Sziasztok! Arra gondoltam, hogy a mai napra egy összehasonlító bejegyzést hozok, mégedig arról, hogy a társasház, vagy a kertes ház a jobb? Mivel mindkettőről vannak személyes tapasztalataim, ezért úgy gondoltam, elég hitelesen fogok tudni írni erről a témáról. :) 

Mint már egy korábbi bejegyzésemben is említettem, egy társasházban, pontosabban egy sorház szélső lakásában nőttem fel, ott laktunk 18 éves koromig. Hat lakás volt egymás mellett, ám itt egy nagy, közös udvarunk volt. A sorház a község közepén volt, előtte egy szép park, ami elválasztotta a forgalmas főúttól, velünk átellenben pedig ott volt a református templom, szóval mindig a harangra ébredtem. :) Emeletes lakás volt, a földszinten folyosó, konyha, nappali, fürdő, ill. spájz, az emeleten epdig két szoba, és még egy fürdőszoba, amit mi "mosókonyhának" használtunk. Hamar megszámoltam, hogy összesen 18 lépcsőfok vezetett fel az emeletre, és ezt minden nap többször is megjártam oda-vissza, szóval megvolt az ajánlott edzésmennyiség. :) 

Amiért szerettem ott lakni: 
- központi helyen volt, így mindent láthattam, mindig benne voltam a nyüzsgésben, közel volt az iskola, óvoda, boltok, buszmegálló, stb. Bár valamiért mindig irigyeltem kicsit azokat, akik messzebb laknak a sulitól, és így együtt jöhetnek-mehetnek. :) 
- sosem voltam egyedül: ez inkább kisgyerekként volt jó, mert - és erről is írtam már korábban - bár nem volt testvérem, mégis mintha testvérek között nőttem volna fel, mert rajtam kívül mindig legalább 4-5 gyerek lakott még az udvaron, ezeknek a szám a költözésekkel és lakócserékkel változott. Sokáig én voltam a legkisebb, de aztán belekeveredtem a középmezőnybe. Mindenesetre jó volt, hogy mindig volt kivel játszani, volt kivel beszélgetni. 

Amiért nem szerettem ott lakni:
- sosem voltam egyedül: ez akkor lett probléma, amikor már nagyobb lettem, és egy kamasznak megvan az az időszaka, amikor inkább vágyna az egyedüllétre. A mi udvarunkra azonban nem lehetett kiülni anélkül, hogy ne jött-ment volna legalább féltucat ember, kocsik, stb. Ez pedig feszélyezett, mivel amúgy is szégyellős típus vagyok/voltam. :)
Felnőttként aztán rájöttem, hogy valójában nem volt könnyű ott lakni, és valóban nem alkalmas tartós ottélésre egy ilyen lakás, csupán fiatal házasok, családosok "ugródeszkájának". Máshol az ehhez hasonlókat éppen ezért "fecskeházaknak" nevezik. Abban az időben egyébként ez még kifejezetten pedagógusok számára fenntartott szolgálati lakás volt, mivel közel volt az iskola és az óvoda is. 
A költözést viszont mindezek ellenére nehezen viseltem. Bár már nem hiszem, hogy újra tudnék ott lakni, mégis nehéz volt ott hagynom azt a házat, azt a környezetet, hiszen végtére is ott nőttem fel. Emlékszem, hogy pont akkor kezdtem az egyetemet, és még a régi lakásunkból költöztem be a koliba, de amikor legközelebb hazamentem, akkor az a lakás már üres volt. Elkövettem azt a hibát, hogy bementem, de szerencsére nem az a sivárság maradt meg az emlékeimben, hanem inkább a szép dolgok: a tetőteres szobám, a narancssárga falakkal, a konyhaablakkal szemben lévő normandfenyő...

A központbanlévő sorházból aztán egy kertes házba költöztünk, ami igazából nem volt újdonság számomra, mivel nagymamámhoz mentünk, és kiskoromban sokat voltam ott. Viszont így, hogy immár ott lakom, teljesen más. Nem csak azért, mert kertes ház, hanem mert kieső helyen van, a mi utcánk gyakorlatilag az utolsó előtti, ráadásul csak egyetlen szomszédunk van, ill. akik a kertek alatt laknak, és hát az életkori összetétele az utcának is inkább idősebb, akik meg fiatalok, azokkal ugyebár nem nagyon tudok kialakítani barátságot, hiszen mind járjuk a saját utunkat.

