Mindig nagy öröm számomra, amikor felvehetem az egyházkerülettől kapott palástot, és prédikálhatok a vasárnap délelőtti istentiszteleten. A sok hittanóra után felüdülés azt csinálni, amit valóban tanultam, és teljesen feltölt az, amikor látom az emberek tekintetét, mellyel folyamatosan visszajeleznek a tőlem hallottakról. Számomra mindez kihívás, feltöltődés, öröm. De a mai istentiszteletet az tette számomra még tökéletesebbé, hogy itt volt a barátom, Csabi, és ő is meghallgatta a prédikációmat. Immár egy hónapja vagyunk együtt, de két hónapja ismerjük egymást, hiszen amikor ide jöttem Vésztőre, ő akkor már itt volt az Erasmus program keretében nyári gyakorlaton. Barátságként indult a kapcsolatunk, hiszen akkor még megvolt az előző barátom, akivel azonban már igen régóta nem mentek jól közöttünk a dolgok, de most nem szeretnék belemenni a részletekbe. A lényeg az, hogy Csabival idővel több is kialakult közöttünk, mint barátság, de nem léptünk tovább addig, amíg én le nem zártam az előző kapcsolatomat. A szakítás pedig még azelőtt megtörtént, hogy Csabival bevallottuk volna egymásnak az érzéseinket. Tehát akkor még fogalmam sem volt arról, lesz-e valami közöttünk Csabival, de azt gondoltam, úgy tisztességes, ha lezárom az előzőt, hiszen az érzéseim már másfelé hajlottak. A lényeg az, hogy ezután Csabival összejöttünk, és azóta is együtt vagyunk. Ő egyébként húsz éves, tehát négy évvel fiatalabb, de ez nem látszik, sőt, ha egymás mellett állunk, én nézek ki húsznak, ő pedig huszonnégynek, de egyébként nem csak külsőleg, hanem belsőleg is nagyon érett. Kolozsváron tanul vallástanári szakon, tehát sok mindenben tudunk segíteni egymásnak, és így már csak ebből kifolyólag is van közös témánk. 
Igazából mióta vele vagyok, teljesen megváltozott az életem. Most látom azt, hogy eddig mennyire vakvágányon voltam. Mert valójában, ha az ember találkozik az igazival, azt megérzi, és utána már semmi sem lesz olyan, mint azelőtt. Emlékszem, amikor augusztus elsején idejöttem Vésztőre, és aznap este a Szeretetotthon ebédlőjében találkoztam először Csabival. Mikor bemutatkoztunk egymásnak, kezet fogtunk, és egymás szemébe néztünk, akkor valami, mint egy villámcsapásként áthatolt a szívemen - de aztán ez az érzés amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnt. Mégsem tudtam vele szemben semleges maradni, már csak azért sem, mert néhányan folyton csak rosszakat mondtak róla nekem, pl. hogy beképzelt, meg hasonlók. Azt láttam, hogy kirekesztik, kiközösítik, és mivel én is hasonló helyzetben voltam akkor (hiszen az elején meg kellett küzdenem a beilleszkedéssel), egyrészt hamar megláttam benne a sorstársat, másrészt nagyon sajnáltam, az őt bántókra pedig haragudtam, és haragszom mai napig is, mert senki nem érdemli azt, hogy folyton kibeszéljék a háta mögött. Isten is úgy akarta, hogy egyre több időt töltsünk együtt, így valóban megbizonyosodhattam róla, hogy Csabi egy nagyon rendes fiú - és ez azóta csak megerősödött bennem. Olyan, mintha tükröt tartana elém, önmagamat látom benne. Számomra ő a tökéletes társ, az, akit Isten mellém teremtett. Ebben biztos vagyok. Érzem. A szívemben. A lelkemben. A testemben. 

