Kezdeném is rögtön a 3. évaddal, ugyanis tavaly nyáron (vagy ősszel, már nem emlékszem pontosan) megnéztem feliratosan, most pedig örömmel láttam, hogy leszinkronizálták. De bár ne tették volna! Alapvetően semmi bajom a magyar szinkronnal, mert szerintem a világ legjobb szinkronjait tudjuk elkészíteni, sokszor a magyarhang jobb, mint az eredeti (pl. Jim Carrey esetében), de ez... ugye nem gondolták komolyan, hogy Bash hangját két évad után egyszerűen lecserélik?? Jó, persze nyilván megvolt rá az okuk, de akkor is, nem találhattak volna egy lyan szinkront, ami legalább egy kicsit jobban hasonlít az előzőhöz? Olyan durva az eltérés, hogy amikor Bash megszólalt, először nem is tudtam, ki beszél, aztán amikor rájöttem... Nagyon sajnálom, mert Bash a kedvencem, de most ezzel a hanggal nagyon nehéz lesz megszoknom. Abban reménykedek, hogy csak átmeneti állapot. 

/giphy.com/

Na de térjünk vissza a 2. évadra, amiben azért történtek dolgok rendesen. Nem vagyok jó a spoiler-mentességben sajnos, úgyhogy most úgy érzem, mintha pengeélen táncolnék, de azért még kísértem egy kicsit a sorsot. :) 
Nézzük először is Mária és Condé kapcsolatát. Nekem ez nagy csalódás volt, mert egyrészt úgy emlékeztem, hogy hosszabb ideig tartott, másrészt pedig nem emlékeztem rá, hogy ennyi mesterkéltség lett volna benne. Pedig sajnos volt. És tudom, tudom, hogy Mária házas, és tudom, hogy Louis tulajodnképpen egy áruló, de azért mégsem érdemelte azt, hogy Mária kihasználja a szerelmét. Nagyon sajnáltam őt, de főleg azért, mert igazából egyáltalán nem önszántából keveredett bele ebbe az egészbe. Van úgy, hogy az ember, mire feleszmél, már nyakig benne van valamiben, amibe soha nem akart volna belekeveredni. De olyankor már nincs kiszállás, illetve hát, van, de annak nagy ára van... A legrosszabb, mégis legkézenfekvőbb, ha sodródik az árral, ameddig csak tud. Louis pedig ezt teszi. De hát mi mást is tehetne, amikor szinte percenként változik a helyzete: halálra ítélik, megmentik, ismét halálra ítélik, kiszabadítják... 

