Egy ideje gondolkoztam azon, hogy mégiscsak kellene egy nyugati csapat is, akiknek ha nem is Senators-intenzitással, de azért mégiscsak szurkolok kicsit. :) Éppen ezért elkezdtem böngészni az archívum videói között, de aztán eszembe jutott, hogy van ám egy nyugati csapat, akik régóta foglalkoztatnak. Ez pedig nem más, mint a Los Angeles Kings. Hogy miért pont ők, azt is elmondom. Még júniusban felfedeztük a barátommal, hogy a Media Markt-ban lévő játékkonzolon rajta van a 2015-ös NHL játék is. Teljesen rászabadultunk, kijelentettem, hogy én leszek a Senators-szal - de aztán kiderült, hogy ez csak egy demo, így a New York Rangers és Los Angeles Kings csapatain kívül nincs választási lehetőség. Sebaj, mondtam, akkor én leszek a Kings-el, mert a Rangers-t ismerem, és különben is, őket már láttam játszani az Ottawa ellen, szóval jó lesz a LA. Sajnos nem én nyertem, egyrészt mert nagyon újdonság volt a konzol, másrészt zavart, hogy két fickó beállt mögénk, és végig kommentálták a játékunkat. De jól szórakoztunk, és már akkor eldöntöttem, hogy utána nézek én ennek a Los Angeles Kings-nek, de eddig még nem volt rá időm, meg kedvem se. Múltkor viszont az is eszembe jutott, vajon milyen lenne megnézni egy olyan meccset, ahol egyik csapatot sem ismerem, tehát teljesen elfogulatlan tudok lenni? Így tehát összekötöttem a kellemest a hasznossal, és kiválasztottam az április 9.-i Los Angeles Kings-Anaheim Ducks elleni mérkőzést. Két, számomra teljesen ismeretlen csapat - nézzük, mi is sült ki belőle! :)

