Sziasztok! Ma egy különleges sportról szeretnék nektek írni, ami nem más, mint a sakk. Bevallom, korábban sosem foglalkoztam vele, nem is érdekelt különösebben. Igaz, kiskoromban kaptam egyszer karácsonyra egy sakk készletet, és néha próbáltam vele játszani, de nem nagyon ment, pedig a lépésekkel tisztában voltam. Úgy voltam vele, hogy nekem ez nem elég eseménydús, vagyis hát, mondjuk ki: unalmasnak találtam a sakkot. Aztán, amikor idekerültem Vésztőre, akkor ez megváltozott. A Szeretetotthonban ugyanis az egyik idős bácsi még a nyáron megtanított sakkozni, és azóta is, ahogy időm engedi, szoktunk játszani. Persze, neki nagyon megy, úgyhogy borítékolható, hogy ő nyer, azonban már kétszer mégis sikerült őt legyőznöm. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a sakk nem is olyan unalmas, mint amilyennek gondoltam, ráadásul rengeteget lehet belőle tanulni - és ezeket kamatoztatni az életben. Összegyűjtöttem hát azt a 10 dolgot, amit a sakk révén tanultam meg.

1. CSAK BÁTRAN!
Mikor már majdnem három hónap telt el úgy, hogy egyszer sem kerültem még csak a nyerés közelébe sem, azt mondta nekem ez a bácsi, hogy "kedves Gréta, merjen támadni, ne csak védekezzen!" Megfogadtam a tanácsát, és láss csodát, be is zsebeltem az első győzelmemet.
Sokszor az életben is csak védekezünk, ezzel azonban azt érjük el, hogy a támadóink egyre inkább a fejünkre nőnek. Nem azt mondom, hogy alacsonyodjunk le az ő szintjükre, de igenis, álljunk ki magunkért. Ennek pedig ezeregy lehetősége van, nekünk meg kell találni a megfelelőt. Ha hagyjuk magunkat elnyomni, akkor nem jutunk előre.

2.FIGYELJ A LEHETŐSÉGEKRE!
Sokszor van úgy, hogy mikor lépek egy bábuval, akkor veszem észre, hogy máshová kellett volna lépnem, de akkor már késő. Elszalasztottam a lehetőséget, ez pedig nagy mértékben befolyásolja a játék további menetét, és az én sorsomat is.
Az életben is ugyanígy van. Ritkán adódnak igazán nagy lehetőségeink. Hétvégén voltam egy előadáson (erről majd holnap fogok írni), ahol azt mondták, hogy az életben csupán három lehetőségünk adódik arra, hogy megváltoztassuk az életünket jó irányba. De valójában minden nap tele van kisebb lehetőségekkel. Ezért is kell nyitott szemmel járnunk, és lecsapni rájuk, ha úgy adódik.

3. TERVEZZ ÉS GONDOLKOZZ ELŐRE!
A sakkban nem elég az aktuális lépésedet látni. Ha lépsz, akkor úgy lépj, hogy gondold előre, milyen folyamatot indítasz el vele.
Az életben is így van ez. Nem jó gondolkodás az "ahogy esik, úgy puffan". Persze, van, amikor a spontaneitásé a terep, de tudatosan kell cselekednünk. Gondoljuk végig fejben a lehetőségeinket, mérlegeljünk, hogy melyik lépésünknek mi lesz a következménye, és utána döntsünk belátásunk szerint.

Sziasztok! Már elég régen írtam bejegyzést az Ottawa Senators-ról, de ez persze nem jelenti azt, hogy elpártoltam volna tőlük. Ugyanúgy szeretem őket, és ugyanúgy a kedvenceim, egyszerűen csak arról van szó, hogy mostanában nem volt időm megnézni nemhogy az élő közvetítéseket, de az összesítőket se nagyon. Ez persze már csak az én hibám, hiszen mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen, úgyhogy egyik újévi fogadalmam, amit már idén elkezdek, hogy több figyelmet fordítok hőn szeretett csapatomra. Ráadásul, kell is nekik a támogatás, ugyanis amilyen szépen indították a szezont, most olyannyira bajban vannak - legalábbis, ha ezt tartósan így folytatják. 

