Gréti. 23. Egyetemista. HalálosIramban. Toretto. Izomautók. Chevelle. AudiA5Coupe. RapésHipHop. Ősz. Augusztus. Kutyák. JoeLancer. Írás. Olvasás. Könyvek. Beavatott. Négyes. Reign. HarryPotter. OttawaSenators. Jégkorong. Jean-GabrielPageau.

KREATÍV | AJÁNLÓK | SEGÍTSÉG | BLOG | MERENGŐ | VENDÉGKÖNYV

 

Címkék helyett:
  

Másik weboldalam:

Köszi, ha benézel! :)

 
~ Ajánló ~
 
~ Challenge ~


/teljes méretért kattints!/

 
~ Chat ~
 
~ Zene ~

 
~Jelenleg olvasom~

 

Eddigi olvasmányok 2017>>

 
~ Senators ~

Cserét a chat-ben kérhetsz! Különösebb kikötésem nincs, csak hogy szép, rendezett, igényes legyen az oldalad, és hogy cserébe te is tegyél ki engem! :) Helyek száma nincs korlátozva!

Esther

*  *  *

  

 
~ Site ~

Szerkesztő: Greta Chevelle
Indulás: 2017.01.12.
Email: greta.chevelle@gmail.com
Facebook: [X]
Moly.hu: GretaChevelle [X]
Design: saját, Linda [X]

 

 
~ Bejelentkezés ~
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 

~Blog~

#3. Daily Best Challenge2 -

Sziasztok! Tegnap nem jelentkeztem, mert vizsgáztam délután, szerencsére sikerült 4 lett, szóval nagyon örültem, mert ez volt az egyik legnehezebb. :) Elfáradtam, este pedig elmentünk sétálni a barátommal a városba, ami nagyon jót tett, mert kiszellőzött a fejem. Viszont elég szomorú hangulatba kerültem, mert rádöbbentem, hogy szinte már csak napokban mérhető az, amit Debrecenben leszek, ráadásul belegonoltam, hogy azt sem tudom, hol fogom ünnepelni a 24. születásnapomat (augusztus 4.), ugyanis addigra már a gyakorlati évem megkezdődik. Tehát fogalmam sincs, hol leszek kb. 2 hónap múlva, ez pedig azért kicsit olyan... ijesztő? Frusztráló? Nem tudom. Persze, most még nem kellene ezzel foglalkoznom, és hát én magam mondtam, hogy hiszek és bízok, ami igaz is, de mégiscsak ember vagyok, és ennyire még sosem volt ismeretlen számomra a jövő. Na, de mindegy. Most inkább a holnapi vizsgára koncentrálok, ami a jó kis jog, és hogy is mondjam, eléggé távol áll a stílusa a többi tananyagomtól, ráadásul 62 kérdés van - jó, mondjuk valamelyirke csak két mondat a válasz, de hát annak a 2 mondatnak is csak eszembe kell jutnia, és hát az sem olyan egyszerű, elvégre mégiscsak jog... Na, de jó lesz az. :) 

A kihívással kicsit lemaradtam, így most hozom a tegnapit, aminek a témája: "Írd meg egy romantikus regny fülszövegét, ami a gimnáziumi éveidről szól!" Na, előbb lássuk azt a fülszöveget, aztán mesélek. :)

A tizennyolc éves Greta-nak látszólag mindene megvan: most végzős a környék legerősebb gimnáziumában, jó tanuló, vannak barátai, másfél éve pedig egy komoly kapcsolattal is büszkélkedhet. Ez utóbbi azonban közel sem olyan fényes, mint azt gondolnánk: Greta már hónapok óta küzd az elmúló szerelem érzésével. A barátja azonban nem hajlandó elfogadni a szakítás lehetőségét, ezzel pedig szinte az őrületbe kergeti a lányt. Greta életébe pont jókor köszönt be a tánc: a szalagavatói keringő próbák alkalmával végre egy kis nyugalomra lel. A Sors azonban újabb meglepetéseket tartogat, mégpedig egy fiú személyében, akiről Greta csak annyit tud, hogy vele szemben foglal helyet a táncparketten - és amikor találkozik a tekintetük, valami megváltozik... 

