"Feladni nem mindig azt jelenti, hogy gyenge vagy,néha azt jelenti:elég erős vagy ahhoz, hogy elengedd." Hogy ez tényleg egy Vin Diesel idézet-e, vagy csak menő dolog az ő fényképével reklámozni, azt nem tudom. Korábban nem értettem ezt az idézetet, sőt, azt sem értettem, mit jelent feladni. Mármint, nem vagyok az a mindenáron küzdő típus, de nem szoktam feladni. Szembenézek a problémákkal, és megoldom őket. Vagy legalábbis megpróbálom. Már említettem korábban, hogy a türelmem végtelen hosszú, és bár törékenynek és gyengének látszok, amúgy belül erősnek érzem magam. Nem vagyok büszke típus, de nem szeretem feladni. A vizsgákon is küzdök, még akkor is, ha tudom, hogy esetleg egyessel jövök ki. Nem adom fel. 
De van, amikor viszont fel kell adni. Bár ez a szó olyan furcsán hangzik... De eszembe jutott az állatvilág. Amikot két állat küzd egymással, nem élet-halál harc folyik le köztük. Amikor bebizonyosodik, hogy a másik erősebb, akkor a gyengébbik feladja a küzdelmet, ezzel elismerve ellenfele erejét - és egyből véget ér a harc. Nem bántják egymást feleslegesen. Mit is akarok ezzel mondani? Azt, hogy az embernek tisztában kell lennie a saját korlátaival. Igen, feszegetni kell a határainkat, de azért, hogy lássuk, meddig tudunk elmenni, menyit vagyunk képesek elviselni. Isten amúgy sem bíz ránk több próbát, csak amennyit el bírunk hordozni. És higgyük el, hogy amikor elértük tűrőképességünk határát, akkor szól. A legvégső esetben a szervezetünk jelzi, de ezt ne várjuk meg. A legelső, legapróbb vészjelnél álljunk meg, és készítsünk új tervet, váltsunk stratégiát! Mindig van másik megoldás, mindig van másik út, mindig van másik lehetőség. Akkor vagyunk igazán erősek, ha ismerjük a gyengeségeinket is, ha tisztában vagyunk a korlátainkkal, és azzal, hogy mennyit bírunk el. 
Felső tagozatos koromban kifogtak a tanárok és az osztálytársaim is - nem könnyű "maszek" gyereknek lenni, higgyétek el... - , emellett pedig rengeteg versenyre jártam, talán mert bizonyítani akartam, és mert még kicsi voltam ahhoz, hogy felmérjem a korlátaimat. Meg is lett az eredménye: ötödik év végén az orvosnál kötöttem ki, mert rosszul lettem. Az orvos közölte, hogy idegkimerültség, és azonnal kijelentette, hogy feljetsem el a versenyeket meg egyéb megterhelő plusz dolgokat. Nagyon mély nyomot hagyott bennem az a rosszullét, emlékszem, mennyire ki voltam merülve, de ez csak akkor tudatosult bennem, amikor már az orvosi rendelőben tértem magamhoz. Nem akarok még egyszer úgy járni, talán ezért sem hajtom túl magam a tanulásban sem. Tisztában vagyok a képességeimmel, amíg módom van rá, a tőlem telhető legtöbbet megteszem, de ennyi. Nem vagyok hajlandó túlhajtani magam. Nem a jegy számít, hanem a tudás, amit senki sem vehet el tőlem. És egyébként ez a túlhajtás igaz az élet más területeire is. Szóval, figyeljetek oda és vigyázzatok magatokra! 

Ma megnéztem a sorozat 10. részét, és végre valahára Mary Margaret és David (vagyis Hófehérke és James) egymásra találtak! :) Jó, tudom, hogy egyébként egyáltalán nem etikus, amit csinálnak, hiszen David-nek van felesége, szóval tényleg nem szép tőle, hogyha úgy kezd bele Margaret-tel egy kapcsolatba, hogy előtte nem zárja le az előzőt, de hát, mivel ismerem az előzményeket, és tudom azt, hogy ők egyébként egy pár, így kicsit másabb a helyzet. Tényleg szurkoltam nekik, ami lehet, hogy hülyeség, elvégre ez csak egy sorozat, de eszembe jutott, hogy hányan kerülgetik egymást a való életben, aztán meg lehet, hogy nem jönnek össze. 

via GIPHY

Egyébként érdekesnek találtam azt a bájitalt, ami elfeledteti a szerelmet. Vajon jó lenne, ha létezne ilyen "orvosság"? Eszerint a szerelem tényleg egy betegség lenne, és lehet, van benne valami, ha arra gondolunk, hogy a szerelem mennyire tud fájni. Ez tényleg egy olyan dolog, amiben nincs biztosíték, és amiben óriási a rizikó, a kockázat. De mégis vállaljuk, mert amúgy meg olyan szép. És nagyon tetszett az is, amit Morgó mondott: hogy ő nem akarja elfelejteni a fájdalmat, mert, bár nagyon fáj, de hozzátartozik a lényéhez. (Erről szerintem majd írok egy kis elmélkedést...)