Érdekes volt úgy néznem ezt a meccset, hogy egyik csapatot sem láttam azelőtt játszani. Bevallom, az elején nagyon hiányoztak a Senators tagok, sőt, az is megfordult a fejemben, hogy ez az egész micsoda időpocsékolás, aztán meg az is eszembe jutott, hogy biztosan mindkét csapat játszott már az Ottawával, inkább nézném azokat a mérkőzéseket... De aztán végül mégiscsak végignéztem, mert képtelen lettem volna kikapcsolni. És hogy melyik csapat lett a kedvencem? Merthogy egyiküket bizony kiválasztottam. :) Bár, nem volt könnyű, mert mindkét csapat nagyon jó. Tényleg. Egy abszolút korrekt mérkőzést láttam, kellő mennyiségű szabálytalankodással, hihetetlen gyorsasággal, ügyességgel, lélegzetelállító gólhelyzetekkel. Nehéz volt a választás, de végül döntöttem. Hamarabb, mint azt gondoltam volna. Na de miért lehet jó választás mindkét csapat is akár?
Anaheim Ducks: párhuzamba állíthatók a Senators-szal, hiszen az idei rájátszások alatt a nyugati oldalon a Nashville Predators és az Anaheim Ducks versengett egymással, és végül az Anaheim kiesett a nyugati fináléban, akárcsak a Senators a keletiben. További kapcsolódási pont, hogy Nate Thompson centerjátékos immár a Senators táborát erősíti, illetve, hogy 2006-ban a Stanley-kupa döntőjében az Ottawa pont az Anaheim-től kapott ki. De hát akkor még teljesen más felállásban versengett az Ottawa, mert pl. Karlsson még odahaza volt Svédországban, Pageau pedig a major ligában tevékenykedett. :) De visszatérve a jelenbe, pontosabban az április 9.-i meccsre: amit itt láttam az Anaheim Ducks-tól, arra azt tudom mondani, hogy le a kalappal előttük. Mert piszok jók, ezért hát teljes mértékben megérdemelték, hogy ott legyenek a nyugati fináléban. A Ducks játékosai nagyon gyorsak, de annyira, hogy olyat még nem láttam. Az első gólt másfél perc (!!!) játékidő után lőtték. Az elejétől kezdve teljes erőbedobással játszottak, és igazából nem tudok rájuk semmi rosszat mondani. Teljes az összhang közöttük, tényleg egy csapatként működnek, igaz, voltak szabálytalan húzásaik, de nem olyan durvák. Annyi még talán bele is fér. A stadionban (merthogy hazai pályán voltak) jó hangulat volt, a szurkolóik odatették magukat, bíztatták őket, szóval, mondanám, hogy minden tökéletes volt. A választásom mégsem rájuk esett. 
Los Angeles Kings: ha múltkor a Columbus Blue Jackets kapcsán azt írtam, hogy kevés is elég a kiábránduláshoz, akkor most azt tudom mondani, hogy igen kevés kell ahhoz is, hogy egy csapat a szívembe lopja magát. Nem tudtam, mire számítsak tőlük, és a meccs elején nem is nagyon kötötték le a figyelmem, mert mintha nem találták volna a helyüket. Az Anaheim jobban szerepelt, ügyesebb volt, határozottabb, mégis, volt valami a Los Angeles Kings-ben, aminek köszönhetően azt vettem észre az első harmad végére, hogy izgulok értük, és azért, hogy nyerjenek. Aztán volt két aprócska kis mozzanat, ami megerősítette bennem ezt a "vonzalmat". Az egyik az volt, amikor az egyik LA játékos elejtette az ütőjét, és nem volt ideje felvenni, a társa pedig odament mellé, és átadta neki a saját ütőjét, mielőtt lement volna a pályáról. Annyira tetszett, hogy a pörgés ellenére így törődnek egymással, hogy még el is mosolyodtam, és mintha átmelegedett volna az egész szívem-lelkem, hogy lám, egy ilyen ízig-vérig férfias sportban is megjelenik az egymással való törődés (na, ezek után mondja bárki, hogy ez csak értelmetlen ideoda csúszkálás, meg egymás hajigálása!). A másik szituáció pedig csak megerősített mindebben: az egyik Anaheim játékos nagyon durván fellökte az LA egyik játékosát, mire az LA csapatkapitánya, Anže Kopitar egyből megragadta a grabancát az elkövetőnek, és kérdőre vonta, hogy mégis, mit képzel. Na, itt mondtam azt, hogy ez igen! Persze, Kopitar sosem fogja átvenni Karlsson helyét a szívemben, de igen, egy csapatkapitánynak ez (is) a dolga! Álljon ki a csapatáért mindig, mindenhol, mindenkor! A legszebb góllövő pedig, még ha nem is ment be mindig, Drew Doughty védőjátékos, aki Karlsson-hoz hasonlóan a félpályáról küldi meg a korongot, ráadásul teljesen hozzá hasonlóan; Dustin Brown-ban pedig Pageau-t véltem felfedezni, mert mindketten egyformán jól értenek a kapuba való besegítéshez - csak persze Pageau mégiscsak ügyesebb. :) Tehát, a Los Angeles Kings mellé tettem le a voksomat, így immár a nyugati oldalon is van egy "kedvenc" csapatom, bár ők sosem lesznek annyira a kedvenceim, mint az Ottawa Senators, de úgy gondolom, egyébként is úgy fair, hogyha minél több csapatot igyekszem megismerni, és nem csak az Ottawa Senators elleni játékuk alapján.

Ez a téma most talán nem igazán egyeztethető össze a design-nal, de hát én pont a sokszínűségemről vagyok híres. :) Igazából teljesen váratlanul jött az ötlet, hogy írjak egy bejegyzést az általam hőn szeretett rap zenéről, amit a környezetemben igen kevesen szeretnek, jó néhányan csak bugyuta, erőltetett, rossz hangzású szövegelésnek tartanak, a videoklipekről, fuxokról, gyémánt fogakról, stb.-ről pedig nem is beszélve. DE! A rap zene nem csak ezekből áll. Ha valaki megkérdezi tőlem, én miért szeretem, akkor csak azt tudom mondani, hogy van benne valami lüktetés, ritmus, ami nekem kell ahhoz, hogy kikapcsoljak, feldolgozzak sérelmeket, ihletet kapjak, stb. Tizenkét éves korom óta szeretem a rap-et, és szerintem ez már így is marad. :)
DE! Különbség van rap zene és rap zene között is, mégpedig igen sokféle különbség, én most azoban csak egyet szeretnék kiemelni, ez pedig az East Coast és West Coast rap.
Mi is ez pontosan? Hogy megértsük, először vissza kell nyúlni a gyökerekhez. (A következő információk alapját a http://eastandwestrap.blogspot.hu cikkei szolgáltatták!)

