Hajnalban lejátszották a 7. mérkőzést. Sajnos az Ottawa veszített, így nem ők jutottak ki a döntőbe, és nem küzdhetnek meg a Stanley kupáért. Szomorú voltam, és vagyok még most is, mert nem elfogultságból mondom, de tényleg megérdemelték volna a győzelmet. Az edzőjük, Guy Boucher azt nyilatkozta róluk ma, hogy teljes szívvel-lélekkel játszottak, beleadtak mindent, és reméli, hogy ezzel tényleg elnyerik az emberek bizalmát és elismerését. Mert ők egy nagyon különleges csapat. És ez igaz! Bár nincs viszonyítási alapom, és lehet, hogy sokak már a falra másztak tőlem az utóbbi hetekben a jégkorong miatt, de el sem tudom mondani, mennyi hitet és erőt adott nekem ez a csapat. Rengeteget tanultam tőlük, és mondhatni, hogy a lehető legjobbkor jöttek az életembe. Hiszek benne, hogy nincsenek véletlenek, így ezt sem tudom hirtelen fellángolásként vagy múló szeszélyként értelmezni. Hiszen semmi nem indokolta, hogy elkezdjek rajongani a jégkorong iránt, abban meg főleg nincs semmi logika, hogy miért pont az Ottawa Senators... De most már tudom, látom az értelmét. Ők az egyik legnagyobb múltra visszatekintő csapat, akiknek azonban mégis csak 25 évet tulajdonítanak, és hiába lógnak kint a stadionban a régi Ottawa díjai, elismerései, azt nem számítják be a mostani csapatnak, hanem újra bizonyítaniuk kell mindenkinek, hogy ők igenis az Ottawa Senators méltó utódai, sőt, hogy ez tulajdonképpen ugyanaz a csapat, annak ellenére, hogy volt a történetében majd' 70 év kihagyás, sajnálatos módon. De most visszatértek, és küzdenek, és nem adják fel, még akkor sem, ha azt harsogták a szakértők az egész rájátszás alatt, hogy az Ottawa a második legesélytelenebb a Canada Maple Leafs után. Bebizonyították, hogy egyáltalán nem esélytelenek. Ugyanis nem elég, hogy Kanada legjobb csapata lettek ezáltal, bejutottak a TOP3-ba, és a Kelet 2. legjobb csapata címet is elnyerték. De ami a legfontosabb, hogy nem adták fel önmagukat, pedig azért a Pittsburgh rendesen nyomást gyakorolt rájuk... de ők nem adták fel az elveiket, ragaszkodtak önmagukhoz, egymáshoz, és ez nekem olyan erőt ad! A kitartásuk, a szeretetük, az őszinteségük, a határozottságuk, a szelídségük, a céltudatosságuk... igaz, volt pillanat, amikor erőt vett rajtuk a fáradtság és a kétségbeesés, de visszataláltak önmagukhoz, és bebizonyították, hogy verhetetlenek, még akkor is, ha ma hajnalban nem ők nyertek. De nem adták könnyen a keleti kupát, ugyanis két hosszabbítás is volt, amivel történelmet írtak, mert 1994 óta nem volt erre példa az NHL történetében. Szerettem volna, ha megnyerik, de már nagyon sajnáltam őket, mert érezhetően fáradtak voltak, de hát jóhogy, hiszen egy ilyen rájátszás során (ami októbertl júniusig tart) akár 110 mérkőzés is összejöhet! Csak azt sajnálom, hogy nem követtem folyamatosan az eseményeket, és csak a vége felé kapcsolódtam be, de így is örülük, hogy rájuk találtam. Az biztos, hogy nem felejtem el őket soha, hiszen olyat adtak nekem, ami elkísér további életem során, és mindenképpen szükségem volt erre a lelki töltetre most, a nagy megpróbáltatásaim előtt állva. Szóval: köszönöm, Ottawa Senators! És persze, köszönöm Istennek, hogy lehetővé tette ezt a "találkozást". :) 
A Pittsburghi Pingvinekről csak annyit, hogy sajnálom őket. Hiába nyertek, ha egyszer nincs saját stílusuk, de ami a legszomorúbb, hogy nem alkotnak egy igazi csapatot. Szemléltetésképp hoztam két képet: az elsőn az idei nyugati győztes, a Nashville Predators a kupa átvételekor, a másikon pedig a keleti győztes, a Pittsburgh, pontosabban Sidney Crosby... nem tehetek róla, de Ronaldo jutott róla eszembe. (bár távol álljon tőlem, hogy bárkit is bántsak, ez csak egyszerű észrevétel)

A Nashville Predators a kupa átvételekor

És a Pittsburgh Penguins nevében Crosby... miután átvette a kupát, szabályosan zsákmányként hurcolta be magával az öltözőbe, fittyet hányva a csapattársaira... 

A finálé következő eseményeit már nem fogom ilyen szinten nyomon követni, de remélem, a Nashville nyeri a kupát. És nem az irigység vagy a rosszindulat beszél belőlem. De egy ilyen csapat, mint a Pittsburgh Penguins egyszerűen nem érdemli meg két év alatt másodszor is azt a kupát, legalábbis azok alapján, amiket most láttam tőle. 