Sokan most bizonyára csak a fejüket csóválják, hogy ugyan, miket beszél ez a majdnem-lelkész lány/nő egy hónap együttjárás után? Bevallom, nekem is furcsa volt kicsit, mert én mindig is komoly fenntartásokkal voltam másokkal szemben, nehezen nyíltam meg, idő kellett, amíg feloldódok, és nem is adtam meg magam senkinek. De Csabival ezek az akadályok, a bennem lévő falak mintha lerombolódtak volna. Egyszerűen nincsenek. Nincs semmi gát, semmi félelem. Talán azért is, mert barátként kezdtük, és így volt alkalmunk megismerni egymást úgymond kötetlenebb formában. Ami az elején kicsit furcsa volt benne, az a szinte már nyers őszinteség, viszont hamar megszoktam, és rájöttem, hogy pont ez az, amire szükségem van: valakire, aki megmondja nekem a valót még akkor is, ha az pillanatnyilag fáj. Mert az igazság csak rövid ideig fáj, a hazugság azonban hosszú távon fejti ki kártékony hatását. Csabi pedig amellett, hogy őszinte, nyílt és egyenes, nagyon szavatartó ember, ami nagyon megnyugtató, és biztonságot nyújtó. Ha valamiben nem biztos, leszögezi, hogy nem ígér semmit addig, amíg biztos nem lesz benne. Ha azonban valamit megígér, azt be is tartja, ez egészen biztos. 
Nagyon sokat tudnék még róla írni, főleg most, hogy együtt töltöttük ezt a csodálatos hosszú hétvégét. Két hete járt le neki a nyári gyakorlat, így hazament Erdélybe, szóval ez így most kicsit nehéz, de tudjuk kezelni a helyzetet. Most ez így jó, hogy ilyen időközönként tudunk találkozni. És akárhányszor végiggondolom, mindig oda jutok, hogy ez Isten terve volt. Mert:
- ő úgy került Vésztőre az Erasmus nyári gyakorlat keretében, hogy már csak ez a hely maradt neki választási lehetőségként
- én ugyan nem választhattam Vésztőt, de a bizottság állítólag az utolsó pillanatban helyezett ki ide, mert eredetileg nem terveztek ide küldeni hatodéves hallgatót
- Vésztő tőlünk kb. 400 km-re van, és Csabi lakóhelyétől, Nagyenyedtől is
Szóval, valóban nincsenek véletlenek. Ebben a találkozásban Isteni tudatosság és elrendeltség volt. És én ezért nagyon hálás vagyok és leszek mindig is.

Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni.

Minden nap megszűnik valami, amiért az ember szomorkodik, de mindig születik valami új, amiért érdemes élni és küzdeni. ahhoz, hogy kitáruljon előttünk egy új ajtó, legtöbbször be kell, hogy csukódjon egy másik. És ahhoz, hogy megtaláljuk az Isten szerint elrendelt életutunkat, helyünket ebben a világban, igen sok ajtón kell ilyen formában keresztülhaladnunk. Ez pedig természetesen megviselhet bennünket, még akkor is, ha örömmel vesszük az újonnan elénk táruló lehetőséget. Mert talán azt hittük, hogy az lesz a mi utunk. Mert talán azt hittük, hogy megtaláltuk azt a valamit, amiért érdemes élni és küzdeni. Aztán rájövünk, hogy mégsem. Ilyenkor pedig mit teszünk? Talán kétségbeesünk, mert az új kezdetet mindig a káosz előzi meg. Márpedig a káosz nem természetes állapot, talán ezért is idegenkedünk tőle mi magunk is. Ha ez mégis bekövetkezik, akkor megijedünk, kapkodunk, mert azt mi is érezzük, hogy ez így nem jó, és ha máskor nem, hát ilyen esetben biztos, hogy mindannyian a rendre, a harmóniára törekedünk. És általában itt szoktuk elrontani. Mert legtöbbször nem kérjük Isten segítségét, hanem megpróbálunk a saját magunk erejére, eszére támaszkodni, és emberi eszközökkel felülkerekedni a kialakult helyzetünkön. Így viszont előfordulhat, hogy ismét egy olyan megoldásba menekülünk, ami nem Istentől jövő, vagy netán visszavágyunk a régi, tarthatatlan, de legalább biztos helyünkre. Pedig az ajtók nem véletlenül zárulnak be és nyílnak ki. Istennek mindezzel célja van, mégpedig az, hogy elkötelezzük magunkat arra az életre, amit Ő szánt nekünk. Tudja, mikor melyik ajtót kell bezárni az életünkben – de sosem hagy bennünket a végleges bizonytalanságban, a semmiben, hanem ezzel egy időben kinyitja előttünk az újabb lehetőség ajtaját. És amit ő kinyit, azt senki sem zárhatja be. És legyen bár kevés erőnk,legyen bár nehezebb a változás időszaka, az új kezdet – ha Őrá figyelünk, ha Tőle kérjük a segítséget, ha vele együtt szeretnénk ezt végigcsinálni, akkor biztosak lehetünk benne, hogy sikerülni fog.

