Régóta tervben van egy bejegyzés gimis korom kedvenc TV-műsorairól, mégis, kicsit át fogom variálni, ugyanis ma tudtam meg, hogy megszűnik a Viva TV. Nagyon elszomorított ez a hír, igaz, már jó pár éve nem nézem a csatornát, talán egyrészt már kinőttem belőle, másrészt pedig szerintem már egyáltalán nem volt olyan, mint régen. Bezzeg a mi időnkben... :D Na jó, nem, mintha olyan öreg lennék, mégis, ha a Vivára gondolok, erős nosztalgikus hangulat lesz úrrá rajtam, és eszembe jut a gimis időszakom, amit nagy mértékben meghatározott a VivaTV. Azt például gondoltátok volna, hogy még én is szerepeltem egyszer a Viván??? ^^

(kép: easywayfacility.com)

Ma megvolt az angol szakfordítás védésem, ami legnagyobb meglepetésemre ötös lett! Nem akartam elhinni, a tanárnő azt mondta, hogy nagyon sokat fejlődtem az előző félévhez képest, és megdicsért, és azt mondta, már csak ezért is megérdemlem az ötöst. :) Szóval, a kitartásnak és a szorgalomnak tényleg megvan az eredménye. Megkérdezte, min lehetne még változtatni, és mondtam, hogy a kiejtésen, mert az néha eléggé... sajátos. :D Megkérdezte, hogy szerintem hogyan lehetne jobb a kiejtésem, és mondtam neki, hogy mostanában elkezdtem jégkorong meccset nézni angol kommentátorral, és az sokat segít. De amúgy ez tényleg így van. A kiejtésnek kifejezetten jót tesz. A magyar meg amúgy is csak felidegesít, mert pártoskodnak, és rosszul ejtik a neveket, pl. Pageau rendszerint "Pazsó", amitől a hideg futkos a hátamon... Na, mindegy, szóval most örülök, mert angol csak gimiben tanultam négy évig, érettségiztem belőle, de azóta elő se vettem. De tök jó, hogy így feltornáztam magam. 

Nézegettem ma Nasz Danis videókat, biztos ismeritek, és neki vannak ezek a jó kis sulis videói, az egyikben pedig általános iskolai sztorikat mesél. Erről nekem is eszembe jutott néhány, arra gondoltam, meg is osztok egyet veletek, ami a gimis éveimből való, és elég gáz, de mindegy, felvállalom, mert ez is sok minden megmagyarázhat velem kapcsolatban. :D

Előtte egy tény rólam: sohasem lógtam még el a suliból. Igen, nem véletlenül húztam át. Mert egyszer ellógtam. De meg is emlegettem azt az egy alkalmat...! Mondom, hogy történt. :)

Azt hiszem, kilencedikes voltam, szóval még igen kis zöldfülű, és kerestem a helyem a közösségben. Urolsó óránk tesi volt, az egyik osztálytársam pedig (aki helybeli volt, és mindig autóval járt a suliba, sehova nem ment gyalog, így nem ismerte a suli környékét sem - ez így utólag nézve igenis fontos a történet szempontjából) megkérdezte, nem-e mennék el vele a dm-be. Mondom neki, hogy hát de tesi lesz. Azt mondja, nem baj, majd azt mondjuk a tanárnak, hogy nem érzi jól magát, és elkísérem a kórházba. 

A belső hangom súgta, hogy felejtsd el, ne menj bele, csak rosszul jössz ki belőle. Már akkor is tapasztaltam, hogy más bármit csinálhat, de ha én egyszer valami olyasmit teszek, akkor aztán... De aztán persze felülkerekedett egy pillanatra a "vadabb" énem, és azt mondtam (persze, hosszú győzködés után), hogy miért ne? Utolsó óra, ráadásul tesi, igazán nem eshet bajom. Csapjunk bele!

Elkérezkedtünk hát a tanártól, az osztálytársam előadta a mesénket, én csak hallgattam, mert sose tudtam hazudni, majd miután elengedett minket, el is húztuk a csíkot. A dm felé vettük az irányt, de már félúton olyan rossz érzésem volt, és azon gondolkoztam, hogy másnak ez olyan könnyen megy, tele van igazolatlannal, de nem érdekli, én meg itt félek, de hát mégis, mitől? Próbáltam elengedni magam, de egyre rosszabb lett. Aztán persze, hogy bekövetkezett az, ami százezerből szerintem egy lógós diákkal történik meg, és hát miért is ne én legyek az az egy: az osztályfőnök jött velünk szembe az utcán. 