A rap zene története egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza, ezt a kezdeti szakaszt pedig Old School korszaknak nevezik. Ekkor kezdett kibontakozni ez a műfaj, mégpedig a jazz zenéből, és azt ugyebár mondani se kell, hogy az afro-amerikaiak által. Véleményem szerint nekik áll jól igazán ez a stílus, a fehér bőrűek csupán próbálkoznak, de ez nem az ő hibájuk, mert ehhez a zenéhez kell egyfajta belső késztetés, belső, zsigeri ösztön, tehát erre születni kell. Kivétel e teória alól Eminem. :)
Sokáig egyébként nem volt túl nagy sikere a rap zenének, és jó ideig csak az utcán létezett. Aztán 1985-ben elérkezett a műfaj Aranykora, egész pontosan a Run DMC Raise Hell c. lemezével, és nem sokkal ezután megalakult a Beasty Boys, az első fehér csapat. Ekkor kezdte felfedezni az MTV is a műfajt, így szabad lett a pálya.
Fontos azt is tudni, hogy először mindez a keleti parton zajlott. Ez az East Coast, aminek a jele a NY (New York-ra utalva), és a kézmozdulatukban is ez tükröződik: hüvelykujj behajlítva, a többi kitartva, ill. a középső-és gyűrűsujj egymásra illeszte. Ezzel szemben a nyugati part, vagyis a West Coast kicsivel később kezdett belejönni a rap-be, mégpedig a 80'-as évek közepe táján, amikor is Ice Cube és Dr. Dre (aki szerintem egyszerűen nem tud rossz zenét csinálni) megkezdte tevékenységét. A West Coast jele a LA (Los Angeles-re utalva), kézmozdulatuk pedig az ún. peace-jel, vagyis a V-t formázó mutató-és középső ujj. Azt hiszem, ez utóbbit mindenki ismeri, az előbbit, a keletiek jelzését talán kevesebben. :)
Szóval, elkezdődött az Aranykor, ami kb. 1995-ig tartott. Ám a neve ellenére egyáltalán nem volt olyan fényes. Igaz, hogy a műfaj virágzott, az előadók taroltak, de súlyos konfliktusok alakultak ki a Nyugati és Keleti Part között - ez az ún. rapháborúk, amely során sok személyi sérülés is történt. Csak kettőt szeretnék most kiemelni: az egyik legnagyobb nyugati raplegenda, 2Pac 1996-ban életét vesztette egy lövöldözésben, 50 Cent pedig 2000-ben sérült meg, amikor rálőttek egy 9mm-essel összesen kilencszer (az ő életét dolgozza fel a Get Rich or Die Tryin c. film). Nyilván sok más lövöldözés, bűncselekmény is történt, a konfliktus fő kiváltó oka pedig a lemezeladás volt, és hát azért a rappereket sem kellett félteni, hiszen ők sem kerülték a bajt, sőt... A két legnagyobb rivális 2Pac és az akkor még Biggie Smalls éven futó Notorious BIG volt, de később 50Cent és The Game között is elmérgesedett a viszony, igaz, ez kicsivel később történt, miután 2004-ben kivált a G-Unit-ból. De hát hogyan is lehetne meg egymás mellett egy keleti és egy nyugati rapper? :)

Ez tehát a raptörténelem, nagyon röviden és nagyon summázva, természetesen. Számomra a legnagyobb rejtély Tupac halála, de erről majd később írok, most nem térek ki rá. Inkább még arról szeretnék írni, hogy mi a zenei különbség a két oldal között, és kik is tartoznak oda, ill. én melyiket favorizálom? :)

Hm, igen, azt hiszem, a táblázat magáért beszél. :) Mindkét helyre az általam hallgatott előadókat tettem be, és egyértelműen látszik, hogy inkább EastCoast párti vagyok. A miértje nagyon egyszerű. A WestCoast ugyanis már nagyon korán elment a party-rap irányba, ami nem az én fülemnek való, mert én jobban szeretem a moll-dallamú, kicsit zúzósabb dalokat - de nem azokat, amelyikben csak mondja a szöveget megállás nélkül! Legyen dallamos, de ne olyan lagymatag, hanem olyan, ami megszólít, aminek hallatán úgy érzem, bármire képes lennék, és ami erőt ad. :) Az is feltűnhet továbbá, hogy az általam felsorolt előadók nagy része nem ma kezdte: ennek pedig az az oka, hogy a mai rap előadók már egy teljesen más stílust és értékrendet képviselnek, ami nekem valahogy nem jön be. Ami pedig a klipeket illeti: szinte sosem veszem őket figyelembe. Én csak és kizárólag a zenére figyelek. :)