Hogy miért pont ezt a kis eseményt választottam, magam sem tudom. Igazság szerint a gimis éveimet végigkísérte a szerelem: 9.-ben volt két barátom, utána pedig 10. év elején megismerkedtem azzal a bizonyos "komoly kapcsolatommal", ami valóban 4. év elejéig tartott kb., bár elég zavaros a lezárása, hiszen, mint a fülszövegben is olvashattátok, nehezen tudtam kiszállni belőle, több mint fél évembe telt. Utólag visszagondolva már látom, hogy én igazából csak barátságot akartam, és összekevertem a szimpátiát a szerelemmel, ezért hát viszonylag hamar el is múltak az érzéseim, csakhogy ezt a másik fél nem akarta elfogadni, sajnos. Nyilván ott hibáztam, hogy felajánlottam a "maradjunk barátok" opciót, amiről beláttam, hogy nem működőképes. 
Na de mi a helyzet ezzel a szalagavatós fiúval? Először is, nem ő volt a táncpartnerem, és végül nem is alakult ki közöttünk semmi, mivel megtudtam, hogy még csak 9.-es. Ekkor kicsit el is szégyelltem magam, hogy 18 éves létemre egy 15 éves fiúra vetettem szemet (amúgy nem látszott rajta, hogy olyan fiatal), bár igazából nem is én kezdeményeztem. Sőt, már azt sem tudom, hogy volt pontosan. A tánc koreográfia elején egymással szemben álltak a fiúk-lányok, ő pedig velem átellenben állt, ugyanúgy a 2. helyen, aztán egyszer csak feltűnt, hogy néz. Először nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de miután többször is észrevettem, akkor már azért nem tudtam semleges maradni... Valahogy sikerült kiderítenem a nevét, és ekkor tudtam meg, hogy milyen fiatal. Ezután már persze próbáltam nem foglalkozni a dologgal, csakhogy utána elkezdett nekem köszöngetni a folyosón, meg sokszor lófrált a termünk előtt. Így visszagondolva talán nem is akartam tőle semmit, egyszerűen csak kerestem a kiutat a régi kapcsolatom romjainak halmazából, és reméltem, hogy ha találok valakit, akkor végre a volt barátom is felfogja, hogy köztünk mindennek vége. Annyira nyomasztott a volt barátom viselkedése, az, hogy folyton a nyakamra járt, hogy akkoriban rengeteget imádkoztam azért, hogy valahogy oldódjon meg ez az állapot. A lényeg, hogy azzal a fiúval nem alakult ki közöttünk semmi, de ennek nyilván így kellett lennie. Viszont ez a sztori jól továbbgondolható, és mindenképpen tanulságos is lehet. 
Egyébként valamiért nem voltam sose szerencsés a szerelemben. Általában mindig sikerült oylat választanom, aki vagy nekem nem pászolt túlságosan, vagy a környezetemnek volt vele valami problémája. Olyan, hogy mindenkinek jó legyen, tehát nekem is meg a körülöttem lévőknek is, na olyan még nem volt. És ez elszomorít, ugyanakkor pedig meg is ijeszt, mert rájöttem: képes lennék feláldozni a saját boldogságomat is csak azért, hogy a környezetem boldog legyen. Mert én nem tudok úgy boldog lenni, hogy valakinek körülöttem (értsd: közeli hozzátartozók) az bármilyen okból kifolyólag is szúrja a szemét. És ez nem tudom, miért van, és most ez egy nagyon őszinte vallomás lesz, annak fényében, hogy 5 éve barátom van, de:

ez most azért van, mert túl lelkiismeretes vagyok, vagy azért, mert még nem találtam meg azt a bizonyos igazi szerelmet?  