Amiért szeretek itt lakni:
- nyugodt, csendes hely, leszámítva a mezőgazdasági gépeket, akik mindig ott mennek el a földek, gyümölcsösök felé. 
- nem kell osztozni senkivel az udvaron, így tehát akkor ülök ki, amikor akarok, és a kutya sem lát, kivéve, aki elmegy a házunk előtt
- nincs emelet, tehát nem kell lépcsőzni, és a szobám is nagyobb, ráadásul az ablakból sem csak az eget látom

Ami mégis hátránya:
- kieső helyen van, és mivel nincs kocsink, elég macerás eljutni bárhová is (persze ha messzebb kell, akkor apa elvisz, de a központ tőlünk pl. 2km-re van, így télen még a boltba felmenni is elég körülményes)
- nem kell osztozni senkivel az udvaron, ami azért nem olyan jó, mert megszoktam a nyüzsgést, amit persze megkapok a kollégiumban, így amikor hazamegyek, mégiscsak jólesik a csend, de egy idő után mégis nyomasztó kicsit, hogy hármunkon kívül senki nincs ott, csak aki néha betéved hozzánk :)

Szóval, igazából nem tudnám eldönteni, melyik a jobb. Mindegyiknek megvan a maga előnye és hátránya. Bár, ha választanom kellene, hosszútávra mégiscsak a kertes házat javasolnám. Nektek mi a véleményetek? :)