Nem hiszek a véletlen találkozásokban. A világ törvénye olyan, hogy ami egyszer elkezdődött, azt be is kell fejezni. Nem valami nagy öröm ez. Semmi nem érkezik idejében, semmit nem ad az élet akkor, amikor felkészültünk reá. Sokáig fáj ez a rendetlenség, ez a késés. Azt hisszük, játszik velünk valaki. De egy napon észrevesszük, hogy csodálatos rend és rendszer volt mindenben... két ember nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor amikor megértek e találkozásra.

Tizenkét nappal ezelőtt megváltozott az életem. Bezárult mögöttem egy ajtó, ami talán már egy ideje csukva is volt, de csak most fordult el a kulcs a zárban - és ezzel egy időben kinyílt egy másik, egy teljesen új, egy olyan, amire egyáltalán nem számítottam. És ez mindent megváltoztatott. Engem is. Még nem tudok erről konkrétumot írni, legyen elég annyi, hogy a szerelemmel kapcsolatos, és mindkét idézet nagyon aktuális most az életemben. Megszűnt valami az életemben, ami igen, fájdalommal tölt el, elvégre mégiscsak öt és fél évről van szó. Ugyanakkor született valami, ami miatt érdemes élni és küzdeni. Hogy pontosan mi lesz belőle, arról talán még korai lenne beszélni. A szívem súg valamit, de ez egyelőre maradjon az én kis titkom. Egyet azonban biztosan megtanultam: két ember valóban nem találkozhat egy nappal sem előbb, csak akkor, amikor megértek e találkozásra. És minden egyes talákozásnak célja van, amely nem is feltétlenül az adott két ember esetében válik nyilvánvalóvá.

Májusban találkoztunk először, bár akkor még nem tudtam, mit is várjak tőle. Csak azt tudtam, hogy ő más, mint a többiek, mint azok a fiúk, akikkel eddig találkoztam. Csakhogy nem volt időm a randizgatásra, így hát majdnem egy hónapig nem kerestem. Aztán úgy másfél héttel ezelőtt úgy döntöttem, adok neki egy esélyt - és egyből beleszerettem. Pedig tudom, hogy egyáltalán nem vagyok az esete. De nem is ez a lényeg. Even egy hihetetlenül különleges személy, akit soha nem fogok elfelejteni.

Sziasztok! Tegnap nem jelentkeztem, mert vizsgáztam délután, szerencsére sikerült 4 lett, szóval nagyon örültem, mert ez volt az egyik legnehezebb. :) Elfáradtam, este pedig elmentünk sétálni a barátommal a városba, ami nagyon jót tett, mert kiszellőzött a fejem. Viszont elég szomorú hangulatba kerültem, mert rádöbbentem, hogy szinte már csak napokban mérhető az, amit Debrecenben leszek, ráadásul belegonoltam, hogy azt sem tudom, hol fogom ünnepelni a 24. születásnapomat (augusztus 4.), ugyanis addigra már a gyakorlati évem megkezdődik. Tehát fogalmam sincs, hol leszek kb. 2 hónap múlva, ez pedig azért kicsit olyan... ijesztő? Frusztráló? Nem tudom. Persze, most még nem kellene ezzel foglalkoznom, és hát én magam mondtam, hogy hiszek és bízok, ami igaz is, de mégiscsak ember vagyok, és ennyire még sosem volt ismeretlen számomra a jövő. Na, de mindegy. Most inkább a holnapi vizsgára koncentrálok, ami a jó kis jog, és hogy is mondjam, eléggé távol áll a stílusa a többi tananyagomtól, ráadásul 62 kérdés van - jó, mondjuk valamelyirke csak két mondat a válasz, de hát annak a 2 mondatnak is csak eszembe kell jutnia, és hát az sem olyan egyszerű, elvégre mégiscsak jog... Na, de jó lesz az. :) 

A kihívással kicsit lemaradtam, így most hozom a tegnapit, aminek a témája: "Írd meg egy romantikus regny fülszövegét, ami a gimnáziumi éveidről szól!" Na, előbb lássuk azt a fülszöveget, aztán mesélek. :)

A tizennyolc éves Greta-nak látszólag mindene megvan: most végzős a környék legerősebb gimnáziumában, jó tanuló, vannak barátai, másfél éve pedig egy komoly kapcsolattal is büszkélkedhet. Ez utóbbi azonban közel sem olyan fényes, mint azt gondolnánk: Greta már hónapok óta küzd az elmúló szerelem érzésével. A barátja azonban nem hajlandó elfogadni a szakítás lehetőségét, ezzel pedig szinte az őrületbe kergeti a lányt. Greta életébe pont jókor köszönt be a tánc: a szalagavatói keringő próbák alkalmával végre egy kis nyugalomra lel. A Sors azonban újabb meglepetéseket tartogat, mégpedig egy fiú személyében, akiről Greta csak annyit tud, hogy vele szemben foglal helyet a táncparketten - és amikor találkozik a tekintetük, valami megváltozik... 