És most még egyszer mondom, félreértés ne essék, mert nagyon szeretem a barátomat, csak úgy elgondolkoztam, hogy a filmekben meg a könyvekben képesek elszökni a másik miatt, ha úgy van, én viszont arra szerintem nem lennék képes, mert túlságosan ragaszkodom a családomhoz, annak ellenére, hogy egy csonka, törött család... Vagy a filmek tárnak elénk torz képet, és közben ez így teljesen normális? Az igaz szerelem mégsem a szökdösésben nyilvánul meg? Talán hülye kérdések, és most nagyon kisarkítottam a szökésre, csak hogy értsétek...

Na jó, megyek inkább jogot tanulni. :) Szép estét! 

2017.05.30. 19:07, Gréti

Beavatott-szerelem

"Régebben azt hittem, amikor az emberek beleszeretnek valakibe, egyúttal kikötnek egymás mellett, és azt követően nincs más választásuk. És lehet, hogy ez igaz is a kezdetre értve, ám most már nem.
Belészerettem. De nem szeretnék csak jobb híján vele maradni, mintha nem lenne más választásom rajta kívül. Azért tartok ki mellette, mert ez a döntésem, nap mint nap, amikor felébredek, minden áldott nap, amikor veszekszünk, vagy hazudunk egymásnak, vagy csalódást okozunk a másiknak. Újra meg újra őt választom, ő pedig engem."

(A Hűséges, 319.o.)

Bevallom, ahogy lassan a végére érek a Beavatott köteteknek, egyre inkább azt érzem, hogy egyszerűen az én szemembe nem illik össze Tris és Négyes, ez a fenti kép pedig tökéletesen kifejezi a kettejük közti különbséget. És tudom, hogy az ellentétek vonzzák egymást, de nem mindegy, hogy milyen ellentétek! Mert az, hogy esetleg másfajta zenét szeret két ember, az még nem tragédia. De amikor már elvi dolgokban nem egyeznek, az értékrendjük szinte meg sem közlelíti egymást, és egyszerűen képtelenek megérteni a másikat, akkor miről beszélünk? Tris pedig egyszerűen nem érti, mi zajlik le Négyes lelkében. Nem érti, Tobias-nak mit kellett átélnie eddigi élete során. Nem érti, nem fogja fel, mivel kellett gyerekként megküzdenie. Megszállottságnak tartja azt, hogy Négyes a kamerákon keresztül figyeli a szüleit. Pedig ez nem megszállottság. Négyes nem megszállott! Nem is értem, ezt hogy nem veszi észre senki...

Nagyon durva, mert még egyetlen szereplő sem váltott ki belőlem ilyen érzéseket. Tobias-hoz viszont nagyon közel érzem magam (és nem, nem az őt alakító Theo James miatt!) Már írtam korábban is arról, hogy sok mindenben hasonlítok rá, de erre csak most, A Hűséges olvasása közben jöttem rá, ugyanis szerencsére mindkettejük szemszögéből írta az írónő, ez pedig tök jó, mert így még jobban megismerhetjük Tobias-t. Annyira tudom őt sajnálni, mert sokszor olyan egyedül van, és még Tris-re sem számíthat igazán. Olyan szívesen szólnék neki, hogy lehet, hogy úgy érzi, szereti Tris-t, de igazából Tris mit ad neki? Még a bizalom sincs meg kettejük között. Ráadásul, Tris Elfajzott, vagyis genetikailag tökéletes, Tobias viszont genetikailag sérült. Persze, ez még nem lehetne akadály, de Tris ezzel a tökéletességével kicsit mindenki fölött áll - persze, nem mondanám, hogy beképzelt, de akkor is...