/képek: nhl.com/

Ez a téma most talán nem igazán egyeztethető össze a design-nal, de hát én pont a sokszínűségemről vagyok híres. :) Igazából teljesen váratlanul jött az ötlet, hogy írjak egy bejegyzést az általam hőn szeretett rap zenéről, amit a környezetemben igen kevesen szeretnek, jó néhányan csak bugyuta, erőltetett, rossz hangzású szövegelésnek tartanak, a videoklipekről, fuxokról, gyémánt fogakról, stb.-ről pedig nem is beszélve. DE! A rap zene nem csak ezekből áll. Ha valaki megkérdezi tőlem, én miért szeretem, akkor csak azt tudom mondani, hogy van benne valami lüktetés, ritmus, ami nekem kell ahhoz, hogy kikapcsoljak, feldolgozzak sérelmeket, ihletet kapjak, stb. Tizenkét éves korom óta szeretem a rap-et, és szerintem ez már így is marad. :)
DE! Különbség van rap zene és rap zene között is, mégpedig igen sokféle különbség, én most azoban csak egyet szeretnék kiemelni, ez pedig az East Coast és West Coast rap.
Mi is ez pontosan? Hogy megértsük, először vissza kell nyúlni a gyökerekhez. (A következő információk alapját a http://eastandwestrap.blogspot.hu cikkei szolgáltatták!)

A rap zene története egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza, ezt a kezdeti szakaszt pedig Old School korszaknak nevezik. Ekkor kezdett kibontakozni ez a műfaj, mégpedig a jazz zenéből, és azt ugyebár mondani se kell, hogy az afro-amerikaiak által. Véleményem szerint nekik áll jól igazán ez a stílus, a fehér bőrűek csupán próbálkoznak, de ez nem az ő hibájuk, mert ehhez a zenéhez kell egyfajta belső késztetés, belső, zsigeri ösztön, tehát erre születni kell. Kivétel e teória alól Eminem. :)
Sokáig egyébként nem volt túl nagy sikere a rap zenének, és jó ideig csak az utcán létezett. Aztán 1985-ben elérkezett a műfaj Aranykora, egész pontosan a Run DMC Raise Hell c. lemezével, és nem sokkal ezután megalakult a Beasty Boys, az első fehér csapat. Ekkor kezdte felfedezni az MTV is a műfajt, így szabad lett a pálya.
Fontos azt is tudni, hogy először mindez a keleti parton zajlott. Ez az East Coast, aminek a jele a NY (New York-ra utalva), és a kézmozdulatukban is ez tükröződik: hüvelykujj behajlítva, a többi kitartva, ill. a középső-és gyűrűsujj egymásra illeszte. Ezzel szemben a nyugati part, vagyis a West Coast kicsivel később kezdett belejönni a rap-be, mégpedig a 80'-as évek közepe táján, amikor is Ice Cube és Dr. Dre (aki szerintem egyszerűen nem tud rossz zenét csinálni) megkezdte tevékenységét. A West Coast jele a LA (Los Angeles-re utalva), kézmozdulatuk pedig az ún. peace-jel, vagyis a V-t formázó mutató-és középső ujj. Azt hiszem, ez utóbbit mindenki ismeri, az előbbit, a keletiek jelzését talán kevesebben. :)
Szóval, elkezdődött az Aranykor, ami kb. 1995-ig tartott. Ám a neve ellenére egyáltalán nem volt olyan fényes. Igaz, hogy a műfaj virágzott, az előadók taroltak, de súlyos konfliktusok alakultak ki a Nyugati és Keleti Part között - ez az ún. rapháborúk, amely során sok személyi sérülés is történt. Csak kettőt szeretnék most kiemelni: az egyik legnagyobb nyugati raplegenda, 2Pac 1996-ban életét vesztette egy lövöldözésben, 50 Cent pedig 2000-ben sérült meg, amikor rálőttek egy 9mm-essel összesen kilencszer (az ő életét dolgozza fel a Get Rich or Die Tryin c. film). Nyilván sok más lövöldözés, bűncselekmény is történt, a konfliktus fő kiváltó oka pedig a lemezeladás volt, és hát azért a rappereket sem kellett félteni, hiszen ők sem kerülték a bajt, sőt... A két legnagyobb rivális 2Pac és az akkor még Biggie Smalls éven futó Notorious BIG volt, de később 50Cent és The Game között is elmérgesedett a viszony, igaz, ez kicsivel később történt, miután 2004-ben kivált a G-Unit-ból. De hát hogyan is lehetne meg egymás mellett egy keleti és egy nyugati rapper? :)

Ez tehát a raptörténelem, nagyon röviden és nagyon summázva, természetesen. Számomra a legnagyobb rejtély Tupac halála, de erről majd később írok, most nem térek ki rá. Inkább még arról szeretnék írni, hogy mi a zenei különbség a két oldal között, és kik is tartoznak oda, ill. én melyiket favorizálom? :)

Hm, igen, azt hiszem, a táblázat magáért beszél. :) Mindkét helyre az általam hallgatott előadókat tettem be, és egyértelműen látszik, hogy inkább EastCoast párti vagyok. A miértje nagyon egyszerű. A WestCoast ugyanis már nagyon korán elment a party-rap irányba, ami nem az én fülemnek való, mert én jobban szeretem a moll-dallamú, kicsit zúzósabb dalokat - de nem azokat, amelyikben csak mondja a szöveget megállás nélkül! Legyen dallamos, de ne olyan lagymatag, hanem olyan, ami megszólít, aminek hallatán úgy érzem, bármire képes lennék, és ami erőt ad. :) Az is feltűnhet továbbá, hogy az általam felsorolt előadók nagy része nem ma kezdte: ennek pedig az az oka, hogy a mai rap előadók már egy teljesen más stílust és értékrendet képviselnek, ami nekem valahogy nem jön be. Ami pedig a klipeket illeti: szinte sosem veszem őket figyelembe. Én csak és kizárólag a zenére figyelek. :)