azért eléggé ideges voltam, ugyanis november 10.-én lejárt volna a 2 évem, és ha addig nem sikerül megcsinálnom, úszik az egész minden, amit eddig megcsináltam. Próbáltam úgy felfogni, hogy ez az első próbálkozásom, tehát nem tudom, mire számítsak, úgyhogy ez egy teszt. Viszonylag elégedett vagyok magammal a teljesítményt illetően, viszont voltak kisebb hibáim, amik igencsak bosszantanak, mert mindez csak azért történt, mert olyan furán sütött akkor a nap: napszemüveg nem kellett, viszont nélküle elég rosszak voltak a látási viszonyok. Viszont, amire büszke vagyok, hogy a jobbra előre parkolást egyetlen javítással sikerült megcsinálnom. A vizsgabiztos pedig nagyon rendes volt, utána beszélgetett velem arról, hogy miért pont a lelkészi pályát választottam, hol szeretnék elhelyezkedni, stb., majd elmondta, mik voltak a hibáim, viszont azt is mondta, hogy szépen vezetek, és végül átengedett. (aztán az is kiderült, hogy ha most megbuktam volna, már nem lett volna lehetőségem november 10.-ig még egyszer vizsgázni, mert nem lett olna szabad hely) 
Úgyhogy, életem egyik legszebb napja volt a szerda, mert hosszas györtődés után végre sikerült megszereznem a jogosítványt. Visszagondolva azonban nem bánom, hogy így alakult, mert három különböző városan, három különböző autón tanultam, amit persze jó lett volna megspórolni, de így legalább elmondhatom, hogy sok mindent megtapasztaltam, benzines és dízeles kocsit, nagyobb és kisebb várost, türelmetlen és lojálisabb autósokat egyaránt. Úgyhogy, minden úgy van jól, ahogy van, és Isteni kegyelem, hogy elsőre sikerült, szóval SDG, vagyis Istené a dicsőség! :) Meg persze, az is rengeteg erőt adott, hogy Csabi elkísért engem, és ott várt engem a Csaba Center-ben, és előtte is végig bíztatott. Hitt bennem, pedig tényleg soha nem látott még vezetni. De ő erőt adott nekem ahhoz, hogy ne féljek annyira, és hogy legyen önbizalmam megcsinálni. ^^

A kedvenc évszakom az ősz, mindig is nagyon szerettem, ma pedig mivel ilyen szép idő volt, elkapott az ihlet, és készítettem pár fotót, amit most szeretnék megosztani veletek. Szavak helyett beszéljenek a képek. :)

Már régóta gondolkodok ezen a cikken, de valamiért mindig elvetettem, azt gondolva, hogy ugyan kit érdekelne, mi van a sminktáskámban? Úgy értem, nem vagyok sminkszakértő, ráadásul az internet tele van jobbnál-jobb beauty bloggerekkel, akikkel természetesen nem is akarom felvenni a versenyt. Szóval, ne várjatok nagy menyiségű sminkcuccot, extra ötleteket, és gyönyörű, mutatós make-upokat, mert ez itt csak az én sminkfelszerelésem.

Természetesen nem szándékozom leszólni azokat, akik szeretnek sminkelni, de tényleg. Viszont én a kevesebb néha több-elvet vallom, ami azt jelenti, hogy csak a legalapvetőbb sminkcuccok vannak a birtokomban, melyek kényelmesen ráfértek erre az egy kis képre:

1. Szempillaspirál: ez az, amit általában sosem felejtek el használni, mert a szempilláim sajnos elég rövidek (nem úgy, mint a barátomnak, neki fiú létére valami hihetetlenül hosszú szempillája van), így általában mindig a hosszabbító szempillaspirált választom. Tudom, hogy 2-3 havonta ajánlatos lenne cserélni, de általában sikerül mindig tovább kihúznom a használatát. Ezt a mostanit azért szeretem, mert egyszerre hosszabbít és szétválaszt, bár igazság szerint lehet, csak azért vettem meg, mert rá van írva, hogy "Furious", ettől pedig olyan Halálos Iramban-os feelingje van. :)

2. Korrektor: sajnos engem sem kímélnek a pattanások, olyankor pedig jól jön, ha van mivel elfedni őket. Viszont alapozót nem használok, mert nem bírnám elviselni, ha lenne egy réteg akármi az arcomon. A korrektor azonban pont jó, mert csak oda teszem, ahova kell, innentől kezdve pedig már csak arra kell vigyáznom, nehogy leszedjem egy óvatlan mozdulattal. :) Nekem a legjobban ez az Avon-os vált be, mert hihetetlen, de felveszi a bőröm színét, így nem természetellenes, ráadásul nem csak elfed, de leszárítja a pattanásokat, így még haszna is van. 