Szóval, tudom, hogy nem szép dolog, de örültem neki, amikor most, a 300. oldal környékén ha csak pár fejezetre is, de szakítottak. Na de milyen szakítás volt az is? Tris magában eldöntötte, és nem ám szólt volna Négyesnek, áá nem, hagyta, hogy a fiú hadd györtődjön a bizonytalanságban... Aztán meg amikor Négyes egyszer az életben végre valahára felemeli a szavát önmaga mellett, kiáll magáért, akkor mit kap? Azt, amit én is szoktam: "Ne kiabálj!" Pedig a négy kötet alatt még soha egyszer sem kiabált. Én is egész eddigi életem során vagy háromszor ha felemeltem a hangom, és egyből ezt kaptam: "Te aztán elhallgass, ne kiabálj!" Komolyan, mintha valami alsóbbrendű lények lennénk. Mert amúgy félreértés ne essék, nem vagyok kiabálós-párti, de hát meddig tűrhet az ember? Mindenkinek véges a türelme. 

Veronica Roth valóban jó írónő. Eddig csak ezt gondoltam, de most már biztos vagyok benne. (Annak ellenére, hogy kezdem érteni, mi bajuk van sokaknak ezzel a sorozattal, de erről majd máskor írok) Mert tehetség kell úgy megalkotni egy karaktert, hogy ahhoz ilyen szinten közel érezze magát az olvasó, mint én Tobias-hoz. És mondom, ez nem valami gyerekes rajongás. Inkább úgy érzem, mintha Tobias jó barátom lenne, az a fajta, akit mindig is kerestem, aki hozzám hasonló, és akivel - ha létezne - nagyon jó megértenénk egymást. És, ha én írhattam volna meg ezt a sztorit, biztos, hogy "alkottam" volna mellé hozzá illő társat. Mert Tobias ennél többet érdemel. Sokkal többet. :)

2017.04.24. 20:52, Gréti

Mi számít igazán?

Régen volt, hogy évekig nem sírtam. De komolyan. Semmi nem tudott volna könnyeket előcsalni belőlem - ez persze nem azt jelentette, hogy érzéketlen voltam. Egyszerűen csak hittem azt, hogy akkor vagyok erős, ha nem sírok. A könnyek nálam egyet jelentettek a gyengeséggel, márpedig a gyengeséget nem engedhetettem meg magamnak. A barátom volt az első, aki előtt igazán kiöntöttem a szívem, és aki előtt először mertem igazán sírni, pedig akkor még csak három hónapja voltunk együtt. De megnyíltam neki, mert tudtam, hogy bízhatok benne - ez az együtt töltöt 5 év pedig azt hiszem, ezt igazolja. Persze, nem mondom azt, hogy nem voltak a kapcsolatunkban hullámvölgyek, és tudom, hogy még lesznek is. Ketten együtt nagyon sok mindent átéltünk már, megküzdöttünk a környezetünk irigységeivel, rosszindulatúságával, kitartottunk egymás mellett... mindig az a mondás jut eszembe, hogy "hét tél, hét nyár", és hát igen, mire a házasságkötésre kerül a sor, mi ezt el is mondhatjuk majd magunkról. :) 

Most ez túl érzelgősnek hat, márpedig az érzelgősség nem az én műfajom. De én is változok, és míg korábban esély se lett volna arra, hogy egy filmen akár egyetlen könnycseppem is kicsorduljon, mostanában azért már előfordul. Mint például most is, amikor az Ulalkodónő 3. évadának 5. részét néztem, és abban ugyebár Ferenc meghal. Olyan jól megcsinálták (már ha lehet ilyet mondani), és olyan szomorú ez az egész... Igen, a hatása alá kerültem, és elgondolkodtam azon, mi is számít igazán egy kapcsolatban?

