Sziasztok! Végre itt a tavasz és a jó idő, igaz, reggelente még kicsit hűvös van, de napközben már tényleg lehet élvezni a napsütést. :) Itt mifelénk sokan már rövidujjúban járkálnak, szóval kicsit furán mutathatok a dzseki-sál (persze már csak a nagyon tavaszi dzseki, nem kell megijedni!) párosításomban, de ennek az az oka, hogy a megfázás ismét leterített a lábamról. És persze miért is ne most ebben a 3 napban legyen a legtöbb dolgom... sulis beadandók, stb... de nem panaszkodom, addig jó, míg van mit csinálni. :) Viszont azt fájlalom, hogy a héten el akartam kezdeni futni - itt a Nagyerdei Stadion körül van futópálya, ami tök jó - de a betegség miatt el kellett halasztanom. Remélem, jövő héten már nem lesz akadálya, mert rájöttem, hogy nagyon keveset mozgok, és muszáj lenne a fizikai állóképességemet is kicsit edzeni. 
Tegnap egyébként egy érdekes élményben volt részem, képzeljétek el, ugyanis 10 percre egy öttagú család középső gyereke lehettem. Nem kell túlkomplikálni a dolgot, mindjárt elmondom, hogy zajlott. :) Az egyik órán játszottunk szituációs játékot, amit én már alapból nem szeretek. Nem tudom, miért, egyszerűen ha ilyesmiről van szó, már borzogat a hideg - legyen az Activity, vag bármilyen más, ismerkedős-önismereti stb. játék. De most tudtam, hogy mindenkinek sorra kell kerülnie, úgyhogy elvállaltam. A szerepem a következő volt: egy 18 éves, érettségi előtt álló lány, aki zárkózott, hallgatag, és tanulós. Na, gondoltam, ez pont rám illik. :) Ráadásul ami még külön jó volt a dologban, hogy volt egy - a szerepük szerint! - 23 éves bátyám és egy 14 éves öcsém. Bár, engem jobban felvillanyozott az, hogy most tíz percre lehet egy bátyám, mert nem tudom, mondtam-e már, hogy egyke vagyok, és mindig vágytam egy idősebb fiútestvérre. :) Na, szóval ezek voltak a szereplők, meg persze a két szülő. Egy családlátogatást kellett eljátszani, a többiek pedig figyeltek. Igazából nekem nem kellett túlságosan megerőltetnem magam, csak vissza kellett gondolnom a gimis énemre, meg hát most is inkább vagyok hallgatagabb, mint beszédesebb, de azért már kicsit változtam. A dolog érdekessége nem ez, hanem az, hogy abban a pár percben megtapasztalhattam, milyen ún. "szendvics-gyereknek" lenni. És tényleg igaz, amit mondanak róluk! Én ugyebár ezeket hittem is, meg nem is, tapasztalat nem-lévén, de nagyon durva volt, hogy bárki hozzászólt utána, a "testvéreimet" említették, vagy a szülőket (főleg az apát), de engem nem. Tudom, hogy a szerepem sem volt túlságosan figyelemfelkeltő, de akkor is durva volt megtapasztalni azt, amiről a legtöbb középső gyerek panaszkodik: hogy ők azok, akiken úgy általában átsiklik az emberek tekintete, akik őrlődnek a testvéreik között, mert a nagy már learatta a babérokat, a kicsi meg az aranyos, akiben ott a remény, a középső meg... ő csak úgy van. Ezzel persze nem akarok senkit megbántani, mert mondom, nincs konkrét tapasztalatom, de általában ezeket a panaszokat hallottam eddig középső gyerekektől, és most én is hasonlókat éltem át. 