Utoljára a novemberi Colorado Avalanche elleni mérkőzéseket láttam, merthogy azt az esti órákban játszották, lévén, hogy Svédországban kerültek megrendezésre, így sokkal közelebb állt a mi időzónánkhoz is. Azonban úgy gondolom, az akkor látottak most is megállják a helyüket. 
Először is, a fő pozitívum, hogy Pageau rengeteget fejlődött. Tavaly sem volt rossz játékos, de most sokkal érettebb, komolyabb, és jobban koncentrál, tehát nem csak a fiatalos lendület hajtja. Ennek csak örülök, mert a tavalyi szezon végén felvetettem a kérdést, hogy talán nem is centernek kellene lennie, most azonban bizonyítja, hogy a leginkább hozzáillő poszton játszik. 
A másik pozitívumok az újoncok, főleg Duchene és Oduya. Utóbbi sokat nőtt a szememben a Colorado elleni mérkőzéseken, hiszen megmutatta, hogy valóban jó védőjátékos. Duchene-nel szemben az elején még voltak fenntartásaim, de azóta már felfejlődött, olyan értelemben, hogy szépen beilleszkedett a csapatba, felvette a Senators ritmusát, és azóta már gólokat is szerzett. 
Aki miatt azonban aggódtam sokáig, az Karlsson. Ugyebár később kezdte el a szezont a rájátszásokon szerzett lábsérülése miatt, és ez a kihagyás szemmel láthatóan megviselte. Azért mondom, hogy szemmel láthatóan, mert tényleg látszott rajta a meggyötörtség, a külsején is, és hát természetesen a játékára is kihatott. De hát, ezért nem lehet elítélni, hiszen ha valakinek a sport az élete, akkor ez úgymond természetes. De attól még tényleg nagyon aggódtam érte, főleg, mert mégiscsak ő a csapatkapitány, úgyhogy még nagyobb rajta a nyomás. És hát Karlsson az a fajta, aki ha ideges, akkor aztán tényleg az, ezért is történhetett meg, hogy a Colorado elleni mérkőzésen mérgében eltörte az ütőt a palánkon. Mostanra azonban szerencsére úgy tűnik, kezd helyrejönni, legalábbis a külsején ezt látom, kezd visszatérni arcára a régi mosoly, és a csapat teljesítménye is ezt mutatja, ugyanis a legutóbbi mérkőzésen végre nyertek 3:2-re a New York Rangers ellen. 
Szóval, szerintem túljutottak a mélyponton, de persze ez nem olyan egyszerű, mint kívülállóként látszik. És ez nem csak a sportolókról mondható el. Bármelyikünk kerülhet olyan helyzetbe, hogy sikertelenséget sikertelenségre halmoz, és onnan nehéz felállni, mert az emberben ott a félelem, hogy mi van, ha megint kudarcot vallok? De ugyanúgy próbálkozni kell, újra és újra fel kell állni, és csinálni kell, menni előre. Ha hibázunk, hát ez van. Csak az nem hibázik, aki nem csinál semmit.

Az Ottawa Senators tehát ebben ad most nekem erőt: nem feladni, menni tovább, úgy, hogy csak a cél lebeg a szemem előtt. Mert azt kell elérni, és utána minden könnyebb lesz. Addig azonban végig kell járni azt a rögös utat, amit elrendelt az Isten. 