Miért van az, hogy mindig azon csattan az ostor, akin nem kéne? Most kivételesen nem én vagyok az elszenvedő alany, de attól függetlenül nagyon igazságtalanságnak tartom ezt az állapotot. Miért kell mindig egy bűnbak? Miért kell mindig valaki, aki elviszi a balhét? Miért nem az kapja meg a fejmosást, aki tényleg megérdemelné? Teszem fel, ha mondjuk egy közösségi ügyről van szó, egy olyan problémáról, amiben többen is érintettek - pl. egy kollégiumi szoba esetében - akkor miért nem veszik elő az összes ott lakót, miért csak egyetlen személyt, és miért pont azt, aki még csak nem is annyira bűnös, mint esetleg a többiek? Most konkrétan a takarításról van szó: miért pont annak az illetőnek kell lecseszni (már bocsánat) a fejét, aki tényleg takarít rendesen? Miért nem a többi háromnak, aki meg alig vesz seprűt a kezébe? És nem, nem vagyok elfogult, pedig most közvetett módon személyesen is érintett vagyok. Ezt senki, senki nem érdemli. Senki nem érdemli meg, hogy ő vigye el a balhét, hogy mindig ő legyen az, akit lehordanak mindennek, akinek kiselőadást tartanak. Senki nem érdemli meg, hogy ő legyen a bűnbak. Senki sem erre hivatott. Igenis, ha egy olyan ügyről van szó, amiben többen is érintettek, akkor minden érintett kapja meg a hegyi beszédet! Mert így igazságos. Mert nem igazságos az, hogy mindig csak egyvalaki. Mert milyen az már, hogy valakinek mindent szabad, mást meg a legkisebb dologért is elővesznek?
Bocsánat a heves stílusért, de igazán kevés dolog van, ami így kihoz a sodromból, és az igazságtalanság, a jogtalan bánásmód, az emberi méltóság semmibe vétele pont egy ilyen. Nyilván nem fogom megváltani a világot, nem is akarom, de büszke vagyok magamra, mert tegnap igen is szót emeltem, kifejeztem nemtetszésemet, mert pont jelen voltam a szituációban. Örülök, mert nem maradtam csendben, hiszen már ezzel is tettem valamit az ügy érdekében. Igaz, nem sok látszata volt, de sokkal rosszabbul érezném magam, ha meg se szólaltam volna. És mondom még egyszer: nem az elfogultság beszél belőlem. Bárki lett volna a "szenvedő" alany helyében, akkor is ugyanígy felháborodtam volna. És fel is fogok, amíg csak tehetem. Mert én megtapasztaltam, milyen bűnbaknak lenni. Én is az a típus vagyok, akire szívesen hárítanak rá mindent az emberek. Éppen ezért kijelenthetem: ezt senki nem érdemli. Senki!
A másik dolog, amivel ki lehet hozni a sodromból, az az, amiről korábban már írtam is egy cikket: a puskázás. Nem azt mondom, hogy én még nem puskáztam soha, mert gimiben fizikából tényleg kénytelen voltam élni ezzel a lehetőséggel, mert bevallom, a fizika teljes mértékben homályos volt nekem, és mindig a kettesért küzdöttem, ami egyébként vicces volt, mert a tanárnő mindig a folyosón, menet közben tartott javító felelést, így félévi záráskor azt lehetett látni, hogy a tanárnő siet a nevelői felé, körülötte pedig legalább öt diák mondja a különféle definíciókat. :) De most már egyetemen vagyunk, ráadásul ötöd éven, ahol ez már nem vicces lenne, hanem gáz. Ahogy a puskázás is. Most mégis szembesülnöm kellett azzal, hogy az előttem ülő szemrebbenés nélkül kipuskázza a ZH-t. És felzaklattam magam rajta. Tudom, hogy nem kellene, és nem azt mondom, hogy most sérült a lelkivilágom, mert nyilván nem, de akkor is... Ez elszomorító. Felnőtt emberek vagyunk, miért nem tudjuk felvállalni, ha valami miatt nem tudtunk készülni? Bárkivel előfordulhat, hogy nem tudja átvenni az anyagot. Nem ez a probléma. És még csak nem is az, hogy a tanárt becsapja - az sokkal nagyobb baj, és ezt nem is veszi észre az illető, hogy mindezzel igazán önmagát csapja be. De mindegy, nyilván ezen a téren sem fogom megváltani a világot, és nem is akarom. Csak jól esett magamból kiírni. 
Hát, ilyen volt ez a hétfőm. Ezen kívül még haladtam a szakdolgozatommal is, úgy tervezem, hogy a héten befejezem, ami tudom, merész vállalkozás, de megpróbálom, mert a jövőhét nekünk szünet, és jó lenne, ha otthonra csak az apróságok maradnának (befejezés, stb.). És hát azért persze volt öröm is a napomban: ma vagyunk együtt öt éve a barátommal. :) Pont az egyetemi felvételin ismerkedtünk meg, ami igazából április 2-3. volt, szóval nekünk minden hónap-és évforduló két napos, mint a nagyobb ünnepek. :) Mondjuk az is igaz, hogy nem kezdtünk el azonnal járni, de hát fizikai lehetetlenség lett volna, hiszen a felvételi után egy hónapig nem találkoztunk, majd csak május 12.-én, az írásbeli érettségi után. De az április 2-3. annyira meghatározó volt számunkra, hogy ezt a dátumot tartjuk számon. Az meg külön jó, hogy a Halálos Iramban is mindig áprilisban jön ki, most is ugyebár 13.-án fog, de ami még jobb, hogy 2021-ben a 10. (és egyben utolsó :( ) rész április 2.-án fog kijönni, és mi természetesen már előre is nagyon várjuk. :)  

Úgy tűnik, hogy az erőszakosak, a rosszindulatúak, a törtetők, az elnyomók, az önzők többségben vannak, pedig valójában nem. Valójában ők vannak a kevesebben – sokkal, de sokkal kevesebben, mint az elnyomottak. A különbség csak annyi, hogy az elnyomók együtt működnek, így erősebbek. Azon munkálkodnak, hogy az elnyomottak elszakadjanak egymástól, és el is érik céljukat. Néhány elnyomott aztán követni kezdi az elnyomók példáját, mások viszont egyedül bolyonganak a világban, befelé fordulva, nyakig az önsajnálatban – és nem veszik észre egymást. De milyen érdekes… mert ha összefognának az elnyomókkal szemben, akkor mindjárt fordulna a kocka, és elnyomottból lenne az elnyomó… Mert a hatalommal a legtöbben nem tudunk mit kezdeni. A hatalom csak annak való, aki nem akarja. Márpedig, aki nem akarja, az sosem fog szövetkezni, így pedig sosem lép ki az elnyomott-szerepből – látszólag. De a lélek dolgai a szem elől rejtve vannak. Tűnhet valaki rabnak a világ számára, lelkében mégis talán mindenkinél szabadabb.