Egyébként visszatérve az egykékre, ha már itt járunk, nos, minket pedig gyakran ér az a vád, hogy el vagyunk kényeztetve, nem tudunk közösségben élni, mert mindig csak mi voltunk a szüleinknek, ránk irányult minden figyelem, stb. Ez persze így van, mármint a mondat utóbbi fele, hiszen ha nincs másik gyerek, akkor arra az egyre összpontosul minden. Ennek azonban vannak hátulütői is, én is szoktam mondani a szüleimnek, hogy azért tényleg jó lenne egy testvér, mert néha kicsit terelődne rólam a figyelem. :) Viccet félretéve egyébként, nem azért, hogy önmagamat fényezzem, de ez az elkényeztetett-dolog egyáltalán nem általános! Én például ki merem jelenteni, hogy sohasem kényeztettek el, és nem is okoz különösebb gondot a másokhoz való alkalmazkodás, pl. volt olyan szobatársam, akinek volt testvére, mégis nehezebben tudott alkalmazkodni, mint én egykeként. Mondjuk az én esetem kicsit másabb olyan szempontból, hogy bár tényleg nincs testvérem, de 1. van egy 1 évvel fiatalabb fiú unokatesóm, akivel kiskorunkban sokat voltunk együtt nagymamánknál 2. annak idején, még mielőtt elkezdtem az egyetemet és nagymamámhoz nem költöztünk anyukámmal, egy társasházban laktunk. Tulajdonképpen egy sorház, biztos láttatok már ilyet, 6 lakás van egymás mellé építve, és általában külön udvar is van mindhez, de a mi esetünkben egy nagy, közös udvar volt, ahol ugyebár rajtunk kívül még 6 család, így velem együtt összesen kb. 7-8 gyerek is lakott - ez a számbeli összetétel viszonylag gyakran változott. Ezek a lakások egyébként kifejezetten pedagógusok számára épültek szolgálati lakásként, és ezért laktunk mi is ott, mert ugyebár a szüleim pedagógusok. Szóval, azokkal a gyerekekkel úgy nőttünk fel szinte, mint a testvérek, mert ugyebár gyakorlatilag minden nap együtt voltunk, játszottunk, szóval egyke voltam, de azért mégse, és erre nagyon külnösö visszagondolni ennyi idő távlatából. De örülök neki, mert oviba viszont nem tudtam sokat járni, mivel eléggé beteges kisgyerek voltam, folyton be volt gyulladva az arcüregem és az orrmandulám, így azt végül ki is kellett venni. De most nem is ez a lényeg, hanem az, hogy azt hiszem, emiatt sem vagyok "tipikus" egyke, mert megtanultam alkalmazkodni a szomszéd gyerekekhez, megtanultam megosztani azt, amim van, megtanultam együtt játszani, stb. 
Érdemes néha végiggondolni, mi minden befolyásolja/befolyásolta a személyiségünket. :) És ez is egy ékes példája annak, hogy ne általánosítsunk valakit csak azért, mert pl. egyke. Meg úgy semmiért se. :)

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de szerintem semmi értelme ennek az óraátállításnak, és engem nagyon érzékenyen érint, amikor március végén elvesznek tőlünk egy órát. Tudom, hoggy állítólag spórolunk vele valamennyit, de szerintem a mai világban, ilyen technikai lehetőségek mellett már oly mindegy, mikor sötétedik, hiszen ha valaki akar, nyugodtan fent lehet akár egész éjszaka, és fogyaszthatja az áramot. De lehet, hogy én nem értek hozzá, úgyhogy inkább nem is bonyolódok bele ebbe a vitába. Bár tény az is, hogy az utóbbi években viszonylag könnyebben viselem az óraátállítást. Persze, a télivel sosincs semmi probléma, de a nyári esetében tényleg meglepett ez az idei év is. Annyi volt a gond, hogy éjszaka alig tudtam aludni, mert valahol megint sikerült megfáznom, és persze miért is ne lefekvéskor kezdjek el köhögni... Szóval, amúgysem sokat aludtam, de napközben egyébként meglepően jól telt az idő. Nem is érzékeltem, hogy elvettek tőlünk egy órát. Talán annyi a titka, hogy nem szabad belegondolni abba, hogy tegnap ilyenkor még csak fél nyolc volt... De azért hátha majd egyszer beszüntetik ezt az állítgatást. :)

Ma döbbentem rá, hogy már fél hónapja írom a Rebelst, és ez nagyon durva! Mivel immár 17. napja nyúzom ezt a kihívást (ez csúnya szó volt, pedig valójában igen élvezem a regényírást), úgy gondoltam, röviden összegezném, mire is tanított meg eddig a NaNoWriMo:

1. Szelektálás. 