/kép: Facebook/

Ma megvolt az angol szakfordítás védésem, ami legnagyobb meglepetésemre ötös lett! Nem akartam elhinni, a tanárnő azt mondta, hogy nagyon sokat fejlődtem az előző félévhez képest, és megdicsért, és azt mondta, már csak ezért is megérdemlem az ötöst. :) Szóval, a kitartásnak és a szorgalomnak tényleg megvan az eredménye. Megkérdezte, min lehetne még változtatni, és mondtam, hogy a kiejtésen, mert az néha eléggé... sajátos. :D Megkérdezte, hogy szerintem hogyan lehetne jobb a kiejtésem, és mondtam neki, hogy mostanában elkezdtem jégkorong meccset nézni angol kommentátorral, és az sokat segít. De amúgy ez tényleg így van. A kiejtésnek kifejezetten jót tesz. A magyar meg amúgy is csak felidegesít, mert pártoskodnak, és rosszul ejtik a neveket, pl. Pageau rendszerint "Pazsó", amitől a hideg futkos a hátamon... Na, mindegy, szóval most örülök, mert angol csak gimiben tanultam négy évig, érettségiztem belőle, de azóta elő se vettem. De tök jó, hogy így feltornáztam magam. 

Nézegettem ma Nasz Danis videókat, biztos ismeritek, és neki vannak ezek a jó kis sulis videói, az egyikben pedig általános iskolai sztorikat mesél. Erről nekem is eszembe jutott néhány, arra gondoltam, meg is osztok egyet veletek, ami a gimis éveimből való, és elég gáz, de mindegy, felvállalom, mert ez is sok minden megmagyarázhat velem kapcsolatban. :D

Előtte egy tény rólam: sohasem lógtam még el a suliból. Igen, nem véletlenül húztam át. Mert egyszer ellógtam. De meg is emlegettem azt az egy alkalmat...! Mondom, hogy történt. :)

Azt hiszem, kilencedikes voltam, szóval még igen kis zöldfülű, és kerestem a helyem a közösségben. Urolsó óránk tesi volt, az egyik osztálytársam pedig (aki helybeli volt, és mindig autóval járt a suliba, sehova nem ment gyalog, így nem ismerte a suli környékét sem - ez így utólag nézve igenis fontos a történet szempontjából) megkérdezte, nem-e mennék el vele a dm-be. Mondom neki, hogy hát de tesi lesz. Azt mondja, nem baj, majd azt mondjuk a tanárnak, hogy nem érzi jól magát, és elkísérem a kórházba. 

A belső hangom súgta, hogy felejtsd el, ne menj bele, csak rosszul jössz ki belőle. Már akkor is tapasztaltam, hogy más bármit csinálhat, de ha én egyszer valami olyasmit teszek, akkor aztán... De aztán persze felülkerekedett egy pillanatra a "vadabb" énem, és azt mondtam (persze, hosszú győzködés után), hogy miért ne? Utolsó óra, ráadásul tesi, igazán nem eshet bajom. Csapjunk bele!

Elkérezkedtünk hát a tanártól, az osztálytársam előadta a mesénket, én csak hallgattam, mert sose tudtam hazudni, majd miután elengedett minket, el is húztuk a csíkot. A dm felé vettük az irányt, de már félúton olyan rossz érzésem volt, és azon gondolkoztam, hogy másnak ez olyan könnyen megy, tele van igazolatlannal, de nem érdekli, én meg itt félek, de hát mégis, mitől? Próbáltam elengedni magam, de egyre rosszabb lett. Aztán persze, hogy bekövetkezett az, ami százezerből szerintem egy lógós diákkal történik meg, és hát miért is ne én legyek az az egy: az osztályfőnök jött velünk szembe az utcán. 

De most őszintén: hogy lehetek ilyen szerencsétlen!? Magamban elátkoztam százszor azt, amikor belementem ebbe a hülyeségbe, mert hát persze, ez is csak én lehetek... Ráadásul hogyne ismert volna fel minket, és még kérdőre is vont, ott a nyílt utcán. Ennél már csak az volt rosszabb, hogy az osztálytársam természetesen meg se szólalt, csak állt mellettem, így hát nekem kellett valamit ott ebben a szorult helyzetben javítanom a dolgokon. 