Emlékszem még arra az időkre, amikor még az volt a legfontosabb, hogy barna hajú és barna szemű legyen a választottam - aztán rögtön lett egy kék szemű-szőkésbarna hajú barátom (de ez még régen volt, 15 éves koromban). Szóval, erről ennyit... Nos, ettől függetlenül megmaradt a "barna-mániám" (a barátom is természetesen barna hajú, barna szemű :) ), de igazából arra kellett rájönnöm, hogy tényleg nem a külső számít. Úgy értem, nyilván mindenkinek megvan az ideálja, és nem tudna egy teljesen más karakterű illetővel együtt lenni, de van, ami még a külsőnél is fontosabb. Ez pedig a bizalom. Mert annak az érzése, hogy megbízhatok a másikban, hogy biztosra tudhatom, hogy elfogad olyannak, amilyen vagyok, hogy nem kell attól félnem, hogy megcsal, hogy lecserél valaki másra, vagy hogy nem veszi komolyan a kapcsolatunkat - mindennek az érzése felbecsülhetetlen. Ez a nyugalom, ez a biztonságérzet, na ez teremti meg annak a feltételét, hogy én is merem önmagamat adni a kapcsolatba. Mármint, az én esetemben ez kicsit problémásabb, mert én elég nehezen bontom le a falaimat, de azért már egész jól haladok. :) És igen, tudom, hogy birkatürelem kell hozzám, és ha valaki egy kicsit is megpróbál sürgetni, noszogatni, egyből megmakacsolom magam. Mindig mindennel kivárok. Például két éves koromig a hangomat nem lehetett hallani, mihelyst betöltöttem a 2 évet, onnantól kezdve be nem állt a szám. Bár, ez ma már nem mondható el rólam, mert alapvetően csak akkor beszélek, ha kérdeznek, és akkor is csak annyit mondok el, amennyit kérdeznek. Nem szeretem feleslegesen jártatni a számat, ez pedig az én leendő szakmámban jó is, hiszen kötni fog a titoktartás, illetve köt már most is, mert év elején letettem az esküt. 

Ilyenkor érzem amúgy, hogy mennyit változik az ember az évek alatt. Olvastam egy cikket tegnap, hogyan változik a szerelemhez való hozzáállás, amikor az ember betölti a 30 évet. Bár én még messze vagyok a 30-tól, de sok tekintetben már most is úgy gondolkodok - például hülyeségnek tartom azt, amikor a társát direkt módon féltékennyé teszi valaki. Eleve nem szeretem a taktikázást, főleg nem egy kapcsolaton belül. Hiszen egy kapcsolat az őszinteségre épül, nem? Olyan felesleges időpocsékolás a spekuláció. Ha valami nem tetszik, meg lehet azt mondani szépen. Vagy, ha valamit nagyon szeretnénk, arra is vannak szavak. Mindent meg lehet beszélni, sőt, meg is kell, mert az visz előrébb. Mert ha a sérelmek egyre csak tornyosulnak, annak sosem lesz jó vége. 

Szóval, összefoglalásképp: egyik kapcsolat sem tökéletes, mindegyikben vannak hullámvölgyek, de ha két ember igazán szereti egymást, ha megbíznak egymásban, akkor ott gond nem lehet. És tudom, manapság megy ez a szlogen, hogy "egyszer élünk", meg "most vagyok fiatal", meg "mindent az érzéseknek", vagy mit tudom én, de most miért jobb az, ha az első probléma után eldobjuk a másikat? Persze, ha nem szeretjük igazán, akkor ez az egyetlen járható út, és akkor tartozunk is annyival a másiknak, hogy útjára bocsátjuk, hiszen mindenkinek joga van a boldogsághoz. De ha egy kicsit is úgy érezzük, hogy na ő az, aki nélkül nem tudnánk élni, akkor ne hagyjuk annyiban!

Hoztam nektek még egy zenét, ami nem is annyira a témához illik (bár az a címe, hogy Everyday, szóval talán egy kicsit mégis...), egyszerűen csak tegnap fedeztem fel újra, mert amúgy már korábban letöltöttem, csak akkor még nem hallgattam annyira, most viszont nem menekül. :) További szép estét nektek!

