Az elmúlt két napban nem igazán voltam aktív, ennek több oka is volt: egyrészt belevetettem magam a szakdolgozatírásba, mert április végéig le kell adni, másrészt pedig a megfázásom újra erőre kapott, vagy még inkább, egyfajta "utolsó támadást" intézett ellenem, és nagyon nyomott voltam, úgyhogy még írni sem volt kedvem. Tegnap már egy fokkal jobb volt, de alig tudtam elaludni, ezért hát filmet néztem, mégpedig az Emelt fővel-t. Ismeritek? A 2004-es változatára gondolok - merthogy most tudtam meg, hogy 1973 körül is már elkészítették ezt a filmet, ami amúgy igaz történeten alapul, szóval így még jobb. Ebben a remake-ben Dwayne Johnson a főszereplő, igazából legelőször ezért néztem meg. De megtetszett, viszont rájöttem, hogy nem elég egyszer megnézni ahhoz, hogy az ember értse a mondanivalóját. Mindenesetre példaértékű az, hogy Chris Vaughn (a valóságban nem ez volt a neve) szembeszáll azokkal, akik szó szerint bemocskolták azt a kisvárost (kaszinó, drogok, stb.), és eldönti, hogy megtisztítja a helyet ezektől. De nem csak, hogy megtisztítja, hanem ezzel véget vet annak az elnyomásnak, amit ezek a befolyásos emberek gyakoroltak a városban, és visszaadta mindenkinek a hitét, az önbizalmát, a becsületét. Mert az ott lakók idővel elhitték, hogy tényleg ez a módja a megélhetésnek, pedig jobb a becsülettel megszerzett kevés, főleg, ha közben tiszta marad a kezünk, a szívünk és a lelkünk. Alapvetően tetszik az alakítása, bár általában meg vagyok vele elégedve, de ebben különösen is jó, mert végig hozza a becsületes, jószívű leszerelt katonát, aki jó hát végül is néhányszor verekedésbe keveredik és szétveri a kaszinót, de azt csak azért teszi, mert a) az emberektől elszedik a pénzt azáltal, hogy csalnak a kockákkal b) gyerekeknek adnak drogot, és ez mindkettő nagyon fajsúlyos bűn. Persze felmerül a kérdés, hogy valóban ez-e a megoldás, de hát a filmben kiderül, hogy a sheriffet is a markukban tartják, így tehát Chris Vaughn csak magára számíthat. Na mindegy, szóval sok kínos kérdést felvet ez a film, rávilágít dolgokra, és tényleg nem elég egyszer megnézni. Bár, szerintem a jó filmek esetében mindig így van. :)
Ma jutott eszembe, hogy a Fordulópont csütörtöki frissítése elmaradt, ami miatt elnézést kérek, ma mindenképpen pótolom! Csak hogy érzékeltessem, mennyire nem voltam formában: tegnap mindössze 60 szót írtam a Rebels-hez, ma pedig 1946-ot. :) Még kicsit csinosítgatok rajta lehet, és nemsokára felrakom. 
Ja, és kijött a Fate of the Furious egyik zenéje, amihez csináltak egy nagyon jó klipet, így már még jobban várom a filmet! :) Itt van a zene és a klip, szombat délutánra pont jó. :)

Általában szeretek a Youtube-on böngészni, és új zenéket keresni. Ez számomra főleg azért fontos, mert minden regényemnek megvannak a saját dalai, és amíg egy-egy történethez meg nem találom a hozzá passzoló, inspiráló zenét, addig nem is nagyon tudom elkezdeni. Általában a RapCity, ill. Rap Nation csatornákon szoktam nézelődni, így találtam rá például erre a zenére is ma, ami nekem nagyon tetszik:

Néha azonban elkezdek más műfajokban is kutakodni, amik talán nem is állnak olyan távol tőlem. Ilyen például a komolyzene, amivel egész jó a viszonyom, lévén, hogy tizenegy éven keresztül tanultam zongorázni, tavaly nyáron pedig önszorgalomból elkezdtem gitározni - több kevesebb sikerrel. :) Az alapakkordokat megtanultam, úgyhogy gitáron bátrabban merek improvizálni. Zongorán ez nem megy valamiért, bár ott is szoktam szórakozni az akkordozással, és persze hallás után is le tudok játszani dolgokat, csak arra már nincs képességem, hogy azt egy kész kompozícióban visszaadjam. Emlékszem, amikor hat évesen elkezdtem zongorára járni, eleinte még nem szerettem. A hangszerrel önmagával nem is volt bajom, de a fellépések... na, azok elől ki tudtam volna menekülni a világból! Nagyon ideges voltam egy-egy szereplés előtt. Akkor szerettem meg igazán a zongorát, amikor kilencedikben felléptem a gimis gálán. Először nem akartam, de végül elszántam magam, de csak akkor, amikor eldöntöttem, hogy a Metallica - Nothing Else Matters c. dalát fogom eljátszani. Vagy azt, vagy semmit! És persze az öltözékemet is én választottam meg - akkoriban még rapper voltam, úgyhogy ennek megfelelően deszkás cipőben, sötét szűk farmerben és lila kockásingben léptem fel. Nem kicsit voltam lámpalázas egy olyan hatalmas színházteremben, de a nézőket szerencsére nem láttam a megvilágítás miatt. Mindenesetre akkor megtapasztaltam, hogy milyen jó önmagamat adni másoknak, és hogy erre tényleg van kereslet, hogy így fogalmazzak. Szóval, végül is jó élmény volt, tanulságos, és maradandó. Nem bántam meg. :) Na, szóval a komolyzenével önmagában véve nincs bajom, a klasszikusokkal sem, hiszen mindennek az az alapja, de szerintem nem rossz az, ha merjük átvinni ezt az egészet a XXI. századba, persze csak a jó ízlés határán belül. Mint például Lindsey Stirling, akiről azelőtt még nem hallottam, de ma véletlenül megtaláltam a dalait a Youtube-on. Van, amelyik már nekem kicsit sok az elektronikus elemekkel, de ez, amit ide belinkeltem, nekem kifejezetten tetszik. De mondhatnám még a Black Violin-t is, amelyik egy néger-páros hegedűvel, ettől pedig csak még izgalmasabb az egész. :)