De most őszintén: hogy lehetek ilyen szerencsétlen!? Magamban elátkoztam százszor azt, amikor belementem ebbe a hülyeségbe, mert hát persze, ez is csak én lehetek... Ráadásul hogyne ismert volna fel minket, és még kérdőre is vont, ott a nyílt utcán. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy az osztálytársam természetesen meg se szólalt, csak állt mellettem, így hát nekem kellett valamit ott ebben a szorult helyzetben javítanom a dolgokon. 

Mondjunk valamit, ami nem is olyan átlátszó, nem is olyan gyanakvást-keltő, hihető, és még nem is ciki... "Hát, tanárnő, az úgy volt, hogy nem éreztem jól magam, és megkértem, hogy kísérjen át a kórházba", mondtam neki, de az arcoma ez volt írva: "életemben egyszer lógtam el, ne tessék ezért bántani, én nem akartam semmi rosszat, én csak egy kicsit igazi diák akartam lenni, hát most miért kell velem ezt csinálni?" Az osztályfőnök végignézett rajtam, igen érdekesen, és azt mondta: "nem tűnsz betegnek". Na, erről ennyit. 

Tehát, nem csoda, ha ezek után bárki megkísérelt volna rávenni a lógásra, annyit mondtam: nem. Tuti, hogy nem. Nincs az a pénz. Nincs az a birodalom. Én-soha-többet-nem-lógok. 

Egyébként mindezek után másnap odaálltam az osztályfőnök elé, és elnézést kértem tőle ezért, valamint ősztinén elmondtam, hogy nem volt semmi bajom, tényleg ellógtam. Erre úgy éreztem, szükség van, mivel nem pont egy lógósként akartam neki bemutatkozni (mint említettem, kilencedikes voltam, így akkor még nem nagyon ismert minket). Az osztálytársam meg kiröhögött, amiért ilyen lelkiismeretes vagyok, de az osztályfőnök értékelte az őszinteségemet, és azt, hogy vállalom a tetteimet. Szóval, semmi sem történik ok nélkül, és mindenből lehet tanulni.

/képek: giphy.com/

Sziasztok! Tegnap nem jelentkeztem, mert vizsgáztam délután, szerencsére sikerült 4 lett, szóval nagyon örültem, mert ez volt az egyik legnehezebb. :) Elfáradtam, este pedig elmentünk sétálni a barátommal a városba, ami nagyon jót tett, mert kiszellőzött a fejem. Viszont elég szomorú hangulatba kerültem, mert rádöbbentem, hogy szinte már csak napokban mérhető az, amit Debrecenben leszek, ráadásul belegonoltam, hogy azt sem tudom, hol fogom ünnepelni a 24. születásnapomat (augusztus 4.), ugyanis addigra már a gyakorlati évem megkezdődik. Tehát fogalmam sincs, hol leszek kb. 2 hónap múlva, ez pedig azért kicsit olyan... ijesztő? Frusztráló? Nem tudom. Persze, most még nem kellene ezzel foglalkoznom, és hát én magam mondtam, hogy hiszek és bízok, ami igaz is, de mégiscsak ember vagyok, és ennyire még sosem volt ismeretlen számomra a jövő. Na, de mindegy. Most inkább a holnapi vizsgára koncentrálok, ami a jó kis jog, és hogy is mondjam, eléggé távol áll a stílusa a többi tananyagomtól, ráadásul 62 kérdés van - jó, mondjuk valamelyirke csak két mondat a válasz, de hát annak a 2 mondatnak is csak eszembe kell jutnia, és hát az sem olyan egyszerű, elvégre mégiscsak jog... Na, de jó lesz az. :) 

A kihívással kicsit lemaradtam, így most hozom a tegnapit, aminek a témája: "Írd meg egy romantikus regny fülszövegét, ami a gimnáziumi éveidről szól!" Na, előbb lássuk azt a fülszöveget, aztán mesélek. :)

A tizennyolc éves Greta-nak látszólag mindene megvan: most végzős a környék legerősebb gimnáziumában, jó tanuló, vannak barátai, másfél éve pedig egy komoly kapcsolattal is büszkélkedhet. Ez utóbbi azonban közel sem olyan fényes, mint azt gondolnánk: Greta már hónapok óta küzd az elmúló szerelem érzésével. A barátja azonban nem hajlandó elfogadni a szakítás lehetőségét, ezzel pedig szinte az őrületbe kergeti a lányt. Greta életébe pont jókor köszönt be a tánc: a szalagavatói keringő próbák alkalmával végre egy kis nyugalomra lel. A Sors azonban újabb meglepetéseket tartogat, mégpedig egy fiú személyében, akiről Greta csak annyit tud, hogy vele szemben foglal helyet a táncparketten - és amikor találkozik a tekintetük, valami megváltozik... 