2017.04.23. 18:36, Gréti

Reign - 2. évad összegző, 3. évad ízelítő és egy kis elmélkedés a párkapcsolatokról

Kezdeném is rögtön a 3. évaddal, ugyanis tavaly nyáron (vagy ősszel, már nem emlékszem pontosan) megnéztem feliratosan, most pedig örömmel láttam, hogy leszinkronizálták. De bár ne tették volna! Alapvetően semmi bajom a magyar szinkronnal, mert szerintem a világ legjobb szinkronjait tudjuk elkészíteni, sokszor a magyarhang jobb, mint az eredeti (pl. Jim Carrey esetében), de ez... ugye nem gondolták komolyan, hogy Bash hangját két évad után egyszerűen lecserélik?? Jó, persze nyilván megvolt rá az okuk, de akkor is, nem találhattak volna egy lyan szinkront, ami legalább egy kicsit jobban hasonlít az előzőhöz? Olyan durva az eltérés, hogy amikor Bash megszólalt, először nem is tudtam, ki beszél, aztán amikor rájöttem... Nagyon sajnálom, mert Bash a kedvencem, de most ezzel a hanggal nagyon nehéz lesz megszoknom. Abban reménykedek, hogy csak átmeneti állapot. 


/giphy.com/

Na de térjünk vissza a 2. évadra, amiben azért történtek dolgok rendesen. Nem vagyok jó a spoiler-mentességben sajnos, úgyhogy most úgy érzem, mintha pengeélen táncolnék, de azért még kísértem egy kicsit a sorsot. :) 
Nézzük először is Mária és Condé kapcsolatát. Nekem ez nagy csalódás volt, mert egyrészt úgy emlékeztem, hogy hosszabb ideig tartott, másrészt pedig nem emlékeztem rá, hogy ennyi mesterkéltség lett volna benne. Pedig sajnos volt. És tudom, tudom, hogy Mária házas, és tudom, hogy Louis tulajodnképpen egy áruló, de azért mégsem érdemelte azt, hogy Mária kihasználja a szerelmét. Nagyon sajnáltam őt, de főleg azért, mert igazából egyáltalán nem önszántából keveredett bele ebbe az egészbe. Van úgy, hogy az ember, mire feleszmél, már nyakig benne van valamiben, amibe soha nem akart volna belekeveredni. De olyankor már nincs kiszállás, illetve hát, van, de annak nagy ára van... A legrosszabb, mégis legkézenfekvőbb, ha sodródik az árral, ameddig csak tud. Louis pedig ezt teszi. De hát mi mást is tehetne, amikor szinte percenként változik a helyzete: halálra ítélik, megmentik, ismét halálra ítélik, kiszabadítják... 