Mondjunk valamit, ami nem is olyan átlátszó, nem is olyan gyanakvást-keltő, hihető, és még nem is ciki... "Hát, tanárnő, az úgy volt, hogy nem éreztem jól magam, és megkértem, hogy kísérjen át a kórházba", mondtam neki, de az arcoma ez volt írva: "életemben egyszer lógtam el, ne tessék ezért bántani, én nem akartam semmi rosszat, én csak egy kicsit igazi diák akartam lenni, hát most miért kell velem ezt csinálni?" Az osztályfőnök végignézett rajtam, igen érdekesen, és azt mondta: "nem tűnsz betegnek". Na, erről ennyit. 

Tehát, nem csoda, ha ezek után bárki megkísérelt volna rávenni a lógásra, annyit mondtam: nem. Tuti, hogy nem. Nincs az a pénz. Nincs az a birodalom. Én-soha-többet-nem-lógok. 

Egyébként mindezek után másnap odaálltam az osztályfőnök elé, és elnézést kértem tőle ezért, valamint ősztinén elmondtam, hogy nem volt semmi bajom, tényleg ellógtam. Erre úgy éreztem, szükség van, mivel nem pont egy lógósként akartam neki bemutatkozni (mint említettem, kilencedikes voltam, így akkor még nem nagyon ismert minket). Az osztálytársam meg kiröhögött, amiért ilyen lelkiismeretes vagyok, de az osztályfőnök értékelte az őszinteségemet, és azt, hogy vállalom a tetteimet. Szóval, semmi sem történik ok nélkül, és mindenből lehet tanulni.