Ez a téma most talán nem igazán egyeztethető össze a design-nal, de hát én pont a sokszínűségemről vagyok híres. :) Igazából teljesen váratlanul jött az ötlet, hogy írjak egy bejegyzést az általam hőn szeretett rap zenéről, amit a környezetemben igen kevesen szeretnek, jó néhányan csak bugyuta, erőltetett, rossz hangzású szövegelésnek tartanak, a videoklipekről, fuxokról, gyémánt fogakról, stb.-ről pedig nem is beszélve. DE! A rap zene nem csak ezekből áll. Ha valaki megkérdezi tőlem, én miért szeretem, akkor csak azt tudom mondani, hogy van benne valami lüktetés, ritmus, ami nekem kell ahhoz, hogy kikapcsoljak, feldolgozzak sérelmeket, ihletet kapjak, stb. Tizenkét éves korom óta szeretem a rap-et, és szerintem ez már így is marad. :)
DE! Különbség van rap zene és rap zene között is, mégpedig igen sokféle különbség, én most azoban csak egyet szeretnék kiemelni, ez pedig az East Coast és West Coast rap.
Mi is ez pontosan? Hogy megértsük, először vissza kell nyúlni a gyökerekhez. (A következő információk alapját a http://eastandwestrap.blogspot.hu cikkei szolgáltatták!)

A rap zene története egészen az 1970-es évekig nyúlik vissza, ezt a kezdeti szakaszt pedig Old School korszaknak nevezik. Ekkor kezdett kibontakozni ez a műfaj, mégpedig a jazz zenéből, és azt ugyebár mondani se kell, hogy az afro-amerikaiak által. Véleményem szerint nekik áll jól igazán ez a stílus, a fehér bőrűek csupán próbálkoznak, de ez nem az ő hibájuk, mert ehhez a zenéhez kell egyfajta belső késztetés, belső, zsigeri ösztön, tehát erre születni kell. Kivétel e teória alól Eminem. :)
Sokáig egyébként nem volt túl nagy sikere a rap zenének, és jó ideig csak az utcán létezett. Aztán 1985-ben elérkezett a műfaj Aranykora, egész pontosan a Run DMC Raise Hell c. lemezével, és nem sokkal ezután megalakult a Beasty Boys, az első fehér csapat. Ekkor kezdte felfedezni az MTV is a műfajt, így szabad lett a pálya.
Fontos azt is tudni, hogy először mindez a keleti parton zajlott. Ez az East Coast, aminek a jele a NY (New York-ra utalva), és a kézmozdulatukban is ez tükröződik: hüvelykujj behajlítva, a többi kitartva, ill. a középső-és gyűrűsujj egymásra illeszte. Ezzel szemben a nyugati part, vagyis a West Coast kicsivel később kezdett belejönni a rap-be, mégpedig a 80'-as évek közepe táján, amikor is Ice Cube és Dr. Dre (aki szerintem egyszerűen nem tud rossz zenét csinálni) megkezdte tevékenységét. A West Coast jele a LA (Los Angeles-re utalva), kézmozdulatuk pedig az ún. peace-jel, vagyis a V-t formázó mutató-és középső ujj. Azt hiszem, ez utóbbit mindenki ismeri, az előbbit, a keletiek jelzését talán kevesebben. :)
Szóval, elkezdődött az Aranykor, ami kb. 1995-ig tartott. Ám a neve ellenére egyáltalán nem volt olyan fényes. Igaz, hogy a műfaj virágzott, az előadók taroltak, de súlyos konfliktusok alakultak ki a Nyugati és Keleti Part között - ez az ún. rapháborúk, amely során sok személyi sérülés is történt. Csak kettőt szeretnék most kiemelni: az egyik legnagyobb nyugati raplegenda, 2Pac 1996-ban életét vesztette egy lövöldözésben, 50 Cent pedig 2000-ben sérült meg, amikor rálőttek egy 9mm-essel összesen kilencszer (az ő életét dolgozza fel a Get Rich or Die Tryin c. film). Nyilván sok más lövöldözés, bűncselekmény is történt, a konfliktus fő kiváltó oka pedig a lemezeladás volt, és hát azért a rappereket sem kellett félteni, hiszen ők sem kerülték a bajt, sőt... A két legnagyobb rivális 2Pac és az akkor még Biggie Smalls éven futó Notorious BIG volt, de később 50Cent és The Game között is elmérgesedett a viszony, igaz, ez kicsivel később történt, miután 2004-ben kivált a G-Unit-ból. De hát hogyan is lehetne meg egymás mellett egy keleti és egy nyugati rapper? :)

