"Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem.
Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekszünk, vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem."

(A Hűséges, 319.o.)

Bevallom, ahogy lassan a végére érek a Beavatott köteteknek, egyre inkább azt érzem, hogy egyszerűen az én szemembe nem illik össze Tris és Négyes, ez a fenti kép pedig tökéletesen kifejezi a kettejük közti különbséget. És tudom, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de nem mindegy, hogy milyen ellentétek! Mert az, hogy esetleg másfajta zenét szeret két ember, az még nem tragédia. De amikor már elvi dolgokban nem egyeznek, az értékrendjük szinte meg sem közlelíti egymást, és egyszerűen képtelenek megérteni a másikat, akkor miről beszélünk? Tris pedig egyszerűen nem érti, mi zajlik le Négyes lelkében. Nem érti, Tobias-nak mit kellett átélnie eddigi élete során. Nem érti, nem fogja fel, mivel kellett gyerekként megküzdenie. Megszállottságnak tartja azt, hogy Négyes a kamerákon keresztül figyeli a szüleit. Pedig ez nem megszállottság. Négyes nem megszállott! Nem is értem, ezt hogy nem veszi észre senki...

Nagyon durva, mert még egyetlen szereplő sem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Tobias-hoz viszont nagyon közel érzem magam (és nem, nem az őt alakító Theo James miatt!) Már írtam korábban is arról, hogy sok mindenben hasonlítok rá, de erre csak most, A Hűséges olvasása közben jöttem rá, ugyanis szerencsére mindkettejük szemszögéből írta az írónő, ez pedig tök jó, mert így még jobban megismerhetjük Tobias-t. Annyira tudom őt sajnálni, mert sokszor olyan egyedül van, és még Tris-re sem számíthat igazán. Olyan szívesen szólnék neki, hogy lehet, hogy úgy érzi, szereti Tris-t, de igazából Tris mit ad neki? Még a bizalom sincs meg kettejük között. Ráadásul, Tris Elfajzott, vagyis genetikailag tökéletes, Tobias viszont genetikailag sérült. Persze, ez még nem lehetne akadály, de Tris ezzel a tökéletességével kicsit mindenki fölött áll - persze, nem mondanám, hogy beképzelt, de akkor is...

Szóval, tudom, hogy nem szép dolog, de örültem neki, amikor most, a 300. oldal környékén ha csak pár fejezetre is, de szakítottak. Na de milyen szakítás volt az is? Tris magában eldöntötte, és nem ám szólt volna Négyesnek, áá nem, hagyta, hogy a fiú hadd györtődjön a bizonytalanságban... Aztán meg amikor Négyes egyszer az életben végre valahára felemeli a szavát önmaga mellett, kiáll magáért, akkor mit kap? Azt, amit én is szoktam: "Ne kiabálj!" Pedig a négy kötet alatt még soha egyszer sem kiabált. Én is egész eddigi életem során vagy háromszor ha felemeltem a hangom, és egyből ezt kaptam: "Te aztán elhallgass, ne kiabálj!" Komolyan, mintha valami alsóbbrendű lények lennénk. Mert amúgy félreértés ne essék, nem vagyok kiabálós-párti, de hát meddig tűrhet az ember? Mindenkinek véges a türelme. 

Veronica Roth valóban jó írónő. Eddig csak ezt gondoltam, de most már biztos vagyok benne. (Annak ellenére, hogy kezdem érteni, mi bajuk van sokaknak ezzel a sorozattal, de erről majd máskor írok) Mert tehetség kell úgy megalkotni egy karaktert, hogy ahhoz ilyen szinten közel érezze magát az olvasó, mint én Tobias-hoz. És mondom, ez nem valami gyerekes rajongás. Inkább úgy érzem, mintha Tobias jó barátom lenne, az a fajta, akit mindig is kerestem, aki hozzám hasonló, és akivel - ha létezne - nagyon jó megértenénk egymást. És, ha én írhattam volna meg ezt a sztorit, biztos, hogy "alkottam" volna mellé hozzá illő társat. Mert Tobias ennél többet érdemel. Sokkal többet. :)