Hogy miért pont ezt a kis eseményt választottam, magam sem tudom. Igazság szerint a gimis éveimet végigkísérte a szerelem: 9.-ben volt két barátom, utána pedig 10. év elején megismerkedtem azzal a bizonyos "komoly kapcsolatommal", ami valóban 4. év elejéig tartott kb., bár elég zavaros a lezárása, hiszen, mint a fülszövegben is olvashattátok, nehezen tudtam kiszállni belőle, több mint fél évembe telt. Utólag visszagondolva már látom, hogy én igazából csak barátságot akartam, és összekevertem a szimpátiát a szerelemmel, ezért hát viszonylag hamar el is múltak az érzéseim, csakhogy ezt a másik fél nem akarta elfogadni, sajnos. Nyilván ott hibáztam, hogy felajánlottam a "maradjunk barátok" opciót, amiről beláttam, hogy nem működőképes. 
Na de mi a helyzet ezzel a szalagavatós fiúval? Először is, nem ő volt a táncpartnerem, és végül nem is alakult ki közöttünk semmi, mivel megtudtam, hogy még csak 9.-es. Ekkor kicsit el is szégyelltem magam, hogy 18 éves létemre egy 15 éves fiúra vetettem szemet (amúgy nem látszott rajta, hogy olyan fiatal), bár igazából nem is én kezdeményeztem. Sőt, már azt sem tudom, hogy volt pontosan. A tánc koreográfia elején egymással szemben álltak a fiúk-lányok, ő pedig velem átellenben állt, ugyanúgy a 2. helyen, aztán egyszer csak feltűnt, hogy néz. Először nem is tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, de miután többször is észrevettem, akkor már azért nem tudtam semleges maradni... Valahogy sikerült kiderítenem a nevét, és ekkor tudtam meg, hogy milyen fiatal. Ezután már persze próbáltam nem foglalkozni a dologgal, csakhogy utána elkezdett nekem köszöngetni a folyosón, meg sokszor lófrált a termünk előtt. Így visszagondolva talán nem is akartam tőle semmit, egyszerűen csak kerestem a kiutat a régi kapcsolatom romjainak halmazából, és reméltem, hogy ha találok valakit, akkor végre a volt barátom is felfogja, hogy köztünk mindennek vége. Annyira nyomasztott a volt barátom viselkedése, az, hogy folyton a nyakamra járt, hogy akkoriban rengeteget imádkoztam azért, hogy valahogy oldódjon meg ez az állapot. A lényeg, hogy azzal a fiúval nem alakult ki közöttünk semmi, de ennek nyilván így kellett lennie. Viszont ez a sztori jól továbbgondolható, és mindenképpen tanulságos is lehet. 
Egyébként valamiért nem voltam sose szerencsés a szerelemben. Általában mindig sikerült oylat választanom, aki vagy nekem nem pászolt túlságosan, vagy a környezetemnek volt vele valami problémája. Olyan, hogy mindenkinek jó legyen, tehát nekem is meg a körülöttem lévőknek is, na olyan még nem volt. És ez elszomorít, ugyanakkor pedig meg is ijeszt, mert rájöttem: képes lennék feláldozni a saját boldogságomat is csak azért, hogy a környezetem boldog legyen. Mert én nem tudok úgy boldog lenni, hogy valakinek körülöttem (értsd: közeli hozzátartozók) az bármilyen okból kifolyólag is szúrja a szemét. És ez nem tudom, miért van, és most ez egy nagyon őszinte vallomás lesz, annak fényében, hogy 5 éve barátom van, de:

ez most azért van, mert túl lelkiismeretes vagyok, vagy azért, mert még nem találtam meg azt a bizonyos igazi szerelmet?  

És most még egyszer mondom, félreértés ne essék, mert nagyon szeretem a barátomat, csak úgy elgondolkoztam, hogy a filmekben meg a könyvekben képesek elszökni a másik miatt, ha úgy van, én viszont arra szerintem nem lennék képes, mert túlságosan ragaszkodom a családomhoz, annak ellenére, hogy egy csonka, törött család... Vagy a filmek tárnak elénk torz képet, és közben ez így teljesen normális? Az igaz szerelem mégsem a szökdösésben nyilvánul meg? Talán hülye kérdések, és most nagyon kisarkítottam a szökésre, csak hogy értsétek...

Na jó, megyek inkább jogot tanulni. :) Szép estét!