"Feladni nem mindig azt jelenti, hogy gyenge vagy,néha azt jelenti:elég erős vagy ahhoz, hogy elengedd." Hogy ez tényleg egy Vin Diesel idézet-e, vagy csak menő dolog az ő fényképével reklámozni, azt nem tudom. Korábban nem értettem ezt az idézetet, sőt, azt sem értettem, mit jelent feladni. Mármint, nem vagyok az a mindenáron küzdő típus, de nem szoktam feladni. Szembenézek a problémákkal, és megoldom őket. Vagy legalábbis megpróbálom. Már említettem korábban, hogy a türelmem végtelen hosszú, és bár törékenynek és gyengének látszok, amúgy belül erősnek érzem magam. Nem vagyok büszke típus, de nem szeretem feladni. A vizsgákon is küzdök, még akkor is, ha tudom, hogy esetleg egyessel jövök ki. Nem adom fel. 
De van, amikor viszont fel kell adni. Bár ez a szó olyan furcsán hangzik... De eszembe jutott az állatvilág. Amikot két állat küzd egymással, nem élet-halál harc folyik le köztük. Amikor bebizonyosodik, hogy a másik erősebb, akkor a gyengébbik feladja a küzdelmet, ezzel elismerve ellenfele erejét - és egyből véget ér a harc. Nem bántják egymást feleslegesen. Mit is akarok ezzel mondani? Azt, hogy az embernek tisztában kell lennie a saját korlátaival. Igen, feszegetni kell a határainkat, de azért, hogy lássuk, meddig tudunk elmenni, menyit vagyunk képesek elviselni. Isten amúgy sem bíz ránk több próbát, csak amennyit el bírunk hordozni. És higgyük el, hogy amikor elértük tűrőképességünk határát, akkor szól. A legvégső esetben a szervezetünk jelzi, de ezt ne várjuk meg. A legelső, legapróbb vészjelnél álljunk meg, és készítsünk új tervet, váltsunk stratégiát! Mindig van másik megoldás, mindig van másik út, mindig van másik lehetőség. Akkor vagyunk igazán erősek, ha ismerjük a gyengeségeinket is, ha tisztában vagyunk a korlátainkkal, és azzal, hogy mennyit bírunk el. 
Felső tagozatos koromban kifogtak a tanárok és az osztálytársaim is - nem könnyű "maszek" gyereknek lenni, higgyétek el... - , emellett pedig rengeteg versenyre jártam, talán mert bizonyítani akartam, és mert még kicsi voltam ahhoz, hogy felmérjem a korlátaimat. Meg is lett az eredménye: ötödik év végén az orvosnál kötöttem ki, mert rosszul lettem. Az orvos közölte, hogy idegkimerültség, és azonnal kijelentette, hogy feljetsem el a versenyeket meg egyéb megterhelő plusz dolgokat. Nagyon mély nyomot hagyott bennem az a rosszullét, emlékszem, mennyire ki voltam merülve, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már az orvosi rendelőben tértem magamhoz. Nem akarok még egyszer úgy járni, talán ezért sem hajtom túl magam a tanulásban sem. Tisztában vagyok a képességeimmel, amíg módom van rá, a tőlem telhető legtöbbet megteszem, de ennyi. Nem vagyok hajlandó túlhajtani magam. Nem a jegy számít, hanem a tudás, amit senki sem vehet el tőlem. És egyébként ez a túlhajtás igaz az élet más területeire is. Szóval, figyeljetek oda és vigyázzatok magatokra!