Egyébként meg, igenis felháborító, hogy a férfiaknak mindent szabad volt, a nőknek pedig semmit. Milyen már az, hogy a férfiak akárhány szeretőt tarthattak, de egy nőt már rögtön akár halálra is ítéltek, főleg a királynőket? Félreértés ne essék, egyáltalán nem támogatom a megcsalást - ezt pedig úgy értem, hogy sem a férfi, sem a nő részéről. Erre még nem tudtam rájönni, hogy ez miért alakult így az idők során, de valljuk be, most is ez a helyzet: egy fiúnak az a dicsőség, ha minél több lányt megszerez, de azért elvárják a jövendőbelijüktől, hogy tisztességes legyen... És itt a bökkenő, hogy van egy időszakuk, amikor meg a "könnyűvérű" lányokat kedvelik, a tisztességeseket meg szó szerint kiröhögik, aztán persze majd fordul a kocka, de abba már nem gondolnak bele, hogy akkor meg majd a tisztességes lányoknak nem fognak kelleni...
Bocsánat, csak ez a sorozat kicsit előhozta belőlem az igazságérzetet. Igazából nehéz lehetett abban a korban, függetlenül attól, hogy valaki uralkodó volt-e, vagy egy egyszerű közember, mert érdekből házasodtak. Örülnünk kellene, hogy mi már szerelemből házasodhatunk... És most nem az ítélkezés beszél belőlem. Hiszen ott van például Mária esete: szerette Ferencet, de abban a helyzetben a férje mégsem tudott a segítségére lenni. Persze ez több másik kérdést is felvet, de ezekbe most nem mennék bele, mindenkire odabízom a továbbgondolást.
A másik, akit szeretnék kiemelni, az Greer. Az első évad ugyebár arról szólt, hogy beleszeretett Leith-be, a szolgálóba, de nem lehet köztük semmi, mert Greer-nek jól kell házasodnia a családja anyagi helyzete miatt. Aztán a második évadban hozzámegy Castleroy-hoz, akiről kiderül, hogy protestáns, ám ez még csak a kisebbik gond lenne... nem akarom elárulni a részleteket, de a vége az lesz, hogy Castleroy-t bebörtönzik, Greer pedig száműzött lesz. Gondolhatnánk, hogy ezután már tényleg nincs akadálya, hogy együtt legyenek Leith-tel, és szegény fiú tényleg mindent megpróbál, megszerzi a pénzt a házasság érvénytelenítésére, stb., de Greer-t megcsapja a függetlenség szele, és ő inkább választja azt, mint a családi életet a férfi oldalán, akit szeret... Egy XXI. századi lány a középkorban. Tökéletes párhuzam. És erről most eszembe jutott, hogy múltkor a Facebook-on két cikk volt egymás alatt. Az első egy interjú volt egy huszonéves házaspárról, akik azt ecsetelték, miért is volt jó döntés 21-22 évesen összeházasodniuk. Rögtön ezalatt pedig: "Szinglinek lenni igenis menő!" 
Ezekkel nekem csak az a problémám, hogy egyvalami elvesztődik: az együtt járás hitelessége. Márpedig az együtt járás időszakát régen nagyon is komolyan vették. Egyáltalán nem csapták össze, és szerintem nem is érdemes (az más kérdés, hogyha valakik pl. harmincakárhány évesen ismerkednek meg). Az együtt járás kell ahhoz, hogy megismerjük egymást, hogy kiderüljön, tudunk-e együtt működni. Mert inkább az együtt járás során derüljön ki, hogy nem, mint a házasságban! Persze, erre sincs garancia, hiszen egy házasság is végződhet válással, ez pedig a mai világban már nem is olyan meglepő, sajnos. De én személy szerint nem támogatom se az egyik, se a másik végletet. Szeretnék férjhez menni, és lehetőleg még harminc éves korom előtt vállalni az első gyerekemet. De szerintem egy házasságot csak biztos alapra lehet építeni, tehát alap, hogy mindkettejüknek legyen olyan végzettsége, amivel el tudnak helyezkedni, munkát tudnak vállalni, pénzt tudnak keresni. Értem én, hogy nagy a szerelem, rózsaszín szemüveg, meg minden, de szerintem mindennek eljön az ideje. Egy elkapkodott házasságkötés nem vezet jóra. Van, hogy bejön, de nagyobb esély van rá, hogy válással végződik, mégpedig azzal az indokkal, hogy "elmúlt a szerelem". Nem mondanám, hogy "elmúlik". A szenvedély nyilván lankad, de hát nem is bírnánk, ha mindig ugyanolyan intenzitással égne. Ez hullámzó, mégpedig azért, mert egy kapcsolathoz két ember kell, és szinte minden nap újra fel kell kelteni a másik érdeklődését, meg kell küzdeni a másikért. Nem dőlhetünk hátra nyugodtan (fiúk, ez főleg nektek szól!), mert akkor egy pillanat alatt elveszíthetjük a másikat. Ez van, és ezt vállalnunk kell a szerelemért. Igazából nem is megszerezni nehéz valakit, hanem megtartani. De ha tényleg szerelmesek vagyunk, akkor ezt nem büntetésként  vagy teherként fogjuk megélni. És persze, ideális esetben a másik is ugyanúgy küzd értünk, így pedig már együtt küzdünk, és akkor az már nem is küzdelem, hanem... valami más, amit közösen élünk meg. Ha már csak az egyik küzd, annak semmi értelme.