Én régen nagyon jó voltam a fájdalom leplezésében. Volt, hogy évekig (!) nem sírtam, és csak utólag jöttem rá, mennyi kárt okoztam ezzel magamnak. Még saját magam előtt is szégyelltem a könnyeimet, és bizonygattam, hogy nekem ugyan nem fáj ez meg ez, én túl tudom rajta tenni magam, erős vagyok. De sokszor a könnyek talán nem is a gyengeséget jelzik, hanem ellenkezőleg: azt mutatják, hogy elég erősek vagyunk ahhoz, hogy kimutassuk, ez nekünk mennyire fáj. Mert egyébként nem könnyű kimutatni az érzéseinket. Vagy leglábbis nekem elég nehéz. Mármint, akiket szeretek, és akik közel állnak hozzám, azoknak persze ki tudom mutatni. De így idegenek, vagy távoli ismerősök előtt sosem kelteném annak a látszatát sem, hogy valami bánt. De aki szán rám egy kis időt, és alaposabban szemügyre vesz, az láthatja a tekintetemben a megtörtséget...

Na, hát a sírás az egyik, amiben egyébként nem vagyok jó. :) Emlékszem, a ballagáskor is ott sírt mindenki körülöttem, én meg csak álltam, és azon gondolkoztam, hogy most ez nagyon gáz, hogy én még csak nem is könnyezek? De ugyanígy egy temetésen sem tudok sírni. Ha könnyeket akarok ejteni, azt általában egyedül teszem. Mert egyébként nagyon hamar eltörne nálam a mécses, ehhez elég valakitől egy együttérző mosoly, vagy vállsimogatás - és már nő is a gombóc a torkomban. Ezért hát inkább nem nagyon beszélek másoknak a problémámról, pedig valójában jól esne sokszor az együttérzés... Na, ki érti ezt? :)

Evezzünk kicsit vidámabb vizekre. Nem csak a sírásban, de sok másban sem vagyok kifejezetten jó. Most felsorolok néhányat:

1. Fabrikálás: egyszerűen képtelen vagyok szabályosan, szépen, egyenesen elvágni, kivágni bármit is. Pedig jó a kézügyességem, de ez a képességem a rajzolásban kimerül, mert ugyanilyen ügyetlen vagyok például a gyöngyfűzésben is.

2. Korcsolya: egyszer elmentünk az egyetemen a városi jégcsarnokba. Na, hát ott látni kellett volna engem... Ketten is fogtak oldalról, amikor pedig nem, akkor az oldalsó korlátban kapaszkodva araszoltam előre, és imádkoztam, hogy csak egyszer jussak le erről a pályáról. Pedig mások olyan könnyen siklanak a jégen...

3. Éjszakázás: nem bírnék éjszakázni. Nem, és nem. Ha nem alszok eleget, ha fáradt vagyok, akkor képtelen vagyok bármire. Olyankor még beszélgetni sem lehet velem, és ugyanez van, ha éhes vagyok. Ebben a két esetben nem lehet rám ismerni, elmehetnék egy Snickers reklámba is. :)

4. Sport: tényleg nagyon szerettem volna sportolni. Próbálkoztam a kosárlabdával, röplabdával, floorball-al, görkorcsolyával, de egyszerűen nem megy egyik sem. A pályán olyan botlábú-és kezű vagyok, hogy legszívesebben a föld alá süllyednék. Ennek ellenére valahogy mégyis sikerül öntudatlanul is nyeréshez segítő mozdulatokat tennem a labdával, de ha lehet, inkább hanyagolom ezeket a játékokat. 

5. Szavalás: kiállni, és beszélni, az oké. De kiállni, és verset szavalni - na, az már nem. Általános iskolában előszeretettel vittek engem szavalóversenyre, amit ki nem állhattam. Mondjuk azóta nem próbáltam, de akkor is tudom, hogy nem az én műfajom. 

6. Sminkelés: ha már egyszer lány vagyok, akkor ehhez is értenem kell, nem? Nos, nálam a sminkelés kimerül a szempillaspirál használatában. Bevallom, szoktam kísérletezni néha a szemceruzával is, de akkor általában úgy nézek ki, mint egy pandamaci. A pirosítóról nem is beszélve, amitől inkább leszek egy játékbaba... Szóval, én a kevesebb néha több elvet vallom, és ha lehet, inkább kerülöm a sminkecsetet. :)

Most így hirtelen ennyi jutott eszembe, de biztos van még sok más, amiben ügyetlenebb vagyok. Viszont ennek ellensúlyaként nagyon jó például a név-és arcmemóriám: olyan személyeket is képes vagyok megismerni az utcán, akikkel tíz évvel ezelőtt voltam táborban. Kicsit csalódás, hogy ők viszont nagyrészt azt sem tudják, ki vagyok, de nem veszem a szívemre. :)