3. Szemceruza: na, ez az, amit gimis koromban előszeretettel használtam, de mostanában már inkább csak ritkán teszem fel, mert rájöttem, hogy kicsinyíti a szemem, ráadásul néha irritálja is, bár bizonyára csak azért, mer nem vagyok annyira hozzászokva. Hétköznap szinte sosem használom, csak alkalomra. 

4. Highlighter: na, ezt imádom. :) Alapból sápadt az arcbőröm, és próbálkoztam a pirosítóval, de valamiért nem sikerült vele zöldágra vergődnöm. A highlighter viszont telitalálat, legalábbis nekem. Könnyű felvinni, igaz, szükség van hozzá egy ecsetre, hogy szépen eldolgozzuk, különben tehenészlány-stílusú lesz, az meg ugyebár nem szép. De imádom, mert kiemeli a szemem, ráadásul kicsit bronzosít, így olyan, mintha a Nap megkapta volna az arcom. Csak sajnos néha ezt is sikerül leszednem magamról napközben...

5. Rúzs: inkább ajakápolót szoktam használni, de azt kell is, mert nagyon érzékenyek az ajkaim, és hamar kiszáradnak. A rúzstól sokáig ódzkodtam, mert sosem találtam olyan árnyalatot, ami tetszene, de aztán rátaláltam erre a kellemes kis rózsaszínre, ami majdhogynem olyan, mint a természetes ajakszínem, és egyből megtetszett. A barátom szerint amúgy felesleges volt megvennem (hihetetlen, milyen kritikusak tudnak lenni a pasik :D), mert nem is látszik annyira, ha felteszem, pedig amúgy látszik, csak nem olyan kirívóan. De hát, ugyebár, a kevesebb néha több. :)

Na, hát ennyi lenne az én kis sminkfelszerelésem. Igazából valahogy nem jöttem lázba sose egy-egy ilyen cucctól, inkább álldogáltam órákig a papír-írószerben, csak gondoltam, megmutatom, hogy egy rap-kocsi-jégkorong mániás lány mikkel szépítgeti magát. :) Egyébként, szerintem tényleg a kevesebb néha több, és nem látom értelmét annak, hogy túl sok sminket magunkra pakoljunk, mert idővel ez majd úgyis megbosszulja magát. Szerintem sokkal fontosabb az, hogy megtanuljuk kihangsúlyozni az előnyös részeinket, de úgy, hogy a ne hasson természetellenesnek, hanem aki ránk néz, azt mondja: milyen üde és friss az összhatás. Egyébként meg, a tapasztalataim azt mutatják, hogy a fiúknak nem is jön be a túl sok smink. És ha már ott tartunk, hogy reggel felébredve mi sem ismerünk rá saját magunkra, akkor végképp érdemes elgondolkodni azon, hogyan tovább. Szóval: csak természetesen! :)

Nem tudtam, hogy március 20. a boldogság világnapja, most olvastam a neten, és elgondolkoztam azon, hogy mi is a boldogság? Nos, nekem a mai napon az volt a legnagyobb boldogság, hogy reggel suliba menet élőben láthattam a villamosmegálló mögött lévő parkolóban egy sárga Chevrolet Camaro SS-t!