2. Koncentrálás. 
Ez a kettő valójában összefügg, mégpedig abban, hogy általában sok regénybe belekezdek, aztán végül ide kapok, oda kapok, de egyikbe se élem bele magam úgy igazán, vagy, rosszabb esetben be se fejezem egyiket sem, vagy csak nagyon sokára. A NaNoWriMo-nak köszönhetően azonban néhány nap elteltével képes voltam háttérbe szorítani a többi írásomat, és csak erre az egyre koncentrálni. Azt hiszem, még alkalmazni fogom ezt a módszert. :)

3. Kontroll.
Nos, ha engem kiraknának egy lakatlan szigetre egy füzettel, tollal, némi kajával és persze egy zenehallgatásra alkalmas eszközzel, simán ellennék a történeteimmel. Ez egyrészt jó, másrészt viszont nem, mert azt jelenti, hogy nagyon könnyen bele tudok feledkezni az írásba. Ez pedig nem jó, mert semminek nem szabad a függőjévé válni! A NaNoWriMo, mivel szabályozza a napi mennyiséget, így megtanít a kontrollra is. Attól függetlenül, hogy általában túllépem az 1667 szót. :)

Egyelőre ennyi, de hát még csak 17 nap telt el, szóval még sok minden vár rám, és sok mindennek le kell tisztulnia. Az biztos, hogy ennek a kihívásnak az is a nagy előnye, hogy tudatosan épül be az írás a mindennapjaimba, ami az én esetemben nagyon is fontos. És hát a NaNoWriMo is igazolja azt a mondást, hogy mindenkinek arra van ideje, amire akarja. :)

Szóval, ma írogattam, közben pedig néztem az Uralkodónőt. Immár az első évad 15. részénél járok, és nagyon furcsa úgy nézni, hogy egyszer már láttam, így tudom, mi lesz a folytatás, de azért még így is izgalmas, és van, ami meglep. Amit sajnáltam most is, hogy Mária és Bash kapcsolata immár véget ért. Nem tudom, miért, de nekem Ferenc nem szimpatikus. Lehet azért, mert szőke, és a barnák az eseteim, de én jobban szerettem a Bash-Mary párost, és a szívem mélyén azért még mindig drukkolok nekik, bár tudom, hogy az évadok során egyre távolabb kerülnek egymástól érzelmileg. De hátha. :) Addig viszont most azt várom, mikor bukkan már fel Louis, bár tudom, hogy a végén majd rossz dolgok derülnek ki róla, de amíg még ezek nem játszanak, addig jó látni a Máriával való kapcsolatának alakulását. Tudom, tudom, hogy Ferenc és Mária házasok, de mint mondtam, Ferenc nekem egyáltalán nem szimpatikus, nem tehetek róla. De hát azt is tudom, hogy bizonyos mértékig ragaszkodni kell a valós, történelmi alapokhoz. De akkor is. :)  

Nem vagyok sorozatkedvelő. Korábban már írtam, hogy elkezdtem nézni az Egyszer volt hol nem volt-ot, de bevallom, a 2. évadnál abbahagytam, mert valamiért nem fogott meg. Aztán belenéztem a Trónok harcába is, igaz, csak azért, mert a környezetemben mindenki erről beszélt, és tudni akartam, miről is szól. Nos, végigszenvedtem az első évadot, de hogy úgy mondjam, nem bírta bevenni a gyomrom azt, amit műveltek benne. Aztán még gimis koromban ott volt a Vámpírnaplók, de egy idő után azt is abbahagytam, mert már túl sok volt nekem. Tavaly nyáron pedig rátaláltam az Uralkodónőre. Igazából egyik évfolyamtársam ajánlotta, és felkeltette az érdeklődésem, hiszen Stuart Mária életét dolgozza fel. Gondoltam, ha már van történelmi alapja, nem lehet olyan rossz. Valóban lekötötte a figyelmemet, és tényleg "függővé" váltam, mert egy nap képes voltam hat részt is végignézni, ami nálam nagy szó. De aztán az is félbemaradt, pontosabban, kénytelen voltam szünetetletetni az új évad megérkezéséig. Bár, annyira mégsem hiányzott, csak hát valamelyik nap, teljesen véletlenül láttam meg, hogy már van 4. évad. Gondoltam, hogy tovább nézem, de igazság szerint már kicsit elfelejtettem, mi is volt benne, szóval ma úgy gondoltam, kezdem elölről. Jelenleg az 5. résznél tartok. 