/képek: giphy.com/

Sziasztok! Tegnap már nem volt időm írni, ugyanis délelőtt órám volt, délután pedig kórházgyak, mégpedig az utolsó, úgyhogy hivatalosan is teljesítettem, megkaptam az igazolást, tehát elmondhatom, hogy kiálltam az egyik legnagyobb próbát. Kicsit furcsa, mert talán még hiányozni is fog egy kicsit, úgy megszoktam az elmúlt hetekben, hogy keddenként (most kivételesen szerdán) mentünk a kórházba. 
Igazság szerint nagyon féltem ettől a gyakorlattól, alapvetően azért, mert a kórháztól voltak fóbiáim, főleg a vértől, látványoktól, stb. Féltem attól, hogy mi lesz, ha képtelen leszek odamenni egy műtött beteghez, vagy netán megszédülök, ilyesmi... nem is önmagam, sokkal inkább a betegek miatt, hiszen aki ott fekszik, annak éppen elég baj az, hogy ott van, nemhogy még lássa azt is, hogy rám milyen hatással van az állapota...
A legelső alkalom előtt kiscsoportos beszélgetésen elmondhattuk, hogy kinek milyen félelme van, így én is kiöntöttem a szívem-lelkem, és azt kell mondjam, már akkor éreztem, hogy megkönnyebbülök, de szó szerint. Ez volt tehát az első, amit megtanultam: néha elég csak annyi, ha beszélünk a félelmeinkről, és máris halványodnak, veszítenek az erejükből.
Aztán ahogy beszélgettünk a lelkigondozásról, betegekhez való hozzáállásról, stb., elkezdtem nézőpontot váltani. Tudatosítottam magamban, hogy én most miért is vagyok itt, a kórházban: azért egyrészt, mert gyakorlatot teljesítek, de ami még fontosabb: azért, hogy néhány kedves szóval, egy kis beszélgetéssel, vagy akár csak a puszta jelenlétemmel segítsek valamit annak a betegnek a helyzetén, állapotán. Ez volt a következő, amit megtanultam: helyére tenni a kórház fogalmát a későbbi hivatásom szempontjából, illetve felismerni azt, hogy néha csak a csendre van szükség és a jelenlétre, semmi másra. 
Nagyon sokféle osztályon voltunk: ápolási osztály, pszichiátria, belgyógyászat, sebészet. Jó volt mindegyiket megtapasztalni, hiszen mindenhol más és más betegek feküdnek, akik más és más lélektani folyamaton mennek át - ugye mi elsősorban a lelkükre koncentráltunk, ez pedig inkább a pszichiátrián került előtérbe, mert mondjuk egy sebészeten egyáltalán nem elhanyagolható a beteg testi állapota sem, természetesen. Szerencsém volt, mert nem utasított el senki, ez pedig tudom, hogy nagy ajándék, hiszen ez azt jelentette, hogy a beteg a bizalmába engedett, megbízhatónak talált engem. Persze, nem volt mindig könnyű megszólalni, sőt, valójában a legtöbbször igenis nehéz volt. Egészen különféle sorsokkal találkoztam, és volt olyan, hogy egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Amikor olyan lelki fájdalommal, olyan töréssel, olyan történéssel szembesültem, amire egyszerűen nem lehet bármilyen sablonos vigasztalást mondani, sőt, emberi szavakkal talán nem is lehet kifejezni az érzéseinket. Ez nagyon különös volt, de megtanultam, hogy nem mindig muszáj szavakba foglalni az érzéseinket, sőt: lehet őszintének lenni, és elmondani, hogy a hallottak bennünket is megrendítettek. Ilyenkor ismét a jelenlét és a részvét kerül előtérbe. 
Persze, tudom, hogy ez a gyakorlat csupán valaminek a kezdete, és még nagyon sokat kell tanulnom a lelkigondozásról. Azt még nem tudom, mennyire van meg bennem ennek a képessége, nyilván majd az évek tapasztalata dönti el - és az biztos, hogy érdekel a lelkigondozás - ,de ha lehet ilyet mondani, jól éreztem magam a gyakorlatok során, főleg akkor, amikor középkorú, tehát 40-50 év körüli emberekkel beszélgettem. (Bár ehhez az is hozzátartozik, hogy fiatalokkal viszont nem volt alkalmam beszélgetni.)
Ha összegeznem kéne, akkor csak pozitívumot tudnék mondani erről a gyakorlatról. Örülök, hogy kiléphettem a komfortzónámból, hogy megtapasztalhattam: véghez tudok vinni valami olyasmit is, amiről azt hittem, nem vagyok rá képes. Bátorodtam, és ami a legfontosabb: megszűnt bennem egy olyan gát, ami évek óta fogvatartott, szinte észrevétlenül. Érdekes, de csak most jöttem rá, hogy ez a félelmem mennyire kihatott az életem szinte minden területére. Persze, még bőven kell dolgoznom rajta, és természetesen vannak más jellegű félelmeim is, de ennek nem is ez a lényege, hanem az, hogy rájöttem: képes vagyok rá, bízhatok önmagamban, de ami még ennél is fontosabb: megtapasztalhattam, milyen csodálatos érzés segíteni elesett, kiszolgáltatott helyzetben lévő embereknek. És hát elvégre a pályaválasztáskor is ez motivált engem - és nagyon jó érzés visszatalálni ehhez az eredeti motivációhoz. :)