Ő lenne az. :) Hát nem gyönyörű?? Először augusztusban Szegeden láttam egy ugyanilyet, de az csak elsuhant mellettünk, azonban így is olyan hatással volt rám, hogy szabályosan felkiáltottam: "Az ott egy Camaro!" Most meg hang se jött ki a torkomon, csak mutogattam arrafelé, bizonyára csillogó szemekkel, a barátom pedig egyszerűen nem értette, mi ütött belém - de aztán őrá is átragadt a lelkesedésem, csak hát ő fiú lévén egyből odament hogy alaposan körbejárja ezt a csodajárgányt. Én nem szeretem így megnézni más autóját, kicsit olyan illetlenségnek tartom, vagy nem is tudom... Ettől függetlenül azonban tényleg bearanyozta a napomat. Bárcsak egyszer egy klasszikus izomautót is láthatnék élőben... vagy netán vezethetném is... na jó, nem vagyok telhetetlen. :) Egyébként erről jut eszembe, hogy tegnap este néztem a Halálos iramot (ez a 4. rész), és abban Dom-nak egy piros Chevrolet Chevelle kocsija van, ez pedig csak most tűnt fel. Természetesen a film végén visszatér a Charger-hez, mert azért valljuk be, az az igazán testhez álló számára. :)
Szóval, nekem megvolt a boldogság világnapja, hála a Camaro-nak, és lehet, hogy ez másnak apróság, vagy netán érthetetlen, de nekem tényleg sokat jelentett, hogy láthattam egy ilyen kocsit. Ezzel aztán éles ellentétben áll a délutáni "shoppingolásom" :D, de én már csak ilyen összetett személyiség vagyok. :) Szerettem volna venni magamnak egy felsőt, amit végül sikerült is, egy bordó-fekete kockás inget (már régóta keresek ehhez hasonlót), de ugyanúgy jártam, mint a táskával, vagy öt boltot végig kellett járnom, mire rátaláltam. Nem szeretek egyébként shoppingolni, céltudatos vásárló vagyok: bemegyek, kiszúrom, ami kell, felpróbálom, megveszem. Nem szeretek órákig bóklászni és nézelődni, de most elkövettem ezt a hibát, de csak azért, mert mondom nem igaz, hogy nincs egy normális felső! Pedig nem volt. Vagy nagyon hosszú; vagy nagyon bő; vagy nagyon feliratos; vagy nagyon csillogó; vagy nagyon virágmintás; vagy úgy általában mintás; vagy ami tetszett volna, annál rájöttem, hogy az már nem az én lassan huszonégy éves énemre való. Kicsit amúgy is bajban vagyok mostanában a ruhákkal, mert pl. eddig 36-os inget hordtam, de most már 38-ast kellett vennem, mert a 36-os kicsi volt. A stílusomat illetően pedig egy kis átmeneti korszakban "szenvedek", ami röviden annyit jelent: hogyan mardjon meg a laza, sportos stílusom úgy, hogy az megfelelő legyen az életkoromhoz, és a végzős egyetemista, lassan huszonnégy éves énemhez is? :)
Egyébként visszatérve a Halálos iramhoz: eldöntöttem, hogy most meg fogom nézni egymás után a 4-5-6-7 részeket (az elsőt múltkor néztem, a 3.-at régen sokat láttam, szinte kívülről fújom, de az egyébként is a 7.-el párhuzamos, a 2.-ból pedig nekem nagyon hiányzik Dominic, úgyhogy...), mert amúgy bevallom, mindig keverem a 4-5-6 részeket, hogy melyikben mi van pontosan. De képben kell lennem, mert áprilisban jön a 8. rész ugyebár, meg hát különben is. :) Közben pedig ismét kreatívkodtam, szintén tegnap este, és készítettem két könyvjelzőt. Ha tetszik, nyugodtan töltsétek le és használjátok! :)

 /Nagyobb méretért kattints a képekre!/

Március … mi a titkod? Téged mindenki vár. Téged mindenki szeret. Te elhozod a jó időt, a tavaszt. A tavasz, igen… Nem vagy te egy kicsit agyafúrt? Kecsegtetsz minket a tavasszal, aztán végül nem lesz belőle semmi. Egyik percről a másikra zöldbe borulnak a fák, a téli kabátot pedig pulóverre cserélhetjük. Ráadásul egy órát el is veszel tőlünk, kedves március… ez nem szép.
Ne értsd félre, szeretlek. De ha lehetne egy kérésem, idén szeretném látni, érezni a tavaszt. A rügyeket is, nem csak a virágokat és leveleket. Az újjászületés, az ébredés folyamatát. Hogy nekem is legyen időm felébredni a téli hidegből.

* * *

Bevallom, sosem írtam még száz szavas fogalmazást. Talán azért, mert számomra ez nem is fogalmazás, csak egy kis... szösszenet. Nem tudok keveset írni, úgyhogy a novellaírás sem az én műfajom, bár sokszor próálkoztam vele. :) De most úgy döntöttem, megpróbálom. Így sikerült. De olyan kevésnek éreztem, hogy úgy gondoltam, muszáj még írnom hozzá. Bár a márciusról és a tavaszról tényleg nincs több gondolatom. A fenti 100 szóban mindent összefoglaltam. Röviden, tömören, lényegretörően. 
Tegnap kicsit kreatívkodtam, és készítettem néhány avatart. Igazából az adta az ihletet, hogy tegnap, amikor kimentünk sétálni, láttam motorosokat a villamosmegállóban és egyből eszembe jutott az a Facebook-os kép, miszerint valakinek a tavasz hangja igazából ez, nem pedig a madárcsicsergés. :) Meg láttam azt a szép piros Ford Mustang gt500-at, ami csak néhanapján szokott erre járni, úgyhogy végül ezek adták a kezdőlökést a következő avatarok elkészítéséhez. Nem nagy szám, de életem első avatarjai, szóval talán ez mentség lehet. :)