Szóval, tetszik ez a sorozat. Egyrészt a korhű ábrázolás és a ruhák miatt (pedig amúgy ilyen téren nem vagyok az a tipikus lány, szóval nem jövök különösebben lázba a ruháktól), meg igazság szerint legelőször azért kezdtem el nézni, hogy hátha segít valamit a vér-iszonyomon, mert hát azért vannak benne kivégzések meg ilyesmik rendesen, de hát ezek sajnos hozzátartoztak a középkorhoz. Amivel viszont nem vagyok kibékülve, az a szerelmi viszonyok ábrázolása. Nem vagyok prűd vagy túl konzervatív, és azt is tudom, hogy abban az időben ezek a dolgok is másképp mentek, de azért szerintem minden jó érzésű embernek feltűnik az az ellentmondás, amely végighúzódik a történeten: egyik oldalról a lányok nagyon védik magukat, másrészt viszont olyan könnyen odaadják magukat valakinek, akinek mondjuk jó a rangja, vagy szépen hízeleg nekik... Na mindegy, lehet, ezen csak én akadok fenn. Persze, a Reign még mindig lightos a Trónok harcához képest, mert ott tényleg volt, hogy az émelygés kerülgetett - de tisztában kell lennem ezekkel a sorozatokkal, hiszen később fiatalok között (is) fogok dolgozni, akik meg ezeket nézik (nem mintha én olyan öreg lennék, de na :) ). Szóval, a Reign amúgy nem olyan vészes, és igazából szerintem tényleg jól visszaadja a középkor hangulatát, mert akkor egy teljesen más eszme uralkodott. És ha már itt tartunk, azért izgalmas is a cselekmény. Nagyon durva, hogyan szövik a szálakat, főleg Katalin, aki még mindig meg tud lepni, újra és újra. Kegyetlennek látszik, és hát az is, de ha belegondolunk, valójában egy erős asszony, és nincs benne szinte semmi irigylésre méltó, hiszen kénytelen volt eltűrni a férje kicsapongásait. És ez is milyen felháborító már, hogy abban az időben a férfiak akárhány szeretőt tarthattak, de a nőket akár még le is fejezték egy félrelépés miatt. Szerintem meg a félrelépés egyik fél részéről sem szép dolog, és szerintem a fiúknak is ugyanúgy érdemes lenne magukat kicsit "megtartóztatni", mert én például nem szívesen járnék együtt egy olyan fiúval, akiről tudnám, hogy azelőtt egyéjszakás kalandokban utazott. De lehet, hogy ez csak nekem ilyen vesszőparipám. Viszont ha én tisztességes vagyok, elvárom, hogy a partnerem is az legyen. És persze, tudom, van olyan, hogy valakinek az életében bekövetkezik az a bizonyos Pál-fordulás, és "jó" útra tér. Egyszerűen csak én nem hiszem, hogy teljes mértékben tudnék bízni egy olyanban, aki hírhedt nőcsábász volt azelőtt.

Hú, de nagyon eltértem a sorozattól... szóval, hol is tartottam? Ja igen, Katalinnál. De hagyjuk is, inkább azt mondom, ki a kedvenc szereplőm. Egyértelműen Bash, és nem (csak) azért, mert szerintem jól néz ki - bár, ha barna szeme lenne, akkor még jobb lenne. Ismerve magam tuti, hogy őt nézném ki magamnak, mert szerintem őszinte, céltudatos, nincs elszállva magától, segítőkész, és megbízható. Rá mindig lehet számítani. És olyan jólelkű... Most tartok ott, hogy megcsókolta Máriát, de igazából tudom, hogy a testvéri szeretet is viaskodik benne, és semmi pénzért nem akarna fájdalmat okozni a féltestvérének, Ferencnek. Bashnál a család az első, talán azért, mert ő maga sosem tapasztalhatta meg, milyen családban élni, hiszen, bár az apja a király, de mégiscsak fattyú, ez pedig az akkori időben teljesen derékbe törte egy ember életét. Ő jól járt, mert Henrik mégsem hagyta a sorsára, szóval az udvarban élhetett, meg minden. És szerintem ő soha nem is vágyott rangra. Neki bőven elég volt az, hogy ott lehetett. És Máriát sem azért szemelte ki, mert királynő, hanem szerintem tényleg őszinték voltak az érzései iránta. De már nem annyira emmlékszem, hogyan és miként alakul a kapcsolatuk, úgyhogy ezért is jó, hogy most újranézem. Hát az olyan durvább vagy nem tetsző részeknél meg félrenézek. Meg kell tanulni szelektálni. :) De maga a történet és a cselekmény nagyon izgalmas, és tanulságok is levonhatók belőle - és egy kis ingyen történelem lecke. :)

Sziasztok! Tegnap már nem volt időm írni, ugyanis délelőtt órám volt, délután pedig kórházgyak, mégpedig az utolsó, úgyhogy hivatalosan is teljesítettem, megkaptam az igazolást, tehát elmondhatom, hogy kiálltam az egyik legnagyobb próbát. Kicsit furcsa, mert talán még hiányozni is fog egy kicsit, úgy megszoktam az elmúlt hetekben, hogy keddenként (most kivételesen szerdán) mentünk a kórházba. 