Ez tehát a raptörténelem, nagyon röviden és nagyon summázva, természetesen. Számomra a legnagyobb rejtély Tupac halála, de erről majd később írok, most nem térek ki rá. Inkább még arról szeretnék írni, hogy mi a zenei különbség a két oldal között, és kik is tartoznak oda, ill. én melyiket favorizálom? :)

Hm, igen, azt hiszem, a táblázat magáért beszél. :) Mindkét helyre az általam hallgatott előadókat tettem be, és egyértelműen látszik, hogy inkább EastCoast párti vagyok. A miértje nagyon egyszerű. A WestCoast ugyanis már nagyon korán elment a party-rap irányba, ami nem az én fülemnek való, mert én jobban szeretem a moll-dallamú, kicsit zúzósabb dalokat - de nem azokat, amelyikben csak mondja a szöveget megállás nélkül! Legyen dallamos, de ne olyan lagymatag, hanem olyan, ami megszólít, aminek hallatán úgy érzem, bármire képes lennék, és ami erőt ad. :) Az is feltűnhet továbbá, hogy az általam felsorolt előadók nagy része nem ma kezdte: ennek pedig az az oka, hogy a mai rap előadók már egy teljesen más stílust és értékrendet képviselnek, ami nekem valahogy nem jön be. Ami pedig a klipeket illeti: szinte sosem veszem őket figyelembe. Én csak és kizárólag a zenére figyelek. :)

Nem tudok novellát írni. A gondolataimat nem tudom olyan szűk közegbe bezárni. Különös, mert élőszóban pedig inkább a lényegre szoírtkozom. Na, mindegy. :) Most mégis egyszerre négy novellát hoztam, de hadd mondjam el, hogyan kaptam az ihletet.
Szerdán volt a Föld órája, legalábbis nálunk, és a koliban lekapcsolták 1 órára az áramot. Tudni kell, hogy ahol én vagyok kolis, ott tulajdonképpen három kollégium van egy bolyban, és a három koli közötti téren az áramszünet ideje alatt szerveztek nekünk programot, hogy addig se unatkozzunk. :) E program keretén belül jöttek ún. tűztáncosok, és most az a kiváltság érhetett, hogy az első sorból nézhettem. Tavalyelőtt is láttam már őket ugyanitt, de most mégi teljesen más volt, nyilván azért, mert ugyebár az első sorból nézhettem. Nem tudom, miért, de ahogy néztem a táncoló lángokat, valahogy ihletet kaptam. Ami nagyon fura, de tényleg így volt. De csak tegnap a hazafelé tartó vonatúton volt időm megírni a bennem lévő kis szösszeneteket, amelyek igazából hosszabbra sikerültek, mert eredetileg 100 szavasra terveztem mindet, de hát úgy voltam vele, biztos nem vesződök a lényegre töréssel, amikor életemben először úgy érzem, meg tudok írni egy novellát... :) Nem is papolok tovább, inkább jöjjön a lényeg, döntsétek el ti, hogy sikerült-e jól megírnom. :) Azt nem ígérem, hogy a közeljövben ismét jelentkezem novellával, mert továbbra is a regények világában érzem jól magam. De egy kis kísérletezés sosem árt. :)