Hogy miért pont ezt a kis eseményt választottam, magam sem tudom. Igazság szerint a gimis éveimet végigkísérte a szerelem: 9.-ben volt két barátom, utána pedig 10. év elején megismerkedtem azzal a bizonyos "komoly kapcsolatommal", ami valóban 4. év elejéig tartott kb., bár elég zavaros a lezárása, hiszen, mint a fülszövegben is olvashattátok, nehezen tudtam kiszállni belőle, több mint fél évembe telt. Utólag visszagondolva már látom, hogy én igazából csak barátságot akartam, és összekevertem a szimpátiát a szerelemmel, ezért hát viszonylag hamar el is múltak az érzéseim, csakhogy ezt a másik fél nem akarta elfogadni, sajnos. Nyilván ott hibáztam, hogy felajánlottam a "maradjunk barátok" opciót, amiről beláttam, hogy nem működőképes. 
Na de mi a helyzet ezzel a szalagavatós fiúval? Először is, nem ő volt a táncpartnerem, és végül nem is alakult ki közöttünk semmi, mivel megtudtam, hogy még csak 9.-es. Ekkor kicsit el is szégyelltem magam, hogy 18 éves létemre egy 15 éves fiúra vetettem szemet (amúgy nem látszott rajta, hogy olyan fiatal), bár igazából nem is én kezdeményeztem. Sőt, már azt sem tudom, hogy volt pontosan. A tánc koreográfia elején egymással szemben álltak a fiúk-lányok, ő pedig velem átellenben állt, ugyanúgy a 2. helyen, aztán egyszer csak feltűnt, hogy néz. Először nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de miután többször is észrevettem, akkor már azért nem tudtam semleges maradni... Valahogy sikerült kiderítenem a nevét, és ekkor tudtam meg, hogy milyen fiatal. Ezután már persze próbáltam nem foglalkozni a dologgal, csakhogy utána elkezdett nekem köszöngetni a folyosón, meg sokszor lófrált a termünk előtt. Így visszagondolva talán nem is akartam tőle semmit, egyszerűen csak kerestem a kiutat a régi kapcsolatom romjainak halmazából, és reméltem, hogy ha találok valakit, akkor végre a volt barátom is felfogja, hogy köztünk mindennek vége. Annyira nyomasztott a volt barátom viselkedése, az, hogy folyton a nyakamra járt, hogy akkoriban rengeteget imádkoztam azért, hogy valahogy oldódjon meg ez az állapot. A lényeg, hogy azzal a fiúval nem alakult ki közöttünk semmi, de ennek nyilván így kellett lennie. Viszont ez a sztori jól továbbgondolható, és mindenképpen tanulságos is lehet. 
Egyébként valamiért nem voltam sose szerencsés a szerelemben. Általában mindig sikerült oylat választanom, aki vagy nekem nem pászolt túlságosan, vagy a környezetemnek volt vele valami problémája. Olyan, hogy mindenkinek jó legyen, tehát nekem is meg a körülöttem lévőknek is, na olyan még nem volt. És ez elszomorít, ugyanakkor pedig meg is ijeszt, mert rájöttem: képes lennék feláldozni a saját boldogságomat is csak azért, hogy a környezetem boldog legyen. Mert én nem tudok úgy boldog lenni, hogy valakinek körülöttem (értsd: közeli hozzátartozók) az bármilyen okból kifolyólag is szúrja a szemét. És ez nem tudom, miért van, és most ez egy nagyon őszinte vallomás lesz, annak fényében, hogy 5 éve barátom van, de:

ez most azért van, mert túl lelkiismeretes vagyok, vagy azért, mert még nem találtam meg azt a bizonyos igazi szerelmet?  

És most még egyszer mondom, félreértés ne essék, mert nagyon szeretem a barátomat, csak úgy elgondolkoztam, hogy a filmekben meg a könyvekben képesek elszökni a másik miatt, ha úgy van, én viszont arra szerintem nem lennék képes, mert túlságosan ragaszkodom a családomhoz, annak ellenére, hogy egy csonka, törött család... Vagy a filmek tárnak elénk torz képet, és közben ez így teljesen normális? Az igaz szerelem mégsem a szökdösésben nyilvánul meg? Talán hülye kérdések, és most nagyon kisarkítottam a szökésre, csak hogy értsétek...