Egyébként meg, igenis felháborító, hogy a férfiaknak mindent szabad volt, a nőknek pedig semmit. Milyen már az, hogy a férfiak akárhány szeretőt tarthattak, de egy nőt már rögtön akár halálra is ítéltek, főleg a királynőket? Félreértés ne essék, egyáltalán nem támogatom a megcsalást - ezt pedig úgy értem, hogy sem a férfi, sem a nő részéről. Erre még nem tudtam rájönni, hogy ez miért alakult így az idők során, de valljuk be, most is ez a helyzet: egy fiúnak az a dicsőség, ha minél több lányt megszerez, de azért elvárják a jövendőbelijüktől, hogy tisztességes legyen... És itt a bökkenő, hogy van egy időszakuk, amikor meg a "könnyűvérű" lányokat kedvelik, a tisztességeseket meg szó szerint kiröhögik, aztán persze majd fordul a kocka, de abba már nem gondolnak bele, hogy akkor meg majd a tisztességes lányoknak nem fognak kelleni...
Bocsánat, csak ez a sorozat kicsit előhozta belőlem az igazságérzetet. Igazából nehéz lehetett abban a korban, függetlenül attól, hogy valaki uralkodó volt-e, vagy egy egyszerű közember, mert érdekből házasodtak. Örülnünk kellene, hogy mi már szerelemből házasodhatunk... És most nem az ítélkezés beszél belőlem. Hiszen ott van például Mária esete: szerette Ferencet, de abban a helyzetben a férje mégsem tudott a segítségére lenni. Persze ez több másik kérdést is felvet, de ezekbe most nem mennék bele, mindenkire odabízom a továbbgondolást.
A másik, akit szeretnék kiemelni, az Greer. Az első évad ugyebár arról szólt, hogy beleszeretett Leith-be, a szolgálóba, de nem lehet köztük semmi, mert Greer-nek jól kell házasodnia a családja anyagi helyzete miatt. Aztán a második évadban hozzámegy Castleroy-hoz, akiről kiderül, hogy protestáns, ám ez még csak a kisebbik gond lenne... nem akarom elárulni a részleteket, de a vége az lesz, hogy Castleroy-t bebörtönzik, Greer pedig száműzött lesz. Gondolhatnánk, hogy ezután már tényleg nincs akadálya, hogy együtt legyenek Leith-tel, és szegény fiú tényleg mindent megpróbál, megszerzi a pénzt a házasság érvénytelenítésére, stb., de Greer-t megcsapja a függetlenség szele, és ő inkább választja azt, mint a családi életet a férfi oldalán, akit szeret... Egy XXI. századi lány a középkorban. Tökéletes párhuzam. És erről most eszembe jutott, hogy múltkor a Facebook-on két cikk volt egymás alatt. Az első egy interjú volt egy huszonéves házaspárról, akik azt ecsetelték, miért is volt jó döntés 21-22 évesen összeházasodniuk. Rögtön ezalatt pedig: "Szinglinek lenni igenis menő!" 
Ezekkel nekem csak az a problémám, hogy egyvalami elvesztődik: az együtt járás hitelessége. Márpedig az együtt járás időszakát régen nagyon is komolyan vették. Egyáltalán nem csapták össze, és szerintem nem is érdemes (az más kérdés, hogyha valakik pl. harmincakárhány évesen ismerkednek meg). Az együtt járás kell ahhoz, hogy megismerjük egymást, hogy kiderüljön, tudunk-e együtt működni. Mert inkább az együtt járás során derüljön ki, hogy nem, mint a házasságban! Persze, erre sincs garancia, hiszen egy házasság is végződhet válással, ez pedig a mai világban már nem is olyan meglepő, sajnos. De én személy szerint nem támogatom se az egyik, se a másik végletet. Szeretnék férjhez menni, és lehetőleg még harminc éves korom előtt vállalni az első gyerekemet. De szerintem egy házasságot csak biztos alapra lehet építeni, tehát alap, hogy mindkettejüknek legyen olyan végzettsége, amivel el tudnak helyezkedni, munkát tudnak vállalni, pénzt tudnak keresni. Értem én, hogy nagy a szerelem, rózsaszín szemüveg, meg minden, de szerintem mindennek eljön az ideje. Egy elkapkodott házasságkötés nem vezet jóra. Van, hogy bejön, de nagyobb esély van rá, hogy válással végződik, mégpedig azzal az indokkal, hogy "elmúlt a szerelem". Nem mondanám, hogy "elmúlik". A szenvedély nyilván lankad, de hát nem is bírnánk, ha mindig ugyanolyan intenzitással égne. Ez hullámzó, mégpedig azért, mert egy kapcsolathoz két ember kell, és szinte minden nap újra fel kell kelteni a másik érdeklődését, meg kell küzdeni a másikért. Nem dőlhetünk hátra nyugodtan (fiúk, ez főleg nektek szól!), mert akkor egy pillanat alatt elveszíthetjük a másikat. Ez van, és ezt vállalnunk kell a szerelemért. Igazából nem is megszerezni nehéz valakit, hanem megtartani. De ha tényleg szerelmesek vagyunk, akkor ezt nem büntetésként  vagy teherként fogjuk megélni. És persze, ideális esetben a másik is ugyanúgy küzd értünk, így pedig már együtt küzdünk, és akkor az már nem is küzdelem, hanem... valami más, amit közösen élünk meg. Ha már csak az egyik küzd, annak semmi értelme. 

2017.04.15. 11:29, Gréti
Elejére | Újabbak | Régebbiek | Végére |
 


Greta Chevelle© (2017-)