Igazság szerint nagyon féltem ettől a gyakorlattól, alapvetően azért, mert a kórháztól voltak fóbiáim, főleg a vértől, látványoktól, stb. Féltem attól, hogy mi lesz, ha képtelen leszek odamenni egy műtött beteghez, vagy netán megszédülök, ilyesmi... nem is önmagam, sokkal inkább a betegek miatt, hiszen aki ott fekszik, annak éppen elég baj az, hogy ott van, nemhogy még lássa azt is, hogy rám milyen hatással van az állapota...
A legelső alkalom előtt kiscsoportos beszélgetésen elmondhattuk, hogy kinek milyen félelme van, így én is kiöntöttem a szívem-lelkem, és azt kell mondjam, már akkor éreztem, hogy megkönnyebbülök, de szó szerint. Ez volt tehát az első, amit megtanultam: néha elég csak annyi, ha beszélünk a félelmeinkről, és máris halványodnak, veszítenek az erejükből.
Aztán ahogy beszélgettünk a lelkigondozásról, betegekhez való hozzáállásról, stb., elkezdtem nézőpontot váltani. Tudatosítottam magamban, hogy én most miért is vagyok itt, a kórházban: azért egyrészt, mert gyakorlatot teljesítek, de ami még fontosabb: azért, hogy néhány kedves szóval, egy kis beszélgetéssel, vagy akár csak a puszta jelenlétemmel segítsek valamit annak a betegnek a helyzetén, állapotán. Ez volt a következő, amit megtanultam: helyére tenni a kórház fogalmát a későbbi hivatásom szempontjából, illetve felismerni azt, hogy néha csak a csendre van szükség és a jelenlétre, semmi másra. 
Nagyon sokféle osztályon voltunk: ápolási osztály, pszichiátria, belgyógyászat, sebészet. Jó volt mindegyiket megtapasztalni, hiszen mindenhol más és más betegek feküdnek, akik más és más lélektani folyamaton mennek át - ugye mi elsősorban a lelkükre koncentráltunk, ez pedig inkább a pszichiátrián került előtérbe, mert mondjuk egy sebészeten egyáltalán nem elhanyagolható a beteg testi állapota sem, természetesen. Szerencsém volt, mert nem utasított el senki, ez pedig tudom, hogy nagy ajándék, hiszen ez azt jelentette, hogy a beteg a bizalmába engedett, megbízhatónak talált engem. Persze, nem volt mindig könnyű megszólalni, sőt, valójában a legtöbbször igenis nehéz volt. Egészen különféle sorsokkal találkoztam, és volt olyan, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Amikor olyan lelki fájdalommal, olyan töréssel, olyan történéssel szembesültem, amire egyszerűen nem lehet bármilyen sablonos vigasztalást mondani, sőt, emberi szavakkal talán nem is lehet kifejezni az érzéseinket. Ez nagyon különös volt, de megtanultam, hogy nem mindig muszáj szavakba foglalni az érzéseinket, sőt: lehet őszintének lenni, és elmondani, hogy a hallottak bennünket is megrendítettek. Ilyenkor ismét a jelenlét és a részvét kerül előtérbe. 
Persze, tudom, hogy ez a gyakorlat csupán valaminek a kezdete, és még nagyon sokat kell tanulnom a lelkigondozásról. Azt még nem tudom, mennyire van meg bennem ennek a képessége, nyilván majd az évek tapasztalata dönti el - és az biztos, hogy érdekel a lelkigondozás - ,de ha lehet ilyet mondani, jól éreztem magam a gyakorlatok során, főleg akkor, amikor középkorú, tehát 40-50 év körüli emberekkel beszélgettem. (Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy fiatalokkal viszont nem volt alkalmam beszélgetni.)