Na jó, megyek inkább jogot tanulni. :) Szép estét! 

"Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem.
Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekszünk, vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem."

(A Hűséges, 319.o.)

Bevallom, ahogy lassan a végére érek a Beavatott köteteknek, egyre inkább azt érzem, hogy egyszerűen az én szemembe nem illik össze Tris és Négyes, ez a fenti kép pedig tökéletesen kifejezi a kettejük közti különbséget. És tudom, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de nem mindegy, hogy milyen ellentétek! Mert az, hogy esetleg másfajta zenét szeret két ember, az még nem tragédia. De amikor már elvi dolgokban nem egyeznek, az értékrendjük szinte meg sem közlelíti egymást, és egyszerűen képtelenek megérteni a másikat, akkor miről beszélünk? Tris pedig egyszerűen nem érti, mi zajlik le Négyes lelkében. Nem érti, Tobias-nak mit kellett átélnie eddigi élete során. Nem érti, nem fogja fel, mivel kellett gyerekként megküzdenie. Megszállottságnak tartja azt, hogy Négyes a kamerákon keresztül figyeli a szüleit. Pedig ez nem megszállottság. Négyes nem megszállott! Nem is értem, ezt hogy nem veszi észre senki...

Nagyon durva, mert még egyetlen szereplő sem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Tobias-hoz viszont nagyon közel érzem magam (és nem, nem az őt alakító Theo James miatt!) Már írtam korábban is arról, hogy sok mindenben hasonlítok rá, de erre csak most, A Hűséges olvasása közben jöttem rá, ugyanis szerencsére mindkettejük szemszögéből írta az írónő, ez pedig tök jó, mert így még jobban megismerhetjük Tobias-t. Annyira tudom őt sajnálni, mert sokszor olyan egyedül van, és még Tris-re sem számíthat igazán. Olyan szívesen szólnék neki, hogy lehet, hogy úgy érzi, szereti Tris-t, de igazából Tris mit ad neki? Még a bizalom sincs meg kettejük között. Ráadásul, Tris Elfajzott, vagyis genetikailag tökéletes, Tobias viszont genetikailag sérült. Persze, ez még nem lehetne akadály, de Tris ezzel a tökéletességével kicsit mindenki fölött áll - persze, nem mondanám, hogy beképzelt, de akkor is...

Szóval, tudom, hogy nem szép dolog, de örültem neki, amikor most, a 300. oldal környékén ha csak pár fejezetre is, de szakítottak. Na de milyen szakítás volt az is? Tris magában eldöntötte, és nem ám szólt volna Négyesnek, áá nem, hagyta, hogy a fiú hadd györtődjön a bizonytalanságban... Aztán meg amikor Négyes egyszer az életben végre valahára felemeli a szavát önmaga mellett, kiáll magáért, akkor mit kap? Azt, amit én is szoktam: "Ne kiabálj!" Pedig a négy kötet alatt még soha egyszer sem kiabált. Én is egész eddigi életem során vagy háromszor ha felemeltem a hangom, és egyből ezt kaptam: "Te aztán elhallgass, ne kiabálj!" Komolyan, mintha valami alsóbbrendű lények lennénk. Mert amúgy félreértés ne essék, nem vagyok kiabálós-párti, de hát meddig tűrhet az ember? Mindenkinek véges a türelme. 

Veronica Roth valóban jó írónő. Eddig csak ezt gondoltam, de most már biztos vagyok benne. (Annak ellenére, hogy kezdem érteni, mi bajuk van sokaknak ezzel a sorozattal, de erről majd máskor írok) Mert tehetség kell úgy megalkotni egy karaktert, hogy ahhoz ilyen szinten közel érezze magát az olvasó, mint én Tobias-hoz. És mondom, ez nem valami gyerekes rajongás. Inkább úgy érzem, mintha Tobias jó barátom lenne, az a fajta, akit mindig is kerestem, aki hozzám hasonló, és akivel - ha létezne - nagyon jó megértenénk egymást. És, ha én írhattam volna meg ezt a sztorit, biztos, hogy "alkottam" volna mellé hozzá illő társat. Mert Tobias ennél többet érdemel. Sokkal többet. :)