Bár csak három nap telt el a hétből, nekem sokkal többnek tűnt. Sőt, olyan távolinak tűnik a hétfő, mintha múlt héten lett volna. Mindenesetre sokat tanultam ebben a három napban, de most nem tárgyi tudásra gondolok, és nem is az iskolával kapcsolatos.
Először is, most értettem meg, miért van az, hogy sok élethelyzet azért ismétlődik, mert még nem tanultuk meg kezelni az adott szituációt. Nekem sokszor volt olyan, hogy ki kellett volna állnom magamért, de ott, abban a helyzetben képtelen voltam megszólalni, mert olyan váratlanul ért a vád, vagy a kritika. Hétfőn egy hasonló szituációban találtam magam - kritikát kaptam egy általam elvégzett feladatra - de furcsa módon ott, a sokk-hatás közepette mégis volt annyi lélekjelenlétem, hogy legalább egy mondat erejéig kiálljak magamért. Igaz, nem vittem túlzásba, de amúgy sem vagyok az a fajta, meg egyébként is, tudom kezelni a kritikát, (ráadásul most a helyzetből adódóan még véletlenül se lehettem volna tiszteletlen, de ez megint csak nem jellemző rám), de itt most nem is erről van szó, hanem arról, hogy életemben először tényleg kiálltam magamért. Ez azonban csak kedden este tudatosult bennem, és rájötem, hogy akkor ezért érzem olyan különösen magam. Olyan, mintha valamitől megszabadultam volna, valami gátlástól és tehertől, és bár ez a könnyebbség még igen szokatlan, de már érezteti a hatását, mert az elmúlt két napban pl. többször szólaltam fel az órákon, mint eddigi iskolai tanulmányaim során összesen. Jó, ez így erős túlzás, de nekem ez óriási előre lépés. Általában ugyanis vagy nem merek megszólalni, vagy hagyom, amíg mások elmondják a véleményüket, de aztán, mire jelentkeznék, már más felé terelődik a téma. 
Másodszor, az is bebizonyosodott számomra, hogy a kudarc is lehet Isten áldása. Ez igazából nem személyes tapasztalat, hanem egy mozgókép alapján, amit múltkor láttam Facebook-on: egy férfi leszállt a buszról, és rohant volna át az úton, de elcsúszott. Mikor felállt, akkor pedig egy autó suhant el előtte. Tehát, ha nem csúszik el, akkor a kocsi simán elütötte volna. Lehet, hogy így is megütötte magát, de lényegesen jobb, mintha egy autó szélvédőjén landolt volna...
Harmadszor, rájöttem, hogy mindennek van határa. Ahogy Christine Nöstlinger Gréti c. könyvében (most nem tudom, hanyadik kötet) mondja: az én rágóguminyúlású jóindulatomnak is van határa. Ez rám is igaz, és ebben a három napban rá kellett jönnöm, hogy vannak, akik ezt bizony régen túllépték. Arra is rájöttem ugyanakkor, hogy nem tűrhetek el mindent, teht határt kell szabnom, muszáj, különben teljesen eluralkodik rajtam a káosz. Igazából, ha belegondolok, az eddigi társas konfliktusaim (barátok, pl.) is mind abból fakadtak, hogy csak tűrtem, tűrtem, és amikor szóltam, akkor már késő volt olyan értelemben, hogy elszakadt az a bizonyos rágógumi. Szóval, jobb tisztázni idejében a viszonyokat, csak hát ez nem könnyű. De a hétfői konfliktus-kezelésem után úgy érzem, mégis képes vagyok rá.

Szóval, nagyon furcsa, amikor egy, egyébként teljesen negatívnak látszó helyzetben mégis több a pozitív vonás. Ez nagyon érdekes, és ilyet még nem tapasztaltam. Bár azelőtt is hittem abban, hogy a próbák erősítenek, és mindennek célja van, de így, személyesen is átélni mindezt teljesen más. :)

Egyébként elkezdtem olvasni a Beavatottat, és annyit mondhatok, hogy nagyon jó, sőt, sokkal jobb, mint az Éhezők Viadala - de erről még később majd bővebben. Viszont már ki is szúrtam egy éles különbséget a könyv és a film között! Amikor ugyanis már megérkeznek a Bátrak főhadiszállására, és leülnek enni, akkor a könyvben úgy van, hogy amikor Tris már túl sokat kérdezgeti Négyest, akkor a fiú ennyit mond neki: "Eddig csak az Őszinték kíváncsiságával volt gondom, de már a Szerencsétlenek is kezdik?" Vagy valami ilyesmi. Ezzel szemben azonban a filmben ezt mondja neki: "Ki engedte meg, hogy hozzám szólj?" Ebből is látszik, hogy a film készítői szerintem egyáltalán nem ragadták meg Négyes karakterének a lényegét, mert Négyes a könyvben nem mond ilyet! Alapvetően nem ellenséges Tris-szel, csak visszafogott, mint mindenki mással, de tekintve, hogy mindketten Önfeláldozóak voltak, ráadásul puszta véletlen, hogy azelőtt nem ismerték egymást személyesen, csak hallomásból... Na, mindegy. Szóval, ebből is látszik, hogy a film nem képes visszaadni a könyvet. Ez tuti. :)