Ha összegeznem kéne, akkor csak pozitívumot tudnék mondani erről a gyakorlatról. Örülök, hogy kiléphettem a komfortzónámból, hogy megtapasztalhattam: véghez tudok vinni valami olyasmit is, amiről azt hittem, nem vagyok rá képes. Bátorodtam, és ami a legfontosabb: megszűnt bennem egy olyan gát, ami évek óta fogvatartott, szinte észrevétlenül. Érdekes, de csak most jöttem rá, hogy ez a félelmem mennyire kihatott az életem szinte minden területére. Persze, még bőven kell dolgoznom rajta, és természetesen vannak más jellegű félelmeim is, de ennek nem is ez a lényege, hanem az, hogy rájöttem: képes vagyok rá, bízhatok önmagamban, de ami még ennél is fontosabb: megtapasztalhattam, milyen csodálatos érzés segíteni elesett, kiszolgáltatott helyzetben lévő embereknek. És hát elvégre a pályaválasztáskor is ez motivált engem - és nagyon jó érzés visszatalálni ehhez az eredeti motivációhoz. :)

Mindenkinek vannak az életében mérföldkövek. Vannak, amelyek általánosak (pl. iskola), és vannak személyre szabottak (pl. kapcsolatok). Igazából én most azokra a mérföldkövekre gondolok, amelyekről tudjuk, hogy el fognak jönni, és amelyek életünk egy bizonyos szakaszát zárják le. Ez mindig olyan különös érzés. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen "lelkizős", de amikor egy-egy ilyen mérföldkőhöz közeledek, akkor mindig sokkal nosztalgikusabb, merengőbb leszek. Régebben például, amikor még naplót vezettem, akkor mindig összegeztem december 31.-én este az előző évemet. Most már ezt nem teszem, de végiggondolom, mi történt ebben az X évben, ebben a bizonyos időszakban. Most is egy ilyen gondolati értékelős-fázisban vagyok, és... nem is tudom igazán megfogalmazni, mit érzek, mert nagyon sok minden kavarog bennem. Na, hogy világos legyen mindenkinek, most éppen az egyetemi éveimtől készülök szép lassan elbúcsúzni. Öt év nem kevés idő, én pedig szeretném méltóképpen lezárni, méltóképpen emlékezni rá. És most elsősorban nem a tanulásra gondolok, mert az egyrészt még most is zajlik, másrészt pedig majd a későbbi munkám során végig abból fogok profitálni főleg, amit itt megszereztem tudást és tapasztalatot. Ami viszont nem történt meg az egyetemi éveim alatt, az a barátok szerzése. De ennek nem feltétlenül az egyetemi közösség az oka, sokkal inkább én. Ez egy elég összetett dolog, és fiatalabb koromban gyökerezik. Általános iskolában volt egy legjobb barátnőm, de a barátságnak csúnya vége lett, mikor rájöttem, hogy szinte uralkodik felettem, és nem volt könnyű kiszállni belőle. Közben még az sem segítette a helyzetemet, hogy mivel apukám volt az iskolaigazgató, ezért a diáktársaim persze kifogtak engem (mint általában minden maszek-gyereket, csakhogy én tényleg nem adtam okot az ellenségeskedésre, mert nem éltem vissza a helyzetemmel, főleg, mert a tanárok közül is sokan kifogtak engem), a lényeg az, hogy nem volt elég egy ilyen legjobb-legrosszabb baráti kapcsolat, amelyből ki kellett szállnom, az osztálytársak közül olyan szinten nem állt mellettem senki, hogy szó szerint kiközösítettek, és hetekig nem is köszöntek nekem (igaz, ezek csak a lányok voltak, de a fiúk meg szerintem ebből semmit nem is vettek észre, na mindegy). Ehhez jött még az is hozzá, hogy abban az időben váltak el a szüleim, szóval minden tetőzött, aminek az lett a következménye, hogy nagyon megrendült az emberekbe vetett bizalmam. Mivel megtapasztaltam azt, hogy nem számíthattam a barátaimra a nehéz időkben, ezért azt mondtam, akkor inkább nem kellenek barátok. Gimiben aztán öten lettünk barátnők, de ez nem volt mély barátság, csupán felszínes, legalábbis a részemről, mert nagyon is odafigyeltem arra, hogy ne engedjek magamhoz közel senkit, nehogy csalódjak. De időközben, úgy 9.-es koromban lett ismét egy legjobb barátom, egy fiú, akivel tényleg nagyon jól megértettük egymást, és akkor ismét kezdtem bízni a barátság erejében, de hát ugyebár itt meg felmerült a klasszikus probléma: lehet-e fiú és lány között barátság? Azt kell mondjam, hogy nem, ugyanis idővel elkezdtünk többet érezni egymás iránt, csakhogy az együtt járás már nem működött, így pedig a barátság is megszakadt sajnos.
Ezeket még így sohasem írtam le, vagy gondoltam végig, de most szerettem volna összegezni, hogy én magam is tiszta képet láthassak arról, miért is nem alakítok ki senkivel baráti kapcsolatot. És az most más dolog, hogy lassan 5 éve vagyunk együtt a barátommal, aki egy személyben a szerelmem és a legjobb barátom is, de én most a csak barátokra gondolok. Nem arról van szó, hogy kerülném az embereket, mert beszélgetek én sok mindenkivel szívesen és örömmel, de közel senkit nem engedek magamhoz, pont azért, mert sokszor megtapasztaltam az emberi rosszindulatot, és hát, amit írtam is, hogy a legnehezebb helyzetben hagytak magamra az akkori barátaim. Megtanultam hát, hogy nem érdemes túlzottan támaszkodni más emberekre, és igazából az a lényeg, hogy én legyek elég erős ahhoz, hogy ha mindenki magamra hagy, akkor se omoljak össze. Tudom, hogy Istenre mindig számíthatok, de én most az emberekre gondolok, mert alapvetően mégiscsak társas lények vagyunk, társas kapcsolatra teremtődtünk. Ez a társas kapcsolat, a barátság pedig nekem is hiányzik, ezt nem is tagadom, de van bennem egy gát, ami miatt képtelen vagyok mást beengedni az életembe. Egyszerűen csak nem akarok újra csalódni. Ez persze nem jó, mert egyfajta túlzott védekező mechanizmus, amivel a barátság szépségétől és örömétől fosztom meg magam. És most, hogy lassan véget érnek a nappalis egyetemi éveim, talán bánom is, hogy nem sikerült feloldanom magamban ezt az akadályt, hogy nem sikerült lerombolni a falat. Talán sokan azt hiszik, hogy fennhordom az orrom, vagy lenézem őket, pedig ez nem igaz, és így még jobban bánt az egész. Nem akarok most túlságosan érzelgős lenni, mert az nem én vagyok, de belegondoltam akaratlanul is, hogy ha újra kezdeném, mit csinálnék másképp... De másrészt reménykedek abban, hogy valahol várnak azok a személyek, akik tényleg hozzám hasonlóak, és akik között megtalálom a helyem. Mert ha mást nem, az egyetem megtanított az emberismeretre, ugyanakkor pedig rádöbbentett arra, hogy nem lehet tartós ez a magam köré épített fal. De e fal lebontásának még nem most jött el az ideje. És hiszem, hogy ha itt az idő, akkor szinte magától fog lerombolódni. Az az igazság, hogy kezdetben én magam akartam a magányt, még annak idején, 14 évesen, amikor annyi fájdalom ért, amelyben senkivel nem tudtam osztozni, hogy úgy döntöttem, nincs is szükségem senkire, hiszen láttam, hogy az akkori barátaim és a körülöttem lévők egyszerűen nem tudnak (néhányan nem is akartak) azonosulni vagy úgy egyáltalán mit kezdeni az érzéseimmel. De változnak az idők, változnak az emberek, sőt, én magam is változok. És azt hiszem, nekem nem is abban áll a következő mérföldkövem, hogy leteszem a záró szigorlatot, elhagyom az egyetem falait és kimegyek gyakorlati évre, hanem abban, hogy mit kezdek a saját magam által oly gondosan felépített fallal. Talán nem rombolom le teljesen, hiszen mégiscsak ad egy kis biztonságot. De ütök-e rajta rést, és ha igen, mekkorát, és még inkább: kiket fogok beengedni rajta? Na, ez a jövő zenéje, viszont úgy érzem, most már készen állok a változásra